Minden európai országban szigorúan tiltják, hogy a hatóság emberei megkínozzák vagy megalázzák a polgárokat. Ehhez képest a strasbourgi bíróság által megállapított állami jogsértések közül minden kilencedik kínzás vagy megalázó bánásmód volt. Több európai ország példásan lép fel a rendőri vagy fogdaőri erőszak ellen. Más helyeken, így Magyarországon is nem egyszerűen a hatóság egyes emberei erőszakosak, hanem maga az állam tart fönn olyan körülményeket, amelyek megalázó vagy embertelen bánásmódnak, esetenként kínzásnak minősülnek. 1987 óta ma van a kínzás áldozatai támogatásának világnapja.

2017-ben zárult le a Magyar Helsinki Bizottság irányításával egy nemzetközi vizsgálat, amely 7 uniós országban tárta fel, hogy a hatósági erőszak elleni állami fellépésnek és a megelőzésnek milyen jogi környezete van. Az úttörő jelentőségű összefoglaló tanulmány szerint a vizsgált országok közül Észak-Írországban (91 pont) a legjobb a jogi környezet. Angliáé és Walesé, valamint Franciaországé (88–88 pont) alig marad el tőle. Belgiumé és Magyarországé a középmezőnyhöz tartozik (58–58 pont). Míg legkevésbé Bulgáriában és Csehországban bízhatnak a bántalmazások áldozatai a jogi intézményrendszerben (41–41 pont).

Tavaly óta nálunk sokat romlott a helyzet. Egészen különös módon azonban nem a büntetőeljárás során letartóztatottak vannak rosszabb helyzetben, hanem a tranzitzónákban fogva tartott emberek. 2018 augusztusa után kezdték ugyanis alkalmazni azt a szabályt, hogy az elutasított és a röszkei, tompai tranzitzónában fogva tartott felnőtt menekülők nem kapnak enni az őreiktől. A hazai gyakorlatot azóta a strasbourgi bíróság 14-szer minősítette kínzásnak, hiszen az éheztetés az az, és 14-szer szólította fel a kormányt arra, hogy adjon enni az embereknek. A kormány cinikusan azzal magyarázkodik, hogy ő csak betartja a hatályban lévő szabályokat. Úgy tesz, mintha a kormányrendelet tőle függetlenül létező örök adottság volna. Egy jóindulatú vagy akár csak semleges szakszerűen működő állam ilyet nem tenne. Itt nem félrenézésről vagy rossz rutinok továbbéléséről van tehát szó, hanem ártatlan embereknek történő szándékos károkozásról, szisztematikus kínzásról. És ez kétségtelenül nevezhető új jelenségnek Magyarország 30 éves történetében.

Egy dolog a jogrendszer, másik a gyakorlat. A megelőzést és a nyomozást segítő intézmény- és garanciarendszer feltétele ugyan a hatékony fellépésnek, de önmagában nem elégséges feltétel, ha valójában hiányzik az állami akarat, hogy ezek az ügyek ne maradjanak rejtve. Így nálunk például hiába van viszonylag kidolgozott intézményi környezet, ha „valami miatt” a hivatalos személyek bántalmazása miatt megtett feljelentéseknek mégis csak évi 1–4%-a jut el a vádemelésig. Ez különösen annak fényében kirívó, hogy más, hasonlóan nehezen bizonyítható bűncselekményfajtáknál is többszöröse a bíróság elé kerülő ügyek aránya. Ügyvédi visszaéléseknél 2013-ban például ötször, családon belüli erőszaknál tizenhétszer volt nagyobb, mint a rendőri, fogdaőri bántalmazásoknál. (Lásd infografikánkat.)

A Magyar Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint is sokszor bizony „lejt a pálya”. A rendőrök vagy fogdaőrök ellen tett feljelentéseknél a nyomozó szervek mintha a köteles gondossággal sem járnának el, nemhogy kiemelt figyelmet nem fordítanak minden körülményre. Egy bordatöréssel is járó brutális fellépés után, amelyről látlelet is készült, például az ügyészség bizonyítottság hiányával indokolta, hogy megszüntették a nyomozást a hatvani rendőrök ellen. A sértettek kitartása és a Magyar Helsinki Bizottság jogi segítsége kellett ahhoz, hogy magánvádas eljárásban végül mégis sikerült jogerősen elítélni a tetteseket. 2018-ban pedig öt évvel a történtek után a sértettnek másfél milliós kártérítést ítélt meg a bíróság.

Való igaz, hiába tiltják szigorúan minden európai országban, hogy a hatóság emberei megkínozzák, sanyargassák vagy megalázzák a rájuk bízott polgárokat, mégis a strasbourgi bíróság államokat elmarasztaló ítéletei közül minden kilencediket kínzás vagy megalázó, embertelen bánásmód miatt mondanak ki. Nyilvánvaló, hogy ezeket a bűncselekményeket sem lehet teljesen visszaszorítani. De az orosz, török és ukrán gyakorlat ezzel együtt is kirívónak mondható. Ezekben az országokban az állam – terrorizmus vagy a szervezett bűnözés elleni „harcra/háborúra” hivatkozva – elfogadja, így valójában támogatja a kínzást és más embertelen bánásmódot. Az erőszak tehát nem anomália, hanem a rendszer lényege. Magyarországon szerencsére ez nincs így.

Ezzel együtt sincs minden rendben. Nagy társadalmi támogatottsága van nálunk az önbíráskodásnak és a kényszervallatásnak. Lépten-nyomon nosztalgikus érzések támadnak a rendet tartó csendőr vagy lapáttenyerű körzeti megbízott iránt. (A rendőri pofont persze nem magunknak, hanem mindig másnak szánjuk.) A politika mint megrendelő eredményeket vár el a bűnüldöző szervektől. Az eredménykényszer pedig elvezethet az tiltott erőszak alkalmazásához és annak „szükséges rosszként” való elfogadásához.

A fel nem tárt, meg nem büntetett hatósági erőszak sokszorosan rongálja a jogrendszert. Sohasem jó, ha a bűn megtorlatlan marad, de különösen rossz, ha a bűnelkövető hivatásos. Nagyon rossz társadalmi üzenete van ennek, és aláássa az igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat. Ezért aztán az ilyen ügyeknek megkülönböztetett figyelem dukálna. Ez azonban nem így látszik nálunk.

A Magyar Helsinki Bizottság első nyertes strasbourgi pere egy olyan bántalmazásról szólt, ahol az ügyészség nyilvánvaló nyomozási cselekményeket sem végzett el. Tudnivaló, az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlata egyértelművé teszi: nem csak maga a bántalmazás vagy a kínzás sértheti a kínzás tilalmát, hanem az is, ha egy állam nem tesz meg mindent azért, hogy kivizsgálja a bántalmazásos ügyeket és megtalálja a felelősöket. Az állam szemérmesen lesütött szeme vagy félrepillantása ugyanis jelzés a tetteseknek és a társadalomnak: a brutális hivatásosoknak nem kell tartani a következményektől.

Emberi Jogok Európai Egyezménye, 3. Cikk:

Kínzás tilalma

Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.

A Magyar Helsinki Bizottság által képviselt panaszosok perei során a strasbourgi bíróság eddig kilenc jogerős döntésében is megállapította, hogy a magyar állam megsértette a kínzás tilalmát. Volt ügyfelünk, aki bár deréktól lebénult, mégis veszélyes rabként kezelték, és ahol csak lehetett, kiszúrtak vele. Az efféle strasbourgi ügyeink közül a legjelentősebbnek a Varga Lajosnak és másoknak a börtöntúlzsúfoltság miatt indított eljárása számít. Az EJEB ugyanis nem csak egyéni jogsérelmet állapított meg, hanem azt is, hogy – mivel a túlzsúfoltság a fő szabály, és nem a kivétel – rendszerszintű a probléma, így az áldatlan börtönkörülmények miatt a fogvatartottak embertelen és megalázó bánásmódnak vannak kitéve.

Hasonló jelentőségű lehet az a még nem jogerős ítélet, amely két menedékkérő bangladesi ügyfelünk panasza nyomán született 2017 márciusában. Az ő esetükben államunk több alapvető jogot is megsértett. Ezek egyike a kínzás tilalma. Nem vizsgálták ugyanis, hogy Szerbiába történő visszaküldésük milyen következménnyel járna. Márpedig a felelőtlen állami magatartás hozzájárulhat ahhoz, hogy ügyfeleink embertelen és megalázó bánásmódnak legyenek kitéve.

Ma, a kínzás áldozatai támogatásának világnapján feltétlenül szólnunk kell azokról, akiknek nincsen hangjuk, hogy magukra irányítsák a figyelmet. Ők a hazai túlzsúfolt börtönökben fogva tartott rabok és a tranzitzónákban  jogellenesen elzárt menedékkérők. Igazi páriák ők. Folyamatosan és tömegesen sértik meg az alapvető jogaikat, amikor megalázó és embertelen bánásmódnak, esetenként kínzásnak teszik ki őket. Az ő esetükben a jogsértés nem hatósági túlkapásból ered, hanem a rendszerből következik.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019