Mik a háborús bűnök? Ki és hogy vizsgálja ezeket?

Miközben a háborús bűnöket, háborús bűncselekményeket a jogtudományban és a jogszabályokban viszonylag egyszerűen határozták meg, határolták el más bűnöktől, a közgondolkodásban és köznyelvben okkal vagy ok nélkül számos más jogi fogalom is kapcsolódik hozzájuk. Ilyenek például a béke elleni bűncselekmények, a népirtás, az emberiesség (régebben: az emberiség) ellen elkövetett bűncselekmények vagy a nemzetközi humanitárius jog megszegése. Az igaz, hogy az elkövetői kör gyakran azonos, valamint a fenti bűncselekményeket a nemzetközi büntetőjog több-kevesebb sikerrel éppúgy képes szankcionálni, akárcsak a háborús bűncselekményeket, vagyis átfedések ugyan lehetnek, de a fogalmak és bűnök mégsem azonosak. 

Közkeletű elképzelés szerint a háborús bűncselekmények elsősorban a nemzetközi jog hatáskörébe tartoznak. Azonban a nyomozás és a felelősségre vonás feladata ezeknél a bűncselekményeknél is mégiscsak az állam feladata leginkább, nem pedig a nemzetközi közösségé. Ezért van az, hogy a hazai büntető törvénykönyvnek (Btk.) éppúgy önálló fejezetét képezik a háborús bűncselekmények, mint például a vagyon elleni vagy a közlekedési bűncselekmények.

A félreértések történeti eredetűek, és abból adódnak, hogy a közvélemény a legtöbb tapasztalatot a háborús bűncselekmények elleni büntetőeljárásokról a II. világháborút követő nürnbergi és tokiói perekből szerezte. Ezeken pedig nem csak a szűken vett háborús bűnökről ítéltek. 

Mik a háborús bűnök?

A magyar Btk. 12 háborús bűncselekményfajtát különböztet meg.

• tiltott toborzás,
• fegyverszünet megszegése,
• hadikövet elleni erőszak,
• védett személyek elleni erőszak,
• túlélők megölésére utasítás,
• élő pajzs használata,
• tiltott sorozás,
• védett tulajdon elleni támadás,
• háborús fosztogatás,
• nemzetközi szerződés által tiltott fegyver alkalmazása,
• humanitárius szervezet elleni támadás,
• visszaélés a nemzetközi jog által védett jelvénnyel vagy jelzéssel.

Emellett az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt, az 1440/1945. (V. 1.) ME rendelettel módosított és kiegészített 81/1945. (II. 5.) miniszterelnöki rendelet ennél is bővebben húzta meg a háborús bűnök, pontosabban a háborús bűnösök körét. A II. világháborút követően az adott helyzetre szabott, de még mindig hatályban lévő jogszabály háborús bűnösnek tekintette például azt is, aki „a háborús hírverés szolgálatában jelentős szellemi munkát végzett”, de emellett azt is, „aki bármilyen formában olyan tevékenységet fejtett vagy fejt ki, illetőleg mozdított vagy mozdít elő, amely a népek háború utáni békéjének vagy együttműködésének megnehezítésére vagy megbontására, avagy nemzetközi viszály előidézésére alkalmas”. Mint látható, ez kellően tág meghatározás akár az önkényes jogalkalmazáshoz is.

Érdekesség az is, hogy a legsúlyosabb háborús bűncselekmények esetében a halálbüntetést is engedélyezi ez a jogszabály. 

Hol és mikor rögzítették a háborús bűnök definícióját? 

A háborús bűncselekményeknek a hadviselésre vonatkozó törvények és szokások megsértését tekintik. Ilyen például a polgári lakosság kényszermunkára kötelezése, városok katonai ok nélküli elpusztítása, hadifoglyokkal való embertelen bánásmód. 

Korai előzmények

Már Homérosz is, akit joggal tartanak a katonai arisztokrácia lantosának, és aki többnyire maga is a hírnév meg a nem könnyen definiálható becsület szemszögéből adta elő a mondandóját az Iliászban, még ő is iszonyodva számol be arról, mit is követtek el „a harcban diadalmas férfiak” másokkal, ártatlanokkal, és hogyan pusztították el a legyőzött Tróját.

A hadvezér Szun-Ce az ókori Kínában pedig már előírta, hogy a fegyveres erőszaknak el kell kerülnie a városokat, elsősorban az ellenséges haderőt kell érintenie, továbbá az ellenséges haderő betegeivel, sebesültjeivel, vallási intézményeivel szemben tisztelet tanúsítását szorgalmazta. 

A középkorban és a kora újkor idején a lovagi és egyházi kultúra általános elvárásai szerint irgalmasan kellett volna eljárni az háborús ellenséggel és civil lakossággal. Ez azonban inkább kivétel volt, mintsem általános gyakorlat. Nem voltak erős garanciái az önkény kivédésének és szankcionálásának – sem a belső, sem a nemzetközi jogban. Utóbbiban sokáig egyáltalán nem.

Genf és Hága

A XIX. század kegyetlenül hatékony haditechnikai újításai és  a hatalmas sorozott hadseregek véres háborúi szembesítették Európát azzal, miszerint nem szabadna hagyni, hogy a hadviselő felek maguk dönthessenek korlátlanul arról, milyen eszközöket vetnek be az ellenség ellen. Márpedig erre a korlátozásra a belső jog, az adott ország joga nem elegendő. A háborúskodásnak olyan szabályait kellene kidolgozni, amelyeket mindenki elfogad. Az első nemzetközi egyezményt a svájci Jean-Henry Dunant-nak sikerült kipréselni az európai nagyhatalmakból, amikor 1864-ben Genfben megállapodtak arról, hogy a háború áldozatait megkülönböztetés nélkül kell segíteni.

1899-ben és 1907-ben nemzetközi konferenciákat rendeztek Hágában. Az ott elfogadott hágai egyezmények egyrészt a nemzetközi viszályok békés elrendezését segítették, másrészt sorba vették, a hadviselő feleknek mit kell tiszteletben tartaniuk. Így például a hadifoglyokkal emberségesen kell bánni. „A hadviselő feleknek nincs korlátlan joguk az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában.” Ebből következően  tilos mérget vagy mérgezett fegyvereket használni; az ellenséges nemzethez vagy hadsereghez tartozó egyéneket orvul megölni vagy megsebesíteni; fegyvertelen, védtelen és magát megadó ellenfelet megölni vagy megsebesíteni; kijelenteni, hogy kegyelemnek nincs helye; szükségtelen bajokat okozó fegyvereket, lövedékeket, vagy anyagokat használni, stb. 

Közvetett módon itt és ekkor körvonalazták tehát, mik is azok a háborús bűncselekmények. A hágai egyezmények a konfliktusok békés rendezése és a háborúskodás megelőzése érdekében nemzetközi választott bíróságok felállítását szorgalmazták. De még nem rendelkeztek nemzetközi bíróságokról a háborús bűntettek szankcionálása érdekében.

Az első világháború

Az igény az első világháború alatt és után fogalmazódott meg a korábbiaknál sokkal határozattabban. A mérges gázok harctéri bevetése, a gyalogsági aknák vagy a polgári lakosság elleni visszaélések, illetve az, hogy a bűntettek megtorlatlanok maradtak, azt igazolták, hogy a nemzetközi közösségnek sürgősen rendezni kellene a problémát. Ez azonban a két háború között lehetetlennek bizonyult.

Már a 6,6 millió civil és 8 millió katona halálát okozó első világháborút követően felmerült, hogy a legyőzött országok vezetőit, elsősorban II. Vilmos császárt helyes volna nemzetközi büntetőbíróság elé állítani, ám akkor erre nem került sor, mert Hollandia nem volt hajlandó kiadni a Kaisert. 

Bár az 1920-as évek Németországa több száz esetben indított büntetőeljárás a világháború során elkövetett háborús bűncselekmények, leginkább fosztogatások és fogolykínzások miatt, ezek gyászos eredménnyel zárultak. A „lipcsei perekben” pár embert vontak felelősségre, a legsúlyosabb ítélet négy évnyi börtön volt.

A második világháború

A nemzetközi jogi garanciarendszer hiányának rendkívül súlyos következményei lettek a második világháborúban, amelynek – szemben az első világháborúval – a legtöbb áldozata civil volt, és a hadviselő felek szinte korlátlanul döntöttek a fegyverek megválasztásában. A kegyetlenségben a náci Németország és Japán járt élen, de a szövetséges erők, a szovjetek, britek és amerikaiak tömegével követtek el háborús bűncselekményeket. 

Már a háború idején felmerült, hogy az első számú felelősöket nemzetközi bíróság elé kellene állítani. Mindezt leginkább az Egyesült Államok szorgalmazta, de a 1943-as Moszkvai Nyilatkozattal a többi szövetséges is elfogadta.

A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék német háborús bűnösök felett ítélkezett, ám a vádirat nem csak a háborús bűntetteket tartalmazta, hanem a béke és az emberiesség elleni bűncselekményeket is.

Az első nürnbergi perben a legnagyobb jogi problémát az jelentette, hogy többek szerint a nemzetközi törvényszék a hatályos tételes belső jogtól függetlenül ítélkezett. Tehát visszamenőleg kértek számon olyan cselekedeteket, amiket elkövetésük idején nem büntetett törvény. De ez sok tekintetben nem volt igaz. Ártatlan civil emberek és hadifoglyok legyilkolását az akkori német törvények és az akkori nemzetközi egyezmények is tilalmazták.

Egyébként is – ahogy arra Gustav Radbruch német jogtudós róla elnevezett formulájában is rámutatott – az a törvény, ami eleve nem törekszik az igazságosságra, elveszíti jog jellegét. Ezért van az, hogy nem lehet a szándékos állami kártételt, embertelenséget, gazságot, gyilkosságot előzetesen „lepapírozni”, hogy azzal a bűnös büntetlenséget biztosítson magának az esetleges felelősségre vonásnál.

A Harmadik Birodalom formálisan legális jogszabályai nagy számban voltak igazságtalanok, azok végrehajtása a bűn védelmezését szolgálta. Hiába igyekeztek, tisztességes és erkölcsös büntetőeljárásban azok mögé nem bújhattak a háborús és emberiesség elleni bűnöket elkövető nácik.

A japán háborús bűnösök elleni tokió per már sokban épített a nürnbergire. Nem ültették viszont a vádlottak padjára a császárt. A felelősségre vonástól őt Douglas MacArthur tábornoknak, a megszálló szövetséges erők főparancsnokának a döntése mentesítette. E mögött az állt, hogy az uralkodót szentnek és sérthetetlennek tekintették alattvalói, és a szövetségesek nem tudhatták, hogy a japánok hogyan reagálnak majd Hirohito bíróság elé állítására vagy elítélésére. 

A genfi jog

A háborús bűncselekmények köre folytonos szakmai és politikai vita tárgya. A témában a nemzetközi jogi relatív konszenzust az ún. genfi jog teremtette meg. Az 1949-ben elfogadott négy genfi egyezmény és a későbbi kiegészítő jegyzőkönyvek tisztázták, mi számít háborús bűntettnek. Ezek a következők:

• Egyezmény a hadrakelt fegyveres erők sebesültjeinek és betegeinek helyzetének javításáról
• Egyezmény a tengeri haderők sebesültjeinek és betegeinek helyzetének javításáról
• Egyezmény a hadifoglyokkal való bánásmódról
• Egyezmény a polgári lakosság háború idején való védelméről
• Jegyzőkönyv az 1949-es genfi egyezmények kiegészítéséről és a nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről (1977)
• Jegyzőkönyv az 1949-es genfi egyezmények kiegészítéséről és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről (1977)
• Jegyzőkönyv egy további megkülönböztető jelvény elfogadásáról (2005)

A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC)

A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) Rómában 1998. július 17-én elfogadott Statútuma 49 féle háborús bűncselekményt különít el a genfi jogra alapozva. A nyilvánvalóakon (a szándékos emberölésen; kínzáson, embertelen bánásmódon, beleértve a biológiai kísérleteket; súlyos szenvedések okozásán; hadifoglyok kínzásán és kihasználásán; jogellenes áttelepítésen, elhurcoláson vagy a túszejtésen, stb.) kívül az ICC alapokmánya háborús bűntettnek tekinti a támadás szándékos indítását is, „azt tudva, hogy az adott támadás a polgári lakosság körében emberi életeket követelhet, polgári személyek sérülését, polgári létesítményekben olyan kárt, vagy a természeti környezetben olyan nagy kiterjedésű, hosszantartó és súlyos károsodást okozhat, amely összességében nyilvánvalóan túlzott mértékű a várható tényleges és közvetlen katonai előnyökhöz képest”.

Ez utóbbi leírás nagyon sok háborúra igaz. Talán ezért is mondhatta Hans-Peter Kaul, az ICC egykori német bírája, hogy „nincs háború háborús bűnök nélkül”. Az emberiség régóta felismerte, a háborúskodás, még az igazság háború idején is sokkal több és sokkal nagyobb bűnöket követnek el a hadviselő felek, mégpedig elsősorban a védtelenek kárára, mint békében. Az is régi felismerés, hogy a cél ez esetben sem szentesíthet minden eszközt. 

Kik vizsgálják a háborús bűnöket?

A belső (hazai) jog és a nemzetközi jog egyaránt tilalmazza és szankcionálja a háborús bűncselekményeket. Magyarországon gyanú esetén az ügyészség folytatja le a nyomozást, és ő emel vádat, ha elegendő bizonyítékot talál a személyes felelősségre. Fontos, ahogyan természetesen nem minden háború idején elkövetett bűncselekmény minősül automatikusan háborús bűncselekménynek, úgy nem csak katonák, milicisták, fegyveresek követhetnek el háborús bűntetteket, hanem civilek is.

2002 óta működik az ENSZ állandó Nemzetközi Büntetőbírósága (ICC) hágai székhellyel. Ennek a mandátuma kiterjed háborús bűncselekmények nyomozására és szankcionálására. Tehát egyszerre tölt be ügyészségi és bírósági szerepet. Ez a két funkció személyileg és intézményileg is szigorúan szét van választva. Az ICC a terhelteknek védőt is biztosít, méghozzá igen felkészült ügyvédeket. A legszigorúbban vett tisztességes eljárás biztosítása legitimálja a hágai bíróság ítéleteit.

Az ICC-t egy elnök és három alelnök vezeti. A bíróságnak három kollégiuma van: a Tárgyalás-előkészítő, az Elsőfokú és a Fellebbviteli Kollégium. Része még a bíróságnak az önálló irányítás alatt álló Főügyészség, az adminisztratív szerepet ellátó Hivatal. Tőle is elkülönítetten működik az Áldozatok Képviseletének Hivatala és a Védelem Képviseletének Hivatala.

A Nemzetközi Büntetőbíróság 18 bíróból áll, a bíráknak különböző állampolgároknak kell lenniük, őket a részes államok jelölik saját állampolgáraik közül, és a Részes Államok Közgyűlése választja, 9 évre. Magyarország képviseletében Kovács Péter bírónak 2024-ig tart a mandátuma a tárgyalás-előkészítő kollégiumban. A bírák függetlenek és nem folytathatnak olyan tevékenységet, amely összeférhetetlen vagy kétséget kelt a függetlenségük vonatkozásában. 

Az ICC-nál három módon indítható eljárás. Egyrészt valamelyik érintett ENSZ-tagállam maga kezdeményezi, hívja fel a jogsértő „helyzetre” a figyelmet. (Így tett pl. Mali, Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság.) Másrészt az ügyet az ENSZ BT utalja a főügyész elé. (Ez történt Darfúr és Líbia esetében.) Harmadrészt maga a főügyész „hivatalból” lép fel. (Így tett a grúz és most az ukrajnai esetek kivizsgálásánál is.)

Az egykori nürnbergi és tokiói katonai törvényszékek mintát adtak a későbbi eseti nemzetközi büntetőbíráskodásnak. Nálunk a legismertebbek a délszláv és a ruandai háborús bűnöket és emberiesség elleni bűncselekményeket kivizsgáló bíróságok (ICTY és ICTR). Mindkettőt az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával hozták létre, és az is szüntette meg, a ruandait 2015-ben a volt-jugoszlávot 2017-ben. 

Ismertebb eseti bíróságok még a Libanoni Különleges Törvényszék (STL), a Sierra Leone-i Különleges Bíróság (SCSL), a Koszovói Különleges Törvényszék vagy a Kambodzsai Különleges Kamarák (ECCC) is. Attól is különlegesek, hogy az ítélkezésben a nemzetközi bírák mellett a hazai bírók is részt vesznek. Ezért is nevezi a jogi szakma ezeket  a bírói fórumokat „vegyes büntető törvényszékeknek”. 

Fontos az is, hogy az ICC és az eseti nemzetközi bíróságok nem csak háborús bűnökkel foglalkoznak. A Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága kiterjed még a népirtás bűntettére, az emberiesség elleni bűncselekményekre és az agresszió bűntettére is. 

Milyen büntetést lehet kiszabni háborús bűnökért?

Akár a jogrendszer legsúlyosabb büntetését is. Ez a második világháború után a halálbüntetés volt. Több nemzeti jogrendszerben, így a magyarban sincs erre már lehetőség. Nálunk a legsúlyosabb büntetés az életfogytiglani szabadságvesztés. Ezt Magyarországon csak a hadikövet elleni erőszak minősített esetében, azaz a követ/parlamenter vagy kísérője megölése miatt [Btk. 148. § (2)], védett személy elleni erőszak bizonyos eseteiben [Btk. 149. § (1)-(3)] vagy tiltott fegyver alkalmazása miatt [155. § (1)] szabhatja ki a bíróság. 

Az ügyészségi statisztikákban nem találtuk nyomát annak, hogy 1988 óta háborús bűntett miatt bármiféle büntetőeljárást indult volna Magyarországon.

A nemzetközi büntetőbíróságok, így az ICC sem szabhat ki már halálbüntetést, még olyan országok bűnös polgáraira sem, ahol még érvényben van a halálbüntetés. Az ICC legsúlyosabb büntetése a szabadságvesztés, ezen belül a 30 év vagy az életfogytig tartó szabadságvesztés. 

Hogyan büntették azokat a 20. és 21. században, akikre rábizonyították a háborús bűncselekményeket?  

Mint korábban említettük az I. világháborúban elkövetett háborús bűnök miatt csak nemzeti bíróságok ítélkeztek. Többnyire enyhe ítéleteket hoztak. (Itt most a harctéri, statáriális eljárásokat nem tárgyaljuk.) A legismertebbek ezek közül a lipcsei perek voltak. A német bíróság által kiszabott legsúlyosabb büntetés négy éves szabadságvesztés volt.

Nemzeti bíróságok és a II. világháború

A II. világháborút követően a nemzeti bíróságok már sokkal több ítéletet hoztak, és sokkal súlyosabb büntetéseket szabtak ki nem csak az ellenséges erők embereire, de saját polgáraikra is. 

Az 1943-as teheráni konferenciáján F. D. Roosevelt amerikai elnök és J. V. Sztálin szovjet diktátor ötvenezer háborús bűnös kivégzését helyezte kilátásba. Később kiderült, nagyon mást értettek ezen. Az ötvenezres számot a háborús és népellenes bűncselekményre hivatkozva maga a szovjet állam is felülmúlta. Itt a legtöbb halált nem is a bíróságok osztották ki, hanem a törvényen kívüli kivégzések, illetve a kitelepítések nyomán haltak meg a legtöbben. A visszafoglalt területeken a szovjet bíróságok 1945-ben és 1946-ban azért így is mintegy 700 ezer emberről hoztak ítéletet, és 42 ezer embert ítéltek halálra náci kollaborációért – tehát nem csak a szorosan vett háborús bűncselekmények miatt. 

A megszállt Németországban eleinte a szövetségesek katonai bíróságai ítélkeztek. Nyugaton az ötezer ítéletből 800 halálos volt. Itt sem mindenkit háborús bűntettek miatt ítéltek el. A kelet-német, szovjet megszállási zónában jóval kevesebb volt az elítélés és kevésbé volt kiterjedt a nácitlanítás.

A népbírósági eljárásokban helyi lakosság számához viszonyítva Belgiumban és Hollandiában volt legmagasabb az ítéletek száma, utánuk következik csökkenő sorrendben Dánia, Norvégia, Francia- és Olaszország. A végrehajtott halálos ítéletek számát tekintve viszont Franciaország áll az első helyen, egymillió lakosra eső 39 kivégzéssel, amit Belgium 29-cel, Hollandia 17-tel, Dánia 13-mal, Norvégia 10-zel követ. Papp Gyula történésznek Nyugat-Európát, Jugoszláviát és Magyarországot együttvéve 15 000 végrehajtott halálos ítéletről van tudomása.

Magyarországon 1945 és 1950 között működtek népbíróságok, amelyek háborús és népellenes bűncselekményekben hoztak ítéletet. Zinner Tibor történész kutatásai szerint míg a népbíróságok 477 halálos ítéletet hoztak, addig összesen 189 kivégzést hajtottak végre. 

A legismertebb (részben) háborús bűncselekmények miatt indított büntetőeljárás az első nürnbergi per volt, ahol a Harmadik Birodalom még élő legmagasabb rangú vezetőit ültették vádlottak padjára. Végül 21 náci vezető ellen jutottak el ítéletig. 12-t ítéltek halálra, és 10-nél hajtották végre az ítéletet. Hermann Göring kivégzése előtt öngyilkos lett, Martin Bormannt pedig távollétében, s mint később bebizonyosodott, halála után ítélték halálra. 

A japán háborús bűnösök elleni tokiói perben 28 vádlottból végül 25-nek mondták ki a bűnösségét. (Az eljárás közben ketten természetes halált haltak, egy vádlottat pedig beszámíthatatlannak nyilvánítottak.) Hetüket ítélték kötél általi halálra, köztük Tódzsó tábornokot. 1948 decemberében akasztották fel őket. A maradék, 18 szabadságvesztést kapó elítélt mindegyike szabadult legkésőbb 1955-ben – az életfogytosok is.

Az ICC

Az ICC első ítéletét egy kongói hadúr perében hozta. Thomas Lubanga Dyilo 15 ezres fegyveres szerveződés irányítója volt, ahol a milicisták 40%-a 18 év alatti volt. Három vádpontban marasztalták el, 15 év alatti gyerekek sorozásáért, toborzásáért és aktív felhasználásáért. Összbüntetésként 14 évre ítélték, amit le is ült, és 2020-ban szabadult.  

Az ICTR és az ICTY

A 93 megvádolt ruandai személyből 62-őt ítéltek különböző időtartamú szabadságvesztésre az ICTR. Amint látható, született számos felmentő ítélet is.

De ezeknél sokkal nagyobb visszhangja volt Ante Gotovina ügyének, akit az ICTY mentett fel fellebbviteli eljárásban. A horvát katonai vezetőt 2005-ben fogták el. Majd 2011-ben ítélték el 24 éves szabadságvesztésre Hágában, hogy aztán 2012-ben minden vádpont alól felmentsék. A horvátok ünnepeltek, a szerbek részrehajlással vádolták a hágai bírákat. De nem kellett sokáig várniuk. 2013-ban ugyanis felmentették Momcsilo Perisics tábornokat, a szerb vezérkar egykori paracsnokát is, aki két évvel korábban 27 év börtönre ítéltek. De nem tudták igazolni a bűnösséget, és 2016-ban jogerősen felmentették Vojiszlav Seseljt is, a Szerb Radikális Párt véreskezű vezetőjét. Aminthogy megúszta jogerős büntetését Naszer Orics, a boszniai muszlim fegyveres erők parancsnoka is, aki a szerb foglyok kínzásával szerzett magának kétes hírnevet, csakhogy a fellebbviteli hágai eljárásban nem sikerült bizonyítani bűnösségét.

A fentiek is bizonyítják, hogy tisztességes, a fegyveregyenlőség elvén nyugvó büntetőeljárásban mennyire nehéz bizonyítani a katonai és politikai vezetők személyes felelősségét a beosztottjaik által megvalósított háborús bűncselekményekben.

Miért nehéz kinyomozni és bizonyítani a háborús bűnöket? 

A háborús bűncselekmények nyomozása kitüntetett gondosságot ígényel a nyomozóktól, az ügyészektől. A sértett (az áldozat), az elkövető (a tettes), illetve a bizonyítékok csak elvétve állnak egyszerre rendelkezésre. A sértettek sokszor nem képesek kellő leírást adni a bűntettről, vagy egyenesen a bűncselekmény következtében vesztik életüket. Az elkövetőknek nem érdeke feltárni a részleteket, sokszor hosszú idő után kerülnek csak bíróság elé. Sokszor hivatkoznak parancs végrehajtására. A parancsnokok és más elöljárók pedig bizonyíték híján eredményesen tagadhatják, hogy ők adtak utasítást a bűntettekre.

Olykor nem könnyű megtalálni a kapcsolatot az elkövető és a bűntett között. Egy távoli civil terület ágyúzása esetén például nehéz feltárni a vádlott személyes felelősségét. Ahogyan arra is eredményesen hivatkozhatnak, hogy tudomásuk szerint volt valamilyen katonai célpont a városban.

A vietnámi háborúban elkövetett Mỹ Lai-i mészárlás (1968) során mintegy 500 polgári áldozatot öltek meg amerikai katonák válogatott kegyetlenséggel. Számos tanú és bizonyíték volt a bűncselekménysorozatra, 44 katonát vádoltak meg az elkövetéssel és annak eltussolásával, mégis csak egyetlen elmarasztaló ítéletet hoztak. A túlnyomó többség azért úszhatta meg a felelősségrevonást, mert a bűntársak és egyéb bajtársak összezártak, vallomásaikkal védelmezték az elkövetőket és önmagukat.

A nemzeti hatóságok és bíróságok sokszor nem érdekeltek a fegyveres erőik által elkövetett jogsértések feltárásában és megbüntetésében. 

A háborús bűnösöknek azonban sohasem lehet nyugtuk, mert szemben más bűncselekményekkel a háborús bűntettek – az emberiesség elleniek mellett – soha nem évülnek el. Erről 1968 óta ENSZ-egyezmény rendelkezik.

Milyen háborús bűnökkel vádolhatják meg a jelenlegi orosz-ukrán háború résztvevőit?

Már az első hetekben nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz katonai erők és politikai vezetés háborús bűnöket követett el. Az ukrán hatóságok több tízezer háborús bűncselekményről beszélnek. Hasonló vádak az ukránokkal szemben is megfogalmazódtak az oroszok részéről.

Több ügyben már súlyos ítélet is született Ukrajnában, ahol a vádlottak orosz katonák voltak.

A következő háborús bűntettekre van alapos gyanú: települések válogatás nélküli bombázása, erőszakos kitelepítések, gyerek áldozatokkal is járó deportálások, tiltott lőszerek (pl. kazettás bombák) használata, a konfliktusövezetekből az előzetesen elfogadott humanitárius folyosókon keresztül menekülni próbáló polgári lakosság elleni támadások, hadifoglyok és civilek kivégzése, szexuális erőszak és az emberek lakóhelyük elhagyására kényszerítése, fogolykínzás, fosztogatás. 

A nemzetközi szervezetek nagy figyelmet fordítanak ezekre az ügyekre, és amennyire lehetséges, a helyszínen igyekeznek tájékozódni és dokumentálni a bűntetteket. A háborús bűnök bizonyítékainak összegyűjtésében a Nemzetközi Büntetőbíróság mellett hat uniós ország is részt vesz. (Az Európai Unió már a háború első napjaiban létrehozta a közös nyomozó csoportját.)

Karim Ahmad Khan, a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze már a háború elején járt a helyszínen, és arról beszélt, miszerint megalapozottan gyanítható, hogy háborús és emberiesség elleni bűncselekményeket is elkövettek Ukrajna orosz inváziója során. Majd 2022 októberében arról beszélt, hogy a katonai és politikai vezetők sem élvezhetnek büntetlenséget, ha az ő közreműködésükkel, parancsukra követnek el katonák háborús vagy emberiesség elleni bűncselekményeket. 

Oroszország nem ismeri el ICC-t. Ukrajna ugyan szintén nem csatlakozott az ICC alapító Statútumához, de a Krím 2014-es orosz megszállása óta elfogadta a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságát. 39 állam már 2022 márciusában kezdeményezte, hogy az ICC folytasson nyomozást Ukrajnában.

Az ICC főügyésze Bucsában is járt, ahol személyesen tekintette meg a helyszínt, amely a megszállók kivinulás után arról árulkodott, hogy orosz katonák ukrán civileket mészároltak le. 

Az Európai Parlament mindazonáltal attól tart, hogy az ICC majd nem hozhat ítéletet az elkövetett agresszió miatt, és nem büntetheti meg a bűncselekmények elkövetőit, így  Oroszország és szövetségesei politikai vezetőit és katonai parancsnokait. Ezért önálló eseti nemzetközi büntetőbíróság felállítását kezdeményezte 2022 májusában.

Ukrán területen folytat vizsgálatot az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának Hivatala (OHCHR). A vizsgálóbizottság már eddig is számos jogsértést tárt fel, amelyet orosz haderők követtek el. És talált olyanokat is, ahol feltételezhető, hogy ukránok kínoztak orosz hadifoglyokat. Nagy port vert fel az Amnesty International  ukrajnai jelentése 2022 augusztusában. Ebben az oroszok által elkövetett jogsértések mellett kitértek arra is, hogy az ukrán hadsereg szükségtelen veszélynek teszi ki a civileket a lakott területeken is létrehozott katonai bázisokkal. Összesen 19 ilyen helyszínt azonosítottak. Az ukránok felháborodtak: képtelenség úgy védeni lakott településeket, hogy ne legyenek közelükben kórházak, iskolák, idősotthonok vagy lakótelepek. A jelentés hatására lemondott a nemzetközi civil szervezet ukrajnai irodájának vezetője, de az Amnesty International kitartott álláspontja mellett.