PETÍCIÓ Legyen megfizethető a telefonálás a hazai börtönökben! - Írd alá a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport (FECSKE) petícióját

Emberi jogi kalendárium

October 18.

Október 18.: megkezdődik az első, a leghíresebb nürnbergi per (1945)

Óriási reményeket fűztek a második világháborúért felelős, legfontosabb élve maradt náci vezetők büntetőperéhez. Az első nürnbergi per azonban nem tett békét a lelkekben, nem sikeredett minden szempontból szeplőtelenre, és különösen nem rettentette el utóbb a többi címeres gazembert sem attól, hogy másutt tömegesen alázzanak vagy gyilkoljanak meg civileket vagy hadifoglyokat. Meglehet, ez a per korunk embereinek már nem is mint a második világháború szimbolikus lezárása jelent sokat, hanem mint a háborús és emberiességellenes bűncselekményekkel foglalkozó jogrend és intézményrendszer megteremtéséhez vezető hosszú és kacskaringós út első, meghatározó állomása.

‌‌

Az antifasiszta szövetségesek mondhatni az első pillanattól, de egy formális alkunak köszönhetően legkésőbb az 1943-as moszkvai nyilatkozattól fogva arra készültek, hogy bíróság előtt fogják felelősségre vonni a háború náci felelőseit. Úgy tervezték, hogy a „középvezetőket”, a nácik kiküldött mészárosait ott helyben, az adott országban fogják majd elítéltetni. A főkolomposokat viszont nemzetközi bíróság elé fogják állítani, amiben a győztes nagyhatalmak képviseltetik magukat. Ilyen előtte még nem volt.

Ezzel több probléma is akadt viszont. A Szovjetunió például 1941 nyaráig Hitler szövetségese volt Lengyelország lerohanásában, majd hadüzenet nélkül támadt Finnországra és a balti államokra, illetve Bulgáriára. A szovjetek maguk is brutálisan bántak a hadifoglyokkal. Katyńban és más helyeken például 22 ezer lengyelt, többségében katonatisztet mészároltak le. Ugyan a de Gaulle vezette emigráns kormány megmentette országa becsületét, de a vichyi francia kormány mégiscsak együttműködött a németekkel. A britek terrorbombázásokban öltek meg válogatás nélkül sok tízezer német civilt. Ők és az amerikaiak is korlátlan tengeralattjáró-háborút folytattak, és a kereskedelmi hajókat figyelmeztetés nélkül süllyesztették el, a hajótörötteket sorsukra hagyták. És így tovább.

Miért ők ítélkeznek hát mások felett? Nem csak azért, mert „a győztesek szoktak”, és nem fordítva. Hanem azért is, mert 1945-ben egyszerűen nem volt más, aki ezt náluk több joggal tehette volna. Nem voltak alkalmas nemzetközi szervezetek, nem volt nemzetközi büntetőbíróság, az Európában semlegességüket megőrző államok számos esetben kollaboráltak Hitlerékkel – maradtak tehát a győztes nagyhatalmak.

A győztesek felelősségre vonása nemzetközi fórumokon háborús és emberiességellenes (régebben „emberiségellenesnek” mondtuk) bűncselekményekért, fel sem merülhetett. Előtte se volt rá példa, és azóta sem. De ma már legalább ezt nem tartjuk természetesnek, és főleg nem tekintjük helyesnek. Emellett nemzeti bíróságok legalább már ítélkeztek ilyen ügyekben, bár példás büntetésekről csak elvétve beszélhetünk.

A második világháborúban, ebben a totális háborúban iszonyúan sok gazságot és bűnt követtek el a hadviselő felek védtelenek ellen. Az azonban nem vitatható, hogy a háború elindítói, a náci Németország és Japán élen járt ezekben, ők kezdeményezték és bestiális kegyetlenséggel ők hajtották végre a legtöbb törvénytelenséget. Ők öltek meg, pusztítottak el a legtöbb embert a világháború során.

A nácik olyan vérengzései, mint a zsidók vágóhídi legyilkolása vagy a lengyel és szovjet területeken végzett öldöklés után egyszerűen nem lehetett megtenni, hogy ezeket a példátlan gaztetteket nem tárgyalja majd bíróság. A világ magyarázatot és értelmezést, egyben igazságot keresett. Ennek hagyományosan a legcivilizáltabb, legobjektívabb színtere a tisztességes peres eljárás. Nem tökéletes, de nincsen nála jobb, igazságosabb eljárás azóta se.

Bár a közös pernek leginkább az amerikaiak voltak a legbuzgóbb szószólói, de a másik három nagyhatalom is egyetértett ezzel, még Sztálin is. Persze, nagyon mást értettek tisztességes bírósági tárgyaláson. Ez a különbség már a nürnbergi perben szereplő kulcsszemélyek kiválasztásában is megmutatkozott. Míg Truman elnök a Legfelsőbb Bírósság egyik bíráját, Robert H. Jacksont kérte fel a nemzetközi eljárás főügyészének, addig a szovjetek a harmincas évek tisztogatásában dicstelen szerepet vállaló Iona Nyikicsenkót hadbírót jelölték főbírónak. Jellemző, hogy a tárgyaláson történtektől függetlenül ő mindegyik, még életben lévő 21 vádlottnál a halálbüntetésre szavazott.

Végül közülük 12-őt ítéltek halálra, és 10-nél hajtották végre az ítéletet. Hermann Göring (képünkön) kivégzése előtt öngyilkos lett, Martin Bormannt pedig távollétében, s mint később bebizonyosodott, halála után ítélték halálra.

A legnagyobb jogi problémát az jelentette, hogy többek szerint ítélkeztek. Tehát visszamenőleg kértek számon olyan cselekedeteket, amiket elkövetésük idején nem büntetett törvény. De ez sok tekintetben nem volt igaz. Ártatlan civil emberek és hadifoglyok legyilkolását az akkori német törvények és az akkori nemzetközi egyezmények is tilalmazták.

Egyébként is – ahogy arra Gustav Radbruch német jogtudós róla elnevezett formulájában is rámutatott – az a törvény, ami eleve nem törekszik az igazságosságra, elveszíti jog jellegét. Ezért van az, hogy nem lehet a szándékos állami kártételt, embertelenséget, gazságot, gyilkosságot előzetesen „lepapírozni”, hogy azzal a bűnös büntetlenséget biztosítson magának az esetleges felelősségre vonásnál.

A Harmadik Birodalom formálisan legitim jogszabályai nagy számban voltak igazságtalanok, azok végrehajtása a bűn védelmezését szolgálta. Hiába igyekeztek, tisztességes és erkölcsös büntetőeljárásban azok mögé nem bújhattak a háborús és emberiesség elleni bűnöket elkövető nácik. Ha a nürnbergi perben alkalmazzák az egyébként fontos és helyes ex post facto jogelvét, és ezen a címen felmentik a bűnösöket, az lett volna csak a botrányosan igazságtalan, nem pedig az, hogy elítélték őket.

Mai szemmel természetesen a halálos ítéleteknek nem örvendezhetünk tiszta szívvel. De a helyzet akkor nagyon más volt, mint most. Robert H. Jackson főügyész, aki egyébként meggyőződéses halálbüntetés-ellenes volt, kötelet kért mindegyik vádlottra, mondván, a legsúlyosabb bűnöket a lehető legsúlyosabb büntetéssel kell büntetni. Ezzel nehéz vitatkozni. Márpedig ekkor még a négy nagyhatalomnál és Németországban is érvényben volt a halálbüntetés mint legsúlyosabb büntetés.

Az is igaz, hogy bár biztosítottak védelmet a vádlottaknak, de a szövetséges ügyészeknél jóval nehezebb körülmények között és csak segítség nélkül dolgozhattak a német ügyvédek. A Kruppok, a vádlott apa és fia összekeverése a vádiratok elkészítése folyamán, több volt, mint kínos baklövés. A nem beszámítható Rudolf Hess ellen pedig ma valószínűleg nem folytatnának le büntetőpert.

Ezzel együtt a nürnbergi per az első jelentős erőfeszítés volt a rasszista és etnocentrikus náci rezsim bűneinek feltárására és a bűnösök megnevezésére. A holokauszt iszonyata is itt tudatosulhatott először a nemzetközi közvéleményben. Ekként tán sikeresebb is volt Nürnberg, mint igazságtételként.

A tárgyalás az azt követő újabb nürnbergi perekkel és a tokiói perrel együtt előkészítették azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyek azóta még sarkosabban kizárják ex post facto elvére hivatkozást. A nürnbergi elvek és tapasztalatok pedig hozzájárultak a háborús és emberiességellenes bűncselekményekkel foglalkozó jogrend és intézményrendszer megteremtéséhez, jelesül a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság meglapításához 2002-ben. Azóta is számos véres gazság bizonyította, milyen nagy szükség van egy ilyen állandó törvényszékre.




Megosztom másokkal


Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság