Mióta a betegeskedő I. János Károly 2014-ben lemondott a trónjáról, egyre nagyobb botrányokba sodródik. Korrupció, kínos nőügyek, orvvadászatok híreivel kerül címlapra. Már családja és fia, a regnáló spanyol király is elhatárolódott tőle. Szánalmas pojáca lett. Így múlik el a világ dicsősége. Pedig egykoron fontos szerepet vállalt Spanyolország talpra állításában, és abban, hogy hazája a gazdag és demokratikus országok elitklubjában foglal ma helyet.‌‌

A spanyolok 1966-ban népszavazással úgy döntöttek, hogy az ország államformájaként megerősítik a királyságot, amely XIII. Alfonz király 1941-es lemondásával megszűnt ugyan, de a diktátor Francisco Franco (1892–1975) önhatalmúan 1947-ben visszaállította. Mint nálunk a két világháború között, király nélküli királyság lett ott is az ország.

Valójában Franco uralkodott. A királyi palotában lakott, királyi uniformist és címeket viselt. Hatalma a hadseregen alapult, és a katolikus egyházra meg a falangistákra támaszkodott. 1939 óta hivatalosan miniszterelnökként és caudillóként („vezérként”) irányította országát, és az a luxusa is megvolt, hogy maga nevezhette meg utódát, aki majd halála után államfőként követni fogja őt.

Nem a trónörököst, Bourbon XIII. Alfonz fiát, János infánst nevezte meg, hanem az utolsó király unokáját János Károlyt (1938). Az első trónörökössel állítólag az volt Franco baja, hogy túl liberális. Nem tudjuk, hogy ebben igaza volt-e a vénülő diktátornak, de abban bizonyosan tévedett, hogy választottja majd az ő irányvonalát fogja tovább vinni. Az ifjú uralkodó szakított a francoista–falangista múlttal, és különösen eleinte vezető szerepet játszott országa modernizálásában és demokratizálásában.

1975 októberében ezt még csak remélni lehetett. A betegeskedő Franco már 1973-ban lemondott a miniszterelnökségről. Már a francoista alkotmány is előírta, hogy az államfő (Franco) távollétében vagy betegsége esetén a trónörökös tölti be az államfői tisztséget. Franco a polgárháború idején és utána elkövetett számtalan bűncselekménye miatti felelősségre vonástól való félelmében nem utazott külföldre, az alkotmánynak ez a passzusa tehát gyakorlatilag a diktátor esetleges agóniájára íródott. És lőn.

A trónörökös 1975. október 30-án lett ideiglenes államfő, majd miután Franco november 20-án meghalt, két napra rá megkoronázták. Új államfőként menesztette a kormányt, felszámolta cenzúrát, szabaddá vált a politikai szervezkedés, kiengedték a politikai foglyokat, az emigránsok szabadon hazatérhettek. 1977-től a kommunisták is legálisan működhettek. 1978-ban pedig a király betiltotta az egykori állampártot, a Falangét, és kihirdette az új alkotmányt. Spanyolország diktatúrából végérvényesen alkotmányos monarchia lett.

Ez annál is baljóslatúbb volt, mert a korábbi spanyol demokratikus kísérleteket puccsal fojtották vérbe. Már 1978 is volt rá kísérlet, éppen Tejero vezetésével, de az nem jutott el idáig, és az alezredes különös módon megúszta 7 hónap börtönnel.

Az 1981-es puccs valódi vezetője nem Tejero volt, hanem Alfonso Armada tábornok. Ő próbálta megvezetni a királyt, hogy őt bízza meg az ország irányításával. Csakhogy János Károly erre nem volt hajlandó, nem fogadta a lelepleződő puccsistát, hanem televíziós beszédet tartott, amelyben az alkotmány és a legitim kormány védelmére szólította fel országát. Nélküle aligha számolták volna fel a puccsot egyetlen nap alatt. A demokratikus erők pedig levonhatták a következtetést: a jogállami és demokratikus alapértékeket a politikai versengés során sem lehet sutba vágni.