Linda Carol Brown 1951-ben egy 9 éves kislány volt a kansasi Topeka városában. Történetesen néger, fekete, színes, afroamerikai kislány. Szülei szerették volna átíratni egy másik iskolába, ami közelebb volt lakóhelyükhöz, de ahova addig csak fehérek járhattak. A topekai oktatási hivatal megtagadta a felvételét a Sumner Általános Iskolába. (Az épülete és Linda látható a képen.) És így tett másik 19 néger, fekete, színes, afroamerikai kisgyerekkel is, akik a lakóhelyükhöz közelebb eső, de „fehér iskolákba” jelentkeztek.

13 szülő úgy gondolta, hogy nincsen ez jól, noha a Legfelsőbb Bíróság egyik nagy jelentőségű, de igazságtalan döntése értelmében (Plessy kontra Ferguson, 1896) alkotmányosnak ismert el minden olyan szegregációt, faji szempontú elkülönítést, ami „nem sérti az egyenlőséget”. Ez ugyan egy vasúti elkülönítésről szóló ítélet volt, de az elvet az oktatásra is alkalmazhatónak tekintették. Elvileg ugyan elképzelhető két teljesen egyenlő feltételeket biztosító iskola, ahova külön-külön A fajta és B fajta gyerekek járnak, de a gyakorlat teljesen mást mutatott, és ma is mást mutat: a fekete gyerekek rosszabb színvonalú oktatást kaptak, nem is szólva arról, hogy maga a szegregáció és az elkülönített iskolák saját alsóbb rendűségük tudatát nevelték beléjük. A magyarországi cigány gyerekkel sincs ez másképpen. 

Az 1896-os ítélet nyomán területi oktatási hivatalok zöld utat kaptak a szegregációhoz, és a bíróságok rutinszerűen utasították el a fekete szülők kereseteit. Az 1950-es évek elején még 17 amerikai államban törvényes faji elkülönítés volt az oktatásban. Csakhogy a háború után sokat változott a feketék és a fehér rasszizmus belső megítélése, már csak azért is, mert az Egyesült Államok nemzetközi elfogadottságán is sokat rontott, hogy kínosan megértően viszonyult belső rasszista gyakorlataihoz. Darab ideig lehetett ugyan még palástolni meg finomítani a rabszolgatartó múltból átörökített „közkeletű bölcsességet”, hogyha „a négerek megtanulnak olvasni, akkor nehezebb lesz majd őket verni”, de ezt a feketék már nem tűrték többet. Valóságosan egyenlő jogokat akartak, valódi lehetőségeket és a rasszista diszkrimináció eltörlését. Megszületett az erős, a konfliktusoktól sem visszariadó polgárjogi mozgalom. Vallási közösségeik, politikai mozgalmaik és jogvédő szervezeteik adták ehhez a hátteret. Ezek közül az egyik legfontosabb jogvédő szervezet volt az NAACP, ő vállalta fel Linda Brownék ügyét is.

Linda apukája, Oliver L. Brown (1918–1961) szorgalmas munkásember, hegesztő volt, aki a feketék helyi episzkopális közösségében is buzgón tevékenykedett. Mivel a gyerekeik érdekében pereskedő szülők között az ábécé szerint az ő neve állt legelöl, így ő adott nevet a keresetnek, amivel először a kansasi kerületi bírósághoz fordultak. Miután ott elutasították őket, a Legfelsőbb Bíróságra mentek, amely 1954. május 17-én úgy ítélt, hogy Linda Brownékat alkotmányellenesen utasították el. És az ítélet általánosságban is megfogalmazta, hogy a diákok szegregációja megsérti a szövetségi alkotmány 14., a feketék jogegyenlőségére vonatkozó kiegészítését, mert – az oktatás színvonalától függetlenül is – a szegregáció önmagában hordozza az egyenlőtlenséget. Tehát, kedves magyar döntéshozók, ez nekünk is szól: a gyakorlatban nem létezik „szeretetteljes elkülönítés”, az csak politikusi szóvirágként virul.

A washingtoni ítélet nem változtatta meg egy csapásra a szegregáció oktatásszervezési gyakorlatát, ahogyan a feketékkel kapcsolatos vakhiteket sem számolta fel, de hozzájárult ahhoz, hogy legalább a jogi akadályok elgördültek az antiszegregáció elől. Igaz, maga a Legfelsőbb Bíróság ún. Brown II. ítélete (1955) lelassította a folyamatot, amikor kibúvókat biztosított a szegregáció felszámolásához, ezzel együtt a deszegregáció máig evidens államcélnak számít az Egyesült Államokban, és annak kellene számítania minden felelősen eljáró országvezetésnél.

Az NAACP és a Legfelsőbb Bíróság előtt a vezető ügyvédi teendőket ellátó Thurgood Marshall vitán felül óriási dolgot vitt végbe. 1967-ben aztán ő lett a Legfelsőbb Bíróság első afroamerikai bírája. Linda Brown (1942–2018) felnőttként pedig a feketék oktatási egyenlőtlenségeinek leküzdésével foglalkozott. 1978 ő indította el az újabb, immáron III. Brown-ügyet, amelyben a gyerekei egyenlő oktatása mellett lépett fel az NAACP és az ACLU ügyvédei segítségével. A két évtizedig húzódó küzdelem sikerrel zárult, és több új iskolát is megnyitottak Topekában, hogy a spontán szegregációt ellensúlyozzák. Az egyenlő esélyek biztosításához nyilvánvalóan szükséges a jogi egyenlőség megteremtése, de hosszútávon megtérülő társadalmi befektetés, vagyis szemléletváltás és sok-sok értelmesen elköltött közpénz nélkül a jog önmagában gyengének mutatkozik.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020