Ez a világnap arról a legalább 150 milliónyi munkavállalóról szól, aki külföldön él és dolgozik. Ők jelentik az összes nemzetközi migráns kétharmadát. Vannak köztük menekültek és irreguláris vándorok is, de a többség bevándorló. Közéjük értendő honfitársaink százezres nagyságrendű tömege is, akik Európa más országaiban keresik kenyerüket, talán éppen azért, hogy itt élhessenek. A vészesen terjedő idegenellenesség és a migránsozás az ő életüket is megkeseríti.

A migráns munkavállalók jogainak védelméről szóló egyezményt az ENSZ 1990. december 18-án fogadta el. Ezt a napot ünneplik a migránsok nemzetközi napjaként 2000 óta. Már aki. Mert az egyezmény ratifikációja kínkeserves lassúsággal halad. Csak 2003-ban lépett hatályba, akkor csatlakozott hozzá az ENSZ-nek mindössze húsz tagállama. Leginkább kibocsátó államok írták alá azóta is. A jelentős fogadó államok, az Egyesült Államok vagy az Európai Unió tagállamai nem.

A közöny feltűnő az ENSZ más emberi jogi egyezményeivel összevetve. Pedig – ahogy barátaink a Menedék Egyesületnél fogalmaznak – égető szükség van az egyezményre. A migráns munkavállalók és családjaik sokszor rendkívül kiszolgáltatott helyzetben találják magukat a célországokban. Rendszeresen sértik meg alapvető emberi jogaikat, amikor méltatlan munkakörülmények között, a hazai munkavállalóknál rosszabb feltételekkel kényszerülnek dolgozni. A legkiszolgáltatottabb helyzetben azok vannak, akiket szabálytalanul foglalkoztatnak. A háztartási alkalmazottak 90%-a például ilyen. Ők gyakran súlyos visszaélések, például emberkereskedelem áldozataivá is válnak.

Soltész Béla szerint – akárcsak a nőkére vagy a gyerekekére – a migránsok jogainak speciális nemzetközi védelmére több okból is szükség van, esetükben sem elégségesek az általános emberi jogi egyezmények. Merthogy számos, a nemzetközi jogban nem kellő részletességgel szabályozott kérdésben a fogadó ország a migránsok rovására értelmezi a vonatkozó rendelkezéseket. Ezen kívül a nyelv, a jogrendszer, a társadalmi szokások ismeretének hiánya, a diszkrimináció és rasszizmus veszélye, a speciális munkaerő-piaci helyzetük és elszigeteltségük mind ahhoz vezet, hogy a migránsok a helyi népességnél igazolhatatlanul nehezebb helyzetbe kerülnek. A migránsok ezen kívül gyakran nincsenek tisztában a jogaikkal és a jogsegély lehetőségeivel sem.

‌‌

Magyarország nem csak kivándorló (kibocsátó), de egy ideje bevándorlási célország is. Csak 2019-ben több mint 55 ezer új bevándorló érkezett ide, kétharmaduk más uniós tagállamokból. Az itt élő 200 ezer külföldinek szintén a kétharmada uniós polgár volt.

A gazdag országoknak többnyire nagy szükségük van a migránsok munkaerejére, mégis igyekeznek integrációjukat akadályozni, noha gyakori vád ellenük, hogy „nem hajlandók beilleszkedni”. A kormányok és a társadalmak sokszor cinkostársak a kirekesztésben. A politika igyekszik kiszolgálni a társadalom xenofóbiáját, miközben az idegenellenesség piacát szélesíti. A népvándorlástól, kulturális fenyegetéstől és hagyományvesztéstől való rettegés sokszor csak a nyers önzést leplezi.

Ferenc pápa (maga is migráns) így ír erről az Álmodjunk együtt! c. könyvében:

„Ha elutasítunk egy küszködő – bármilyen hitű – bevándorlót attól való félelmünkben, hogy ezzel felhígítjuk a »keresztény« kultúrát, akkor a kereszténységet és a kultúrát egyaránt groteszkül hamis módon állítjuk be. A migráció csak azoknak a fejében jelent fenyegetést a kereszténységre nézve, akik hasznot húznak ennek hangoztatásából. Ha hirdetjük az evangéliumot, de nem fogadjuk szívesen a szükséget szenvedő idegeneket, nem erősítjük meg őket emberi mivoltukban mint Isten gyermekeit, azzal egy olyan kultúrát erősítünk, amely csak nevében keresztény, de elvesztette minden fontos vonását, amely valóban azzá teszi.”

Jézus Krisztus (szintén egykori migráns) helytartója leleplezi a folyamatos nemzetmentő migránsozás mögötti politikai haszonlesést:

„A nemzeti populizmus egyik fantazmagóriája a keresztény többségű országokban, hogy megvédi a »keresztény civilizációt« a vélt ellenségektől, legyen az az iszlám, a zsidók, az Európai Unió vagy az ENSZ. Gyakran olyan emberekre tesznek nagy hatást ezzel, akik már nem is vallásosak, de nemzetük örökségét egyfajta identitásnak tekintik. Identitásvesztésük és félelmeik azzal egyidejűleg erősödtek, ahogy a templomlátogatásaik száma csökkent.”