Jesse Owens (1913–1980) hat nap alatt megnyerte a 100, a 200 méteres síkfutást és a távolugrást a berlini olimpián, majd végül a 4X100-es váltó tagjaként is győzedelmeskedett. Önmagában is példátlannak számított ez a produkció. De nem csupán „magas sportértéke” volt diadalának, a „speciális körülmények” is megemelték azt.‌‌

James Cleveland Owens Alabama államban született. Törekvő családjának feketeként az amerikai Délen nem sok esélye volt jobb életre, kiemelkedésre a nyomorból, ezért az ohiói Clevelandbe költöztek, amikor Jesse 9 éves volt. Neki aztán iskola mellett is dolgoznia kellett. Kiderült viszont, hogy nem csak jó feje, szorgalma, de elképesztő atletikus képessége is van.

Az Ohio Állami Egyetemen sportösztöndíjat kapott. Ennek ellenére benzinkutaskodni is kényszerült, hogy pénzt gyűjthessen házasságához Minnie Ruth Solomonnal, akivel akkor már volt egy lányuk. (Később még kettő született.)

Owens elképesztően gyorsan fejlődött, és ebben komoly szerepe volt Larry Snydernek. Edzője technikája csiszolása mellett megtanította arra is, hogy a felkészülés és a versenyek során hogyan zárja ki a zavaró körülményeket. Erre már csak azért is nagy szüksége volt, mert feketeként és fekete sportolóként számos megaláztatásban volt része. Egyik rekordot döntötte a másik után, bizonyos amerikai versenyekre mégsem utazhatott együtt társaival, másutt kellett ennie és laknia. Különös, de végeredményben az olimpiára utazva és a náci Németországban rendezett olimpián érezhette magát először egyenlőnek társaival.

Mármint társadalmi értelemben egyenlőnek. Mert versenyzőként már legalább 1935 óta mindenki előtt járt. Ekkor esett meg ugyanis, hogy az egyik versenyen 45 perc alatt három világcsúcsot döntött meg.

Förtelmes időket éltünk akkoriban. Hitler náci rezsimje nyíltan a zsidók és a „nem árja” fajok ellen fordult, az emberi jogokat sárba tiporta. Komoly mozgalom bontakozott ki Amerikában, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) vegye el a rendezést Berlintől, vagy ha az nem megy, az Egyesült Államok bojkottálja a náci propagandacélokat szolgáló játékokat. Kevesen múlott, de a berlini olimpiát mégiscsak megtartották, és az amerikaiak is ott voltak. Jesse-t pedig a legtekintélyesebb fekete polgárjogi szervezetnek (NAACP) sem sikerült lebeszélnie az indulásról.

Hitler és Goebbels az árja felsőbbrendűség diadalünnepévé igyekezett átformálni a játékokat. Mindent bevetettek, pénz sem számított. Elég kínos, de jó része azoknak a külsőségeknek, amit az „olimpiai hagyományoknak” szokás ma nevezni (olimpiai láng, díszes megnyitó és záró ünnepség, galambreptetés, külön olimpiai falu stb.), a berlini olimpián jelentek meg először. A nácik végeredményben jól kalkuláltak, a német csapat lett a legsikeresebb. A fekete Owens parádés szereplése viszont zavarba hozta a nácikat. Ő lett a versenyek legnagyobb sztárja. Első, 100 méteren aratott győzelme után Hitler elhagyta a Olimpiai Stadion díszpáholyát, és később is, bár szokása volt a győzteseket magához felinvitálni, Jesse Owenst bizonyosan nem részesítette „nyilvános megtiszteltetésben”.

Ezt a sprinter nem is bánta. Azt viszont már igen, hogy az amerikai elnök, akit akkor Franklin Delano Rooseveltnek neveztek, nem hívta meg a Fehér Házba, holott addig ez volt a szokás. Így aztán a vérig sértett Owens nem is a déli rasszista szavazókra kacsingató elnököt, hanem republikánus ellenfelét támogatta a következő választáson.

Negyedik berlini győzelmét Owens a váltó tagjaként aratta. Elterjedt, miszerint a náciknak tett gesztus lett volna, hogy az utolsó pillanatban egy zsidó származású futót cseréltek volna le miatta. Ez azért is képtelenségnek tűnik, mert ugyan mit nyert volna azzal a rasszista propaganda, hogy egy zsidó helyett egy fekete sportoló „veri meg az árja váltót”. Egyébként pedig ki az eszement csapatvezető, aki a világ leggyorsabb futóját nem teszi be egy győzelemre törő stafétába?

Owens az olimpiai győzelmek után nem kapott kellő elismerést, aranyait nem tudta konvertálni az amerikai piacon. Sok mindennel megpróbálkozott a sport és a szórakoztatóipar tájékán, még versenyt is futott lovakkal cirkuszi hecceken, de elkerülte a tartós siker. Az 1960-as és ’70-es évek fordulóján fedezték fel újra, és Gerald Ford elnök 1976-ban tüntette ki a szabadság érdemrenddel.