Mi a demokrácia: jelentése, kialakulása, elvei, eljárásmódjai, megvalósulása

„Az ember általában ragaszkodik ahhoz, amit feltalált. A kereket vagy a dugattyút például nem tudja elfelejteni. A demokráciát sem”

– nyilatkozta bizakodva Nádas Péter 2017-ben. A Magyar Helsinki Bizottság alábbi írása fel akarja frissíteni az emlékezetet.

Ahogyan a demokrácia történelmét korábban a demokrácia engesztelhetetlen ellenségei írták meg (pl. Platón, Thuküdidész,  Machiavelli), úgy most is ők a hangosabbak a demokrácia híveinél. A demokrácia „elkerülhetetlen végéről” már-már sikk lett beszélni. Csak abban mutatkozik különbség, hogy van, aki szívből sajnálja ezt, van, aki krokodilkönnyeket ejt érte, és van aki – visszaigazolva látva eddigi utálatát – kihívóan örvendezik „a megérdemelt végének”. Velük szemben az igazi demokrata félti, de nem siratja a demokratikus rendszereket. Ahogyan megszületésük sem volt törvényszerű, úgy összeomlásuk sem az. Rajtunk, embereken múlik, mi fog történni. A demokráciák és demokratikus módszerek sok évezrerdes történelme erre tanít bennünket.

Mi a demokrácia jelentése?

Ógörög eredetű szó. Eredetileg azt a kormányzati vagy államformát értették rajta, amelyben többségi elven közvetlenül érvényesül a nép (démosz) akarata. A szuverén maga a nép, a hatalmat maga a nép önállóan gyakorolja. Egyesek a nép önrendelkezésének, népuralomnak és népszuverentitásnak is nevezik a demokráciát. De XX. századi politológusok megpróbálták a poliarchia fogalmát is bevezetni. Nem sok sikerrel.

Már több antik görög városállam ideig-óráig működött demokráciaként. Igaz, Arisztotelész államformatana helytelen politikai rendszerként azonosította. Éppúgy nem kívánatosnak tekintette, mint a zsarnokságot vagy az oligarchiát.

Az eddigi történelemben ez a legalakíthatóbb, legrugalmasabb kormányzati forma. Legitimációja és tartóssága nem kőbe vésett szabályokon múlik, hanem az emberek döntésein. A demokrácia jobban leképezi a valós földi életet, mint a többi politikai rendszer, mert az esetlegesség, meghatározatlanság és eldöntetlenség tükröződik benne. Ebből adódik a demokrácia sebezhetősége is, mert nem kínál, nem ígér tökéletes biztonságot és kiszámíthatóságot, noha az emberek nagyon is vágynak ezekre.

Közhely, hogy a demokrácia maga biztosítja a leghatásosabb fegyvereket ellenségeinek. A demokrácia önfelszámolását democídiumnak nevezeik. A legismertebb példája a weimari köztársaságnak a hitler népállamába történő átmenete. De már a magyar illiberális fordulat is bekerült a politológiai tankönyvekbe.  

A demokrácia emberképe realista és gyakorlatias. Ahogy Lin Jü-tang kínai író (1895–1976) is megírta: a demokrácia abból indul ki, hogy hatalmi helyzetben az emberek nagyobb valószínűséggel hazugok és szélhámosok, mintsem őszinték és becsületesek, ezért „nem várhatjuk el, hogy az emberek jók legyenek, de lehetetlenné kell tennünk, hogy rosszak legyenek”. 

Már a filozófus Démokritosz (i. e. 460–370) megállapította, hogy ez az államforma nyújtja a leghatásosabb védelmet a kapzsiság és dőreség ellen. Szerinte a demokrácia leginkább azért tekinthető a legjobb államformának, mert biztosítja a nyílt, őszinte beszéd (parrhészia) lehetőségét. Az pedig ösztönzően hat az egyenlőség szellemére, és megágyaz egymás kölcsönös segítésének. A demokrácia derűje (euthümia) akadályokat gördít az önzés és féktelen becsvágy elé. 

Honnan ered a demokrácia? Hogyan alakult ki?

A demokratikus módszereket valójában már az antik görögök előtt ismerték. Sok helyen a nem demokratikus rezsimeknél is működtek népgyűlések, tanácsok, tanácskozások, amelyeknek szerepük volt politikai kérdések eldöntésénél, és korlátozták az egyeduralkodó hatalmát.

John Keane (1949) ausztrál politológus például az i. e. 2500 körül tartott szíriai-mezopotámiai népgyűléseket (ukkin, puhru) már demokratikus módszereknek tekinti. De tartottak ilyeneket később Fönícia és a mükénéi kultúra városaiban is. Valószínűleg utóbbiak használták először a demokrácia szó valamilyen változatát, és tőlük vehették át az antik görög népek.

Demokrácia az ókorban: a részvételi demokrácia

A leghíresebb premodern demokrácia az athéni volt. Ennek kialakulása viszonylag hosszú ideig tartott. A görög népgyűléseknek már az i. e. VII. században egyre fontosabb politikai szerep jutott, a rezsim akkoriban mégsem volt demokratikusnak tekinthető Athénban sem. Előbb Drakón (i. e. 621), majd Szolón (i. e. 594), végül és legfőképpen Kleiszthenész (i. e. 508) reformjai alakították ki az antik athéni demokrácia politikai és jogi kereteit. 

Az athéni demokrácia egyik legfontosabb feladata az volt, hogy megakadályozza az egyeduralom létrejöttét. Ezt szolgálták a megbízatások viszonylag rövid időtartama (a legtöbb egy évre szólt) és például a cserépszavazás (osztrakiszmosz) jogintézménye, amelyet már a zsarnokság gyanúja alapján elrendeltek, és az egyeduralomra törő demagógot 10 évre száműzték Athénból.

Az antik gondolkodásban a politika és a vallás nem különült el egymástól, a szent és és a demokratikus között bensőséges kapcsolat állt fenn. Ez adta a népuralom ethoszát, amelyet szinte kivétel nélkül természetfeletti szemszögből szemléltek. A demokráciának így megvolt a maga istene: Demokratia istennő. Az athéni polgárok rá hivatkozva alkották meg saját népgyűlésüket, és szegültek szembe a zsarnokokkal. Egyszerre félték és becsülték Demokratiát, akinek számos ábrázolása díszítette az athéni köztereket, és még egy hajóhadat is elneveztek róla. 

Mindez rámutat arra is, miben különbözött a mai demokrácia az antiktól. Az ókori athénit hívei vallásos tisztelettel vették körül. A démosz kereteit szűken szabták meg, a választójog igen korlátozott volt, és csak a szabad férfiakat illette meg. Ugyan régóta vitatkoznak a történészek arról, hogy az athéni demokráciának mennyire volt szükséges feltétele a rabszolgaság, a hódítás, más városállamok megsarcolása és a gyarmatosítás, de mindegyik tényezőnek szerepe lehetett abban, ahogyan működött az athéni népuralom. A demokrácia gazdasági alapját – legalábbis részben – mások kizsákmányolása biztosította, annak a szükséges, ha nem is elégséges feltétele volt.

Az antik demokráciák központi intézményének a népgyűlés számított. Ezzel ugyan a démosz túlsúlya volt biztosítva, ám így sem állíthatjuk, hogy tisztán részvételi demokrácia lett volna. Már akkor megjelentek benne a képviseleti demokrácia elemei is. A népgyűlés (ekklészia) évi negyvenszer ülésezett, ahol minden athéni polgár szabadon kifejthette véleményét, de mellette működtek még más államhatalmi intézmények is, amelyeknek jelentős szerepük volt a kormányzásban. Ezekbe választással, születési alapon vagy sorsolással lehetett bekerülni. Ilyen szerv volt például az Ötszázak Tanácsa,  az Areioszpagosz („a vének tanácsa”), van ilyen tisztségnek számított az arkhónoké és sztratégoszoké. Utóbbiak voltak az athéni demokrácia fénykorában a legfontosabb vezetők, és választották őket. Periklész 15 éven át volt első sztratégosz.

A döntések többsége konszenzuális volt, nem többségi. Az antik görögök némi gyanakvással viseltettek a szavazással szemben, ezért igyekeztek addig vitatkozni, amíg sikerült meggyőzniük egymást.

Demokrácia a modern korban: a képviseleti demokrácia

Már a részvételi demokrácia aranykorában kiderült, hogy a nép önmagában nem képes kormányozni. Ezért érdemes képviselőket választani, akik a megbízásából eljárnak az érdekében. A népgyűléseknek gyakorlati korlátai vannak ugyanis, mindig egyszerre mindenki nem lehet egy helyen, hogy megvitassák a felmerülő problémákat. Minél bonyolultabb egy társadalom, minél nagyobb fokú a specializáció, annál több ilyen ügyes-bajos dolog adódik, és annál fontosabbá válik a valamilyen fokú hozzáértés. 

Ehhez képest a képviseleti demokrácia hívei eleinte nem voltak többségben az újkorban, amikor a demokratikus megoldások egyáltalán szóba jöhettek. Jean-Jacques Rousseau (1712–1778), a nagyhatású francia teoretikus például még közvetlen vagy részvételi demokráciában gondolkodott. 

Igaz, a kortársa, D’Argenson márki (1694–1757) már így írt: „A hamis demokrácia rövid úton anarchiába süllyed. […] Az igazi demokráciában ezzel szemben az emberek megbízottakon keresztül cselekszenek, akiket választások útján emelnek tisztségükbe. A hatalom záloga a nép által megválasztott szereplők küldetésében és az ő felhatalmazásukban gyökerezik.”

A képviseleti demokrácia eszméjének közvetlen előzményeit keresve nem is az athéni előképhez kell visszanyúlnunk, hanem a parlamentarizmus kezdeményeihez és a keresztény egyházszervezéshez. Itt jelentek meg ugyanis a (nép)képviseleti elv csírái. 

Az első parlament címéért több nép is vetélkedik, így például az izlandiak, az angolok és a spanyolok (a leóni királyság). De mindegy is ki volt az első, a lényeg, hogy a középkorban fokozatosan egyre több helyen jelenik meg a képviselet mint politikai intézmény. Ez eleinte még nem népképviselet, hanem a szabadságjogokkal rendelkezők vagy egyenesen kiváltságosok (többnyire rendek) képviseletét jelentette.

A keresztény híveket egyesítő középkori egyháznál is működtek tanácsok és zsinatok, amelyeken megbízás révén kinevezettek biztosítottak képviseletet a klérusnak és a híveknek. Ezek a gyűlések nem csak egyházi és szellemi kérdésekben, de világiakban is döntést hoztak. 

Friedrich Nietzsche (1844–1900) rosszallóan jegyzete meg, hogy a demokratikus mozgalom veszi át a kereszténység örökségét. A képviseleti elvet illetően nem is fogalmazhatott volna pontosabban a kereszténységet és demokráciát egyaránt megvető gondolkodó.    

A skót Lord Henry Brougham (1778–1868) a XIX. század elején fogalmazta meg a képviselet ma is jól leíró definícióját: eszerint a képviselet lényege, „hogy a nép korlátozott időre átruházhatja hatalmát az általa választott küldöttekre, akik hatékonyan elvégezhetik azokat  a kormányzati feladatokat, amelyeket máskülönben maga a nép látott volna el”. 

A népképviseleti demokrácia nem csak gyakorlati okból tekinthető fejlettebbnek, mint a részvételi demokrácia, nem csak arra szolgál, hogy a városállamoknál vagy településeknél nagyobb területi egységekben is biztosítva legyen a népképviselet. A képviseleti rendszer tartalmában is más, mint elődje, ugyanis hatékonyabban előzi meg a viszálykodást és a háborúskodást a politikai ellenfelek között, mert teret enged a politikai engedetlenségnek. A vesztesek ugyanis nem veszítenek el mindent, a győztesek pedig nem nyernek meg mindent. A szerepek aránylag gyorsan cserélődnek, nincsenek örök időre kiosztva. Semmi nem végleges, a kudarc sem és a diadal sem. Az ellenfelek nem csak versengenek, de együtt is működnek, sőt kooperálni kényszerülnek, hogy versenghessenek. 

Nem hiába írta Thomas Paine (1737–1809) kissé önhitten és történelmietlenül, de szemléletesen: „Athén, amennyiben magáévá teszi a képviselet elveit, túlélte volna a saját demokráciáját.” Ugyanő állapította meg azt is, hogy „egy nemzet nem olyan test, amelynek alakját az emberi testtel kellene ábrázolni, olyan test inkább, amely egy körbe van belefoglalva, és van egy középpontja, amelyben minden sugár találkozik. Ez a középpont a képviselet.”

A képviseleti demokrácia számol azzal, hogy egy ország, egy nép, egy város nem homogén massza, hanem különböző csoportokból és eltérő érdekű személyekből áll össze. A pártoskodás és pártok tehát nem a viszályt hordozzák (mint gondolták korábban), hanem az eltérő érdekeket és nézeteket jelenítik meg, csatornázzák be a politikába. Míg a részvételi demokrácia a kívánatosból indul ki, miszerint lehetséges a közösség számára harmonikus konszenzust kialakítani, addig a képviseleti demokrácia a létező sokszínűséget, a plurális társadalmat veszi alapul. A részvételi demokrácia a közéleti dialógusban, a képviseleti demokrácia pedig a politikai versengésben nyilvánul meg. 

Demokrácia a korunkban: az ellenőrző demokrácia

A képviseleti demokrácia hatalmas válságát élte a két világháború között és a második világháborúban. Egyre általánosabb lett a társadalmi és gazdasági problémákért a demokráciát hibáztatni. A demokráciák vetélytársaként megjelent a totalitarizmus és annak különféle változatai, a nácizmus, a fasizmus, a bolsevizmus. Diktatúrák és autokráciák épültek ki egykori demokráciákban vagy legalábbis parlamentáris rendszerekben, például Spanyolországban, Portugáliában, Lengyelországban, Jugoszláviában és Magyarországon. 

Még a demokraták is úgy látták akkoriban, hogy az általános választójog elvén működő választások, népszavazások a szabadság eltipárásának garanciáit jelentik, mivel azok valójában a demagógoknak kedveznek. Az ekkoriban létrejövő tömegtársadalmak nagyon messze álltak az ideálisnak tekintett demokratikus társadalmaktól. A szuverén módon döntő és annak következményeit átlátó meg viselő erényes állampolgár egyszerre képtelen politikai mítosznak tetszett. Úgy tűnt, a demokrácia az angolszász világba szorul vissza, és a képviseleti demokráciának nincs jövője. 

De a demokraták képesek voltak tanulni a katasztrófákból. Az autokráciák összeomlása, a szövetségesek második világháborús győzelme, a nyugati demokráciák háború utáni sikerei pedig valóságos demokratikus reneszánszhoz vezettek. A nem demokráciában élő országok és személyek számára egyre reménytelibb vonatkoztatási pontot jelentettek a demokráciák egész az ezredfordulóig.

1999-ben a Freedom House szerint a világ 192 országa közül 119-ben ekkor már népképviseleti választásokat tartottak. Egy évszázad alatt a Föld lakosságának 12,4%-áról 58,2%-ára nőtt azok aránya, akik legalább formálisan „választási demokráciában” éltek. A demokrácia és jogállamiság sikerét mutatta az is, hogy az autokráciák, sőt a diktatúrák is a demokrácia látszatát akarták kelteni. 

A népszerűségéhez és elterjedéséhez hozzájárult még, hogy kialakult a demokráciák új változata: az ellenőrző demokrácia.  

John Keane szerint az ellenőrző vagy figyelmeztető demokráciákban számos parlamenten kívüli, a mindenkori hatalmat ellenőrző mechanizmus működik. Az intézmények mellett civil szervezetek is részt vesznek a hatalom kordában tartásában. A demokráciák új típusához olyan gyakorlatok tartoznak, mint a választási megfigyelés, a mediáció konfliktusoknál (ez nem csak a politika területén, de a munkahelyeken is) és a részvételi költségvetés. Fontos új intézmények az ombudsmanok, a jövő nemzedékek érdekeit és az igazságot és megbékélést szolgáló fórumok.

Bár a képviseleti demokráciákban is fontos szerep hárul a nyilvánosságra (elsősorban a médiára), a civil szervezetekre és a bíróságokra a hatalom ellenőrzésében, de a XX. század második felétől ezek szerepe tovább erősödött, mert függetlenségük a hatalomtól megerősödött.

Míg a képviseleti demokrácia az „egy ember – egy szavazat” elvére épült és a politikai részvétel leginkább a választásra („a demokrácia ünnepére”) korlátozódott, addig az ellenőrző demokrácia vezérelve az „egy ember, több érdek, több hang, több szavazat, több képviselő”. Emellett a politikai tevékenység is kiszélesedik, az élet számos területén megjelenik, pl. a munka- és lakóhelyi konfliktusokban, fogyasztó- és környezetvédelemnél vagy a korrupcióval szembeni harcban.

Látványosan új vonatkozása a demokráciának, hogy megjelentek a helyi hatalmak nemzetközi kontrollintézményei – a leglátványosabban az Európai Unióban. Ezek több-kevesebb sikerrel képesek korlátozni azokat a züllött államokat és vezetőket, akik nemzeti érdekre, szuverenitásra vagy a be nem avatkozás elvére hivatkozva akarnak szabadulni a multilaterális kontrolltól, és üzemszerűen lopnak, sebezhető kisebbségeik vagy a demokrácia intézményei ellen fordulnak. A második világháborúban és előtte történtek ugyanis azt bizonyították, hogy a demokráciák pusztán nemzeti keretek között nem képesek jól működni.

A demokráciának ez az új típusa radikálisan átalakította a hétköznapi életet, és az emberek sokkal érzékenyebbek a hatalom visszaéléseire, mint más politikai rendszerekben. Valóban társadalmi méretekben terjedt szét az, amit már Alexis de Tocqueville (1805–1859) érzékelt a XIX. század közepi Amerikában, és amit John Keane „demokratikus fertőzésnek” nevez. Ez az a jelenség, hogy ha valamilyen gondjukra az emberek demokratikus úton találnak gyógyírt, akkor utána törekszenek más problémákat is így orvosolni, nem törődnek bele a változtathatatlanságba. Ellenőrző demokráciában az egykori „vezetettek” megerősödnek, önbizalmat szereznek, és hatékonyan képesek folyamatos kontroll alatt tartani vezetőiket.

Mik a demokratikus eljárásmódok? 

A legkorszerűbb ellenőrző demokráciákban az érdekek és értékek megjelenítésére számos egymással versenyző – egyesületi és pártpolitikai, ágazati és területi, kollektív és egyéni – lehetőség, csatorna kínálkozik. Mindezek szükségesek ahhoz, hogy a demokratikus gyakorlat kiteljesüljön.

A demokratikus eljárásmódoknak több listája is létezik. Mindegyikről elmondható, hogy a szükséges, de nem elégséges feltételei a töméntelen demokráciaváltozatnak. Mi itt Robert A. Dahl (1915–2014) amerikai politikai gondolkodó minimumfeltételeit ismertetjük, aki a poliarchiához (közkeletűen: demokráciához) leginkább szükséges eljárásmódokat gyűjtötte össze 1970 táján. Ez a lista első hét eleme, amihez Philippe C. Schmitter (1936) és Terry Lynn Karl (1947) politológus is hozzárakott még kettőt.

1. Választott tisztségviselők az alkotmány által biztosított joggal ellenőrzést gyakorolnak a kormány politikai döntései felett.
2. A választott tisztségviselőket rendszeresen ismétlődő tiszta választásokon választják meg, és a választások során a kényszerítés nem gyakorlat.
3. Gyakorlatilag minden nagykorú állampolgár részt vehet a tisztségviselők megválasztásában.
4. Gyakorlatilag minden nagykorú állampolgár pályázhat választott tisztségre az ország vezetésében.
5. A polgároknak joguk van arra, hogy a széles értelemben vett politikai kérdésekben szabadon kifejtsék a véleményüket anélkül, hogy komoly büntetéstől kellene tartaniuk.
6. A polgároknak joguk van arra, hogy független információforrásokból tájékozódjanak. Léteznek független információforrások, és ezek a törvény védelme alatt állnak.
7. A polgároknak joguk van többé-kevésbé független szervezeteket és egyesületeket, többek között független politikai pártokat és érdekvédelmi szervezeteket létrehozni.
8. A nép által választott tisztségviselők úgy gyakorolhatják alkotmányos jogaikat, hogy nincsenek kiszolgáltatva a nem választott tisztségviselők megtörhetetlen (akárha informális) ellenállásának. A demokrácia veszélybe kerül, ha katonatisztek, háttérben álló köztisztviselők vagy állami menedzserek a megválasztottak akaratától vagy akár vétójogától függetlenül tevékenykedhetnek. 
9. A politikai egységnek önkormányzónak kell lennie, vagyis képesnek arra, hogy egy másik, fölötte álló politikai rendszer kényszereitől függetlenül működjék. 

Milyen kihívásokkal kell szembenézniük ma a demokráciáknak?

Külső és belső kihívások egyaránt érik a demokráciákat. De ez mindig is így volt. A sikeres demokráciáknak az egyik figyelemre méltó jellemzőjük, hogy képesek megküzdeni a válságokkal, háborúkkal és közönnyel. Méghozzá úgy, hogy megerősödve kerülnek ki mindezekből.

Belső kihívások:

• a demokratikus eszközöket (szabadságjogok, választások, népszavazások, többségi elv stb.) a demokrácia ellenségei, kalandorok és demagógok is kihasználhatják;
• politikai közöny;
• az egyenlőséget érő kihívások a kapitalizmus új változataiban;
• infokommunikációs változások, forradalmian átalakuló média és médiafogyasztási szokások;
• a fogyasztói társadalom elkényelmesedése, unalom, kulturális hanyatlás.

Külső kihívások:

• illiberális, autokratikus és diktatórikus vetélytársak és ellenségek;
• a nemzetközi együttműködéseket érő támadások;
• globális problémák (környezetpusztítás, migráció, bűnözés, növekvő területi egyenlőtlenségek, dezinformáció, szkepszis a tudományban).

Demokrácia van-e ma  Magyarországon?

Mint annyi lényeges kérdésre, erre sem könnyű egyszerű választ adni, mégis kell. A jelenlegi hazai politikai rendszer működését mérlegre téve egyértelműen kijelenthető, hogy Magyarország egy ideje már nem demokrácia. Ráadásul a politikán és államéleten túl is egyre kevésbé járja át a demokrácia szelleme a mindennapi életünket.

Míg a sikeres ellenőrző demokráciákban egyre több helyen alkalmaznak demokratikus eljárásmódokat, és a vezetők – legalábbis a politikai vezetők – egyre nagyobb kontroll alatt állnak, nálunk ennek a fordítottja zajlik. A központi hatalomnak nincsen hatékony politikai, közjogi korlátja, társadalmi is csak alkalmanként és erőtlenül. Eközben a politikai hatalom oda is befurakodik és elterjeszkedik, ahol legfeljebb csak korlátozottan tehetné vagy sehogyan sem. Megszállta például a gazdaságot, a maga számára háziasította a kultúrát, tudományt, felsőoktatást, közmédiát, egyházakat, kiiktatta a fékek és ellensúlyok rendszerét, amely intézményi korlátja volna a kormány túlhatalmának, kiszárítja az önkormányzatokat, az érdekvédelmet, konokul támadja a bírói függetlenséget és a tőle független civil szervezeteket.  

A Robert A. Dahlék listára vett 9 minimumfeltételéből a magyar politikai rendszer jelenleg csak kettőt teljesít hiánytalanul, még kettőt részben, ötöt pedig egyáltalán nem.      

Igen, gyakorlatilag minden nagykorú állampolgár részt vehet a tisztségviselők megválasztásában. Igen, a nép által választott tisztségviselők úgy gyakorolhatják alkotmányos jogaikat, hogy nincsenek kiszolgáltatva a nem választott tisztségviselők megtörhetetlen ellenállásának. 

Viszont ugyan elvileg minden nagykorú állampolgár pályázhat választott tisztségre az ország vezetésében, ám ha ezt a kormányerő valóságos ellenzékeként teszi, akkor válogatott retorziókra számíthat – ebből a leggyakoribb a személyre irányuló lejárató anyag és kampány („kompomat és feketekampány”). Elvileg ugyan a polgároknak joguk van arra is, hogy a széles értelemben vett politikai kérdésekben szabadon kifejtsék a véleményüket anélkül, hogy komoly büntetéstől kellene tartaniuk. Viszont éles politikai kérdéseknél a kormánnyal szemben fellépő polgároknak és csoportoknak számolniuk kell a különféle retorziókkal. A kormányerő eleve elvitatja annak lehetőségét a polgároktól, hogy téttel bíró politikai kérdésekben vele szemben foglaljanak állást. Ennek része az is, hogy a kormány azonosítja magát a néppel és nemzettel.

Egyértelműen nem teljesíti a demokráciaminimumot a rezsim, mert

• választott tisztségviselők nem gyakorolnak ellenőrzést a kormány politikai döntései felett. A kormányerő 2010 óta megszállta vagy eljelentéktelenítette az összes állami kontrollintézményt, pl. az Alkotmánybíróságot, a számvevőszéket, az ombudsmant. 
• A választások nem tiszták, nem szabadok és nem tisztességesek. A kormány meg nem engedett eszközökkel támogatja a kormánypártot, és akadályozza az ellenzéket. A választások során a vidéki választók kényszerítése és megvesztegetése is gyakorlat.
• A polgároknak nincs lehetőségük arra, hogy független információforrásokból tájékozódjanak. Alig léteznek független információforrások, és ezeket a kormány folyamatosan akadályozza. A közadatszolgáltatást politikai alapon korlátozzák. A kormány nem áll szóba a tőle független sajtóval. A közszolgálati (állami) sajtó felett totális kontrollt gyakorol a kormányerő. A független médiák működését sokféle eszközzel akadályozzák.
• A polgárok jogát arra, hogy független szervezeteket és egyesületeket, független politikai pártokat és érdekvédelmi szervezeteket hozzanak létre és működtessenek, a kormány nem ismeri el. Például büntetőjogi eszközökkel is igyekszik szűkíteni a civil szervezetek mozgásterét.
• A kormányerő nem tűr meg semmiféle tőle független politikai-szakmai-társadalmi autonómiát vagy önkormányzatot. Minden eszközzel igyekszik őket függő helyzetbe hozni. 

Mit olvassunk a demokráciáról?

Rövid, jó szemléletű és friss összefoglalás a demokráciatörténetről és a demokráciákat érő kihívásokról:

John Keane: A demokrácia legrövidebb története. Ford. Bartók Imre. Athenaeum, Bp., 2022

Klasszikus és kortárs olvasmányok:

• Raymond Aron: Demokrácia és totalitarizmus. Ford. Kende Péter. L’Harmattan–SZTE Filozófia Tanszék, Bp., 2005
• Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme
• Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában
• Robert A. Dahl: A pluralista demokrácia dilemmái. Ford. Seres Iván. Osiris, Bp., 1996
• Ralf Dahrendorf: A modern társadalmi konfliktus. Gondolat, Bp., 1994
• Alexander Hamilton–James Madison–John Jay: A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Ford. Balabán Péter. Európa Könyvkiadó, Bp., 1998
• Kis János: Alkotmányos demokrácia. Régebbi és újabb közelítések. Kalligram, Bp., 2019
• Ivan Krasztev–Stephen Holmes: A fény kialszik. A liberális demokrácia válságáról. Ford. Széky János. Park, Bp., 2021 
• Pierre Manent: Politikai filozófia felnőtteknek. A demokratikus társadalom látlelete. Ford. Kende Péter. Osiris, Bp., 2003
• Karl R. Popper: A nyitott társadalom és ellenségei. Ford. Szári Péter. Balassi, Bp., 2001
• Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Ford. Ádám Péter. Európa Könyvkiadó, Bp., 1993