Észrevételek és javaslatok: mozgáskorlátozó eszközök alkalmazása a fogvatartottak bíróság elé állítása során
Tapasztalataink szerint a terheltek bíróság elé állítása és szállítása során a kényszerítő és mozgáskorlátozó eszközök alkalmazása rendkívül elterjedt gyakorlat a büntetés-végrehajtási szervek működésében.
Annak ellenére van ez így, hogy a bilincselés számos alapvető jogot érint, illetve a gyanúsítottak és a vádlottak megjelenítésével kapcsolatosan az ártatlanság vélelmét rögzítő európai uniós irányelvvel sem áll összhangban. A vonatkozó európai uniós irányelv 5. cikke szerint: „(1) A tagállamok megteszik a megfelelő intézkedéseket annak biztosítására, hogy a gyanúsítottakat és a vádlottakat fizikai kényszerítő intézkedések alkalmazása révén ne állítsák be bűnösként a bíróságon vagy a nyilvánosság előtt. (2) Az (1) bekezdés nem akadályozza a tagállamokat abban, hogy fizikai kényszerítő intézkedéseket alkalmazzanak, ha az említett intézkedések alkalmazására az adott ügyben felmerülő konkrét, biztonsággal kapcsolatos, vagy azon okból van szükség, hogy a gyanúsítottat vagy a vádlottat megakadályozzák a szökésben, vagy abban, hogy harmadik személyekkel kapcsolatba lépjen.”
A bv.-ből történő szállítás, a bíróság elé állítás során alkalmazható bilincselésre vonatkozó szabályokat a következő jogforrások tartalmazzák:
- Bv. tv.
- 1995. évi CVII törvény a büntetés-végrehajtási szervezetről (Bv.sz.tv.)
- 16/2014 (XII. 19.) IM rendelet a szabadságvesztés, az elzárás, az előzetes letartóztatás és a rendbírság helyébe lépő elzárás végrehajtásának részletes szabályairól (IM rendelet) – ennek a vonatkozó szakaszai elvben csak az elítéltekre vonatkoznak
- 9/2018. (VI. 11.) IM rendelet a fogva tartott személy esetében a büntetőeljárás lefolytatása, továbbá a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról (9/2018. IM rendelet)
- 72/2020 (XII. 23.) BVOP utasítás a büntetés-végrehajtási szervezet Biztonsági Szabályzatáról
A szabályozással kapcsolatosan álláspontunk szerint egyaránt problémát jelent a koherencia és az átláthatóság hiánya, amelyek következtében a bilincselés különféle formáinak már-már rutinszerű alkalmazása vált gyakorlattá. A szabályozással összefüggésben – a teljesség igénye nélkül – az alábbi problémákra hívjuk fel a figyelmet.
A Bv.sztv. „a fogva tartott támadásának, szökésének, engedély nélküli eltávozásának és önkárosításának a megakadályozására, továbbá bármely személy jogszerű intézkedéssel szembeni ellenszegülésének megtörésére” engedi meg a bilincs alkalmazhatóságát.
Az IM rendelet valamely cselekmény megakadályozása, az azzal való felhagyás elérése helyett pusztán megelőző céllal is megengedi a bilincs alkalmazását. A rendelet a lábbilincs alkalmazásáról szóló rendelkezése az „elsősorban” kifejezésre is tekintettel nem alkalmas arra, hogy valós és egyediesített kockázatértékelést tegyen kötelezővé. Ezzel – igaz, formálisan csak az elítéltként fogva tartott személyek vonatkozásában – a törvényi szabályozás által adott kereteket tágítja ki egy rendeleti szintű szabály. Ez a megoldás nem áll összhangban az alapvető jogok törvényi szabályozásának Alaptörvénybeli követelményével sem, mivel a szállítás és a bíróság elé állítás során történő megbilincselés a fogva tartott személy számos alapjogát (emberi méltósághoz, személyes szabadsághoz való jogát, a megalázó bánásmód tilalmát, az ártatlanság vélelmét) közvetlenül és szorosan érinti, így az törvényi szabályozást tenne szükségessé.
A BVOP utasítás rögzíti az egyéniesítés követelményét, eszerint: „A mozgáskorlátozó eszközök különböző típusainak kombinációját minden esetben az előállítandó fogva tartott vonatkozásában végrehajtott egyéni mérlegelés alapján kell elrendelni.” Különösen aggályos azonban, hogy a BVOP utasítás értelmében a mozgáskorlátozó eszköznek rendszeres alkalmazására is sor kerülhet a fogvatartottal szemben, amelynek rendjét és részleteit a fogvatartottra vonatkozó egyéni kezelési utasításban kell meghatározni. A rendszeresség eleve csökkenti annak a valószínűségét, hogy az adott helyzethez mérten döntsenek az alkalmazás szükségességéről, azaz, hogy az elítélt személyi körülményein túl a konkrét helyzet egyéb vonásait is mérlegeljék.
Tehát a büntetés-végrehajtási intézetekből történő szállítás, illetve a bíróság elé állítás során történő bilincselés kapcsán többszintű (törvény, IM rendeletek, BVOP utasítás) és elemű szabályozás nem átlátható, ezért a Magyar Helsinki Bizottság álláspontja szerint nem garantálja azt, hogy valóban csak olyan esetekben lehessen a bűncselekmények elkövetésével gyanúsított illetve vádlott személyeket bilincsben vagy más kényszerítő eszközzel szállítani, előállítani, amelyek az alapjogaik szükséges és arányos korlátozását jelentik. Azaz a gyakorlatban nem biztosított, hogy az említett intézkedések alkalmazására „az adott ügyre jellemző biztonsággal kapcsolatos okból – ideértve annak megakadályozását, hogy a gyanúsított vagy a vádlott saját magában vagy másban kárt tegyen, vagy vagyoni kárt okozzon –, vagy azzal kapcsolatos okból van szükség, hogy a gyanúsítottat vagy a vádlottat megakadályozzák a szökésben, vagy abban, hogy harmadik személyekkel, például tanúkkal vagy áldozatokkal kapcsolatba lépjen” kerüljön sor, és hogy minden esetben egyedileg, a körülmények függvényében értékeljék a fizikai korlátozó eszközök alkalmazásának arányosságát.
Hasonlóképpen nehezen áttekinthető a mozgáskorlátozó eszközök eltávolítására vonatkozó szabályozás. A 16/2014. IM rendelet 54.§ (4) bekezdése értelmében büntetőügyben történő előállításkor az eljáró ügyészség vagy a bíróság elrendelheti ugyan az alkalmazott mozgáskorlátozó eszköz eltávolítását, az intézkedés azonban nem vonatkozhat a vezető- és a lábbilincs eltávolítására. (Az IM rendelet 54.§ (3) bekezdése értelmében arra a bv. intézet parancsnoka vagy az által kijelölt személy jogosult.) A 9/2018. (VI. 11.) IM rendelet értelmében a tanács elnöke a letartóztatott előéletére, a vád tárgyává tett bűncselekményre és a bv. őr által jelentett egyedi biztonsági előírásra figyelemmel utasítást adhat arra, hogy a bv. őr, vagy a kísérő rendőr a tárgyalóteremben a letartóztatottról a bilincset levegye. Ha a tanács elnöke úgy rendelkezik, hogy az alkalmazott mozgást korlátozó eszközt a letartóztatottról el kell távolítani, a bv. őr vagy a kísérő rendőr az erre vonatkozó rendelkezést – az (5) bekezdésben meghatározott kivétellel – köteles végrehajtani (101.§ (3)-(4) bekezdések). Ugyanakkor a hivatkozott (5) bekezdés rögzíti, hogy a „kettős bilincsben előállított, különösen veszélyes vagy fokozott őrzés alatt álló letartóztatottról a vezető bilincs biztonsági okból nem távolítható el. A vezető bilincset ez esetben is úgy kell alkalmazni, hogy az a terheltet az írásban ne akadályozza.” Eszerint tehát – szemben az IM rendelet szabályaival – a vezető bilincs eltávolítására a fenti esetekben egyáltalán nincs jogi lehetőség, arra sem a bíróság. sem a bv. őr nem jogosult. Ugyanakkor e rendelkezésből az olvasható ki, hogy a bíró jogosult a lábbilincs eltávolítására is utasítást adni, amit viszont az IM rendelet 54.§ (4) bekezdése expressis verbis kizár.
Lényegében az átláthatóság, az indokolatlanul többszintű szabályozás követelményének a sérelmét jelezte már a 2010-ben kiadott ombudsmani jelentés is, amely egy gondatlan bűncselekménnyel vádolt, akkor 53 éves szülész-nőgyógyásznő esete kapcsán rögzítette, hogy egységes, törvényi szintű szabályozás lenne szükséges: az előzetes letartóztatásban lévő szülésznőt az illetékes parancsnok döntésének megfelelően kéz-, derék-, és lábbilincsben vitték a büntetés-végrehajtási intézetből a bíróságra. Ott ugyan bírói utasításra levették róla a derékbilincset, de újabb utasítás hiányában rajta hagyták a lábbilincset, amely felsebezte a bokája környékét. A szabályozást azóta ugyan több ponton módosították, annak többszintűsége, nehéz áttekinthetősége azonban továbbra is fennáll.
Fontos hangsúlyozni, hogy a jelenlegi gyakorlat nem áll összhangban az EJEE-ből levezethető követelményekkel sem: az EJEB gyakorlata értelmében a bilincs és más korlátozó eszközök akkor lehetnek elfogadhatóak, ha a hatóságok minden használat előtt előzetes, konkrét és személyes kockázatfelmérést végeztek, az „ügy aktájában lévő bizonyítékok” alapján, amelyek igazolják a „szökés vagy sérülés vagy károkozás veszélyét.” E körben értékelni kell többek között azt is, ha „a teljes fogva tartás ideje alatt” a kérelmező „soha nem sértette meg a börtönrendtartást.”
A fentiek alapján indokolt, hogy a jogalkotó áttekintse a bilincs és más mozgáskorlátozó eszközök használatára vonatkozó jogi szabályozást, és az alkotmányos-alapjogi, nemzetközi emberi jogi valamint az EU irányelvéből levezethető követelményekre figyelemmel gondoskodjon az egyértelmű, átlátható és az egyéni mérlegelés szempontrendszerét szem előtt tartó törvényi szabályozás kialakításáról.