Illiberális demokrácia: jelentése, eszközei, megnyilvánulása

Sokak szerint az illiberális demokrácia fogalma önellentmondás, fából vaskarika. A kifejezés önmagában hordozza cáfolatát (conradictio in adiecto), mert a XX. század közepe óta nem képzelhető el nem liberális, sőt az egyéni, emberi és kisebbségi jogokkal egyenesen szemben álló demokratikus berendezkedés. Ugyanis ha ilyen volna, akkor az már nem volna demokrácia. Kornai János világhírű közgazdász szerint az illiberális demokrácia csak annyiban lehetséges, mint az ateista pápa. Ebben sok igazság van. A Magyar Helsinki Bizottság is igyekszik kerülni a fogalom használatát, inkább beszélünk illiberális rezsimről, illiberális államról vagy választásos autokráciáról. 

Mit jelent az illiberális demokrácia?

A fogalomhasználattal szembeni jogos kifogások ellenére Alexis de Tocqueville, a modern liberális demokrácia egyik első leírója már lassan kétszáz éve figyelmeztetett arra, hogy a demokráciákban az egyenlőség eszme megvalósítása elvezethet akár a szabadság elfojtásához, a liberális jelleg felszámolásához is. Tehát Tocqueville szemszögéből nézve nem önellentmondás az illiberális demokrácia, sőt a demokratikus működés egyik várható, de negatív következménye is lehet. 

Az illiberális demokrácia olyan kormányzati vagy politikai rendszer, amelyben ugyan vannak népképviseleti (parlamenti) választások, formailag léteznek alkotmányos intézmények, de a szabadságjogoknak nincsenek meg az intézményes biztosítékaik. Nem működik a jog uralma, és a hegemón (egyeduralkodó) kormányerő uralja, még inkább leuralja az államélet minden szegletét. A hatalmi ágak nincsenek szétválasztva, a kormány tevékenységét korlátozó állami intézmények nem fékezik, nem ellensúlyozzák a végrehajtó hatalom politikai hegemóniáját. 

Hogyan alakult ki a fogalom?

Illiberális, azaz nem liberális

Maga az illiberális szó latin eredetű, és a liberális szó ellentéteként valószínűleg a német pesszimista filozófus, Oswald Spenglertől használhatta először, mindenesetre politikai értéktartamú használatát hozzá kötik. Az elveszített I. világháború után 1919-ben megjelent A poroszság és szocializmus c. könyvében élesen támadta a liberális parlamentarizmust, és sürgette a baloldali munkásmozgalom meg a „nemzeti” jobboldal mint antiparlamentarista, illiberális erők összefogását.

A pozitív értékítéletet tartalmazó spengleri illiberális fogalma azonban akkoriban nem futott be komolyabb karriert. A népszerű Tolnai Új Világlexikona 1927-ben is csak annyit tartott fontosnak megjegyezni róla, hogy a szó latin eredetű, és annyit jelent, hogy „nem liberális, nem szabadelvű”. Önálló politikai tartalma tehát akkor még nem igazán volt a szónak. 

A szó az 1990-es években éledt újjá. Az illiberálisnak és illiberalizmusnak még ekkor is leginkább leíró tartalmú jelentése volt, a politológiában és szociológiában használták. Ez még akkor is csak annyit jelentett, hogy tartalmilag bizonyosan nem liberális.

Az illiberális demokrácia, mint átmeneti állapot

Az illiberális szó azután kapott új értelmet, amikor Fareed Rafiq Zakaria amerikai politológus 1997-ben megjelentette írását az illiberális demokráciák felemelkedéséről. Mint később kiderült, akkoriban éltük a demokráciák és a demokratikus átmenetek aranykorát. A liberális világrend hívei bizakodóak lehettek, hiszen ez volt az az időszak, amikor még a diktatúrák is a demokrácia látszatát akarták kelteni.

Zakariának a józan elemzésében arról lehet olvasni, hogy ameddig az egykori diktatúrák nem válnak liberális demokráciákká, polgáraiknak addig is előnyösebbek a féldemokratikus–félautoriter rezsimek, mintha ezek az országok autokráciák, diktatúrák lennének. Zakaria joggal látta úgy: minden probléma ellenére jobb Carlos Menem Argentínájában vagy Borosz Jelecin Oroszországában élni, mint az előző önkényuralmakban.

Zakaria már csak azért is türelemre intette az átalakulási folyamatot siettetőket, mert valójában a valódi liberális demokráciák Nyugaton is csak az 1940-es években kezdtek elterjedni, akkor kapcsolódott ugyanis össze „szétválaszthatatlanul” az alkotmányos liberalizmus a demokratikus hatalomgyakorlással. Zakariánál tehát az illiberális demokráciák átmeneti állapotot képviselnek, már nem diktatúrák vagy autokráciák, de még nem is liberális demokráciák. Már megvannak bennük – legalábbis formálisan és részlegesen – a demokratikus intézmények, de hiányzik mellőlük az alkotmányos liberalizmus, szabadságjogok és az alkotmányosság világa. 

Egyszerre munkál bennük a visszacsúszás és az előrelépés lehetősége is. Ezzel együtt Zakaria szerint „az alkotmányos liberalizmus nélküli demokrácia nem egyszerűen elégtelen, de veszélyes, s ezzel behozza a szabadság erózióját, a hatalommal való visszaélést, az etnikai megosztottságot és még a háborút is”. (Pongrácz Alex fordítása.) Míg csak az egyenlőség ösztöne munkál az illiberális demokráciákban, a szabadság eszméje és gyakorlata pedig nem, akkor az maga a megvalósult demokratikus despotizmus, amit lassan kétszáz éve előre látott Alexis de Tocqueville – tesszük hozzá mi.

Az illiberális politika a liberális demokrácia kritikája

Mint látható, Zakaria praktikus okokból kénytelen volt elfogadni az ilyen politikai rezsimek létezését, de már akkor veszélyesnek tartotta őket, és arra ösztökélte az amerikai kormányzatot, hogy igyekezzen segíteni az ilyen országok liberális demokráciákká válását.

Mint annyiszor, itt is az történt aztán, hogy a negatív jelzőből pozitív lett. A megbíráltak eleinte tiltakoztak ellene, aztán „a nevükre vették”, és büszkén viselik. Balázs Zoltán konzervatív filozófus szerint a nyíltan felvállalt, sőt zászlóra tűzött illiberalizmus mögött az Európával szembeni bizalmatlanság, Európa (a Nyugat) hanyatlásának tézise állhat. A jobboldali érzésvilág szerint „a hanyatlást az »erkölcsök megromlása« idézi elő, s amely szorosan összefügg a liberális-baloldali, úgynevezett hatvannyolcas szellemi hegemóniával. Eszerint Európa áldozatul esett a szekuláris-liberális szellemnek, amely megrontja, roncsolja, mételyezi az erkölcseit, védekezőképességét. Az elhíresült illiberális jelző forrása is minden valószínűség szerint valahol ezen a vidéken van.”

Az értékvezérelt illiberális, illiberalizmus mint politikai (normatív, értékítélettel telített) kifejezések tehát a liberális demokrácia kritikájával függnek össze, és a liberális világnézettel szemben határozzák meg tartalmukat.

Mik az illiberális demokrácia eszközei? Hogyan nyilvánul meg az illiberális demokrácia?

Csak akkor érdemes ilyen politikai, kormányzati rendszerekről beszélni, amennyiben a hatalomkoncentráció mellett a demokratikus látszat is fennmarad. Így aztán a valós uralmi törekvéseket igyekeznek elleplezni a nép elől, vagyis az illiberális demokráciák sok tekintetben a hazugságokra építenek. Úgy viselkednek, olyan gesztusokat tesznek, mintha a népet beemelnék a kormányzásba, de valójában a társadalmat elszigetelik, kiszorítják a közügyek intézéséből, a demokratikus döntéshozatalból.

• A választások intézményét fenn akarják tartani, mert legitimitásukat és felhatalmazásukat a hatalom koncentrálásához innen nyerik.
• Viszont a választásokat kiüresítik, a valóságos és politikai versengést felszámolják. Az illiberális rendszerekben a választások nem tisztességesek, sokszor nem is minősülnek szabadoknak.
• Nem csak a politikai ellenzéket szigetelik el és bélyegzik meg, de a kormánytól független médiát is.
• Gátlástalan propagandát folytatnak ellenfeleik vagy vélt ellenfeleik besározására, saját népbarátságuk igazolására. 
• Leépítik a jogállamot. A jog helyett a politika kerül minden területen uralomra.
• A demokrácia intézményrendszerét színleg fenntartják, de kiüresítik. A fékek és ellensúlyok rendszerét felszámolják.
• A szabadságjogok intézményes biztosítékait megszüntetik, az emberi jogokat kikiáltják a néptől idegeneknek, és a civil jogvédőket a nép ellenségeinek. 
• Kisebbségellenes és tudásellenes politikát folytatnak. Felszámolják a társadalmi párbeszédet.
• Megosztják, atomizálják, passzívvá teszik a társadalmat, miközben folyamatosan mozgósítják híveiket. 
• Kisajátítják a politikai részvételt.
• A korrupciót hatalmuk megszilárdítására használják, a hatalmukat peddig a korrupcióra. Ezek a rendszerek kleptokratikusak. 

Hol van a világon illiberális demokrácia?

Meglepően sok ilyen politikai rendszer volt és van világszerte. Ne legyünk rá büszkék, de illiberális rezsimként manapság Orbán Viktor Magyarországát emlegetik legtöbbet a nyugati világból. Ez abból az általános elképedésből fakad, hogy a kommunista diktatúrákat/autokráciakat maguk mögött hagyó, liberális (alkotmányos) demokráciákká átalakuló közép-európai országok közül eddig csak itt épült ki stabil illiberális demokrácia. (A posztszovjet térségben a „visszarendeződés” már sokkal korábban megtörtént vagy eleve nem is volt valóságos demokratikus fordulat.)

A V-Dem Európában Magyarországon kívül még Szerbiát, Montenegrót, Albániát, Belaruszt, Azerbajdzsánt, Törökországot és Oroszországot tekintette választásos autokráciának, azaz illiberális demokráciának 2021-ben. Utóbbi azóta már rászolgált a diktatúra (a V-Dem szóhasználata szerint  „zárt autokrácia”) minősítésre, noha egyelőre még ott sincsen szó arról, hogy a választásokat felszámolnák.

Ázsiában a legtöbb állam – Kazahsztántól Malaysiáig – illiberális rendszernek számít, ahogyan ilyen uralmi berendezkedése van az egykor több-kevesebb joggal „a Föld legnépesebb demokráciájának” nevezett Indiának is. Afrikában is illiberális politikai berendezkedésű országból van a legtöbb, ilyen például Algéria, Angola, Egyiptom, Kenya, Madagaszkár, Tanzánia vagy Zambia is.

Volt időszak, amikor Latin-Amerikában is ebből volt a legtöbb, de már alig akad belőle. Leginkább Guatemala, Haití, Honduras, Nicaragua, Salvador és Venezuela maradt ilyen.

Fontos különbség a változás iránya. Van, hogy a diktatúra enyhül illiberális vagy irányított demokráciává – mint történt ez például Nigériában –, van, hogy – mint nálunk – az alkotmányos demokrácia alakul át ilyenné. Az előbbi pozitív, utóbbi negatív fejelemény egy ország, egy nép történetében.

Mi a helyzet Magyarországgal?

Azt nem lehet állítani, hogy a 2010-ben a kormányzás mellett az alkotmányozó hatalmat is megszerző, majd „a fülkeforradalmat” levezénylő Fidesz nagyon titkolta volna, hogy szakítani akar a liberális demokrácia 20 éves gyakorlatával. Orbán Viktor már a választás előtt „a centrális politikai erőtér” kialakításáról beszélt. A Fidesz kétharmados győzelme után pedig gyorsan hozzáláttak kihasználni demokratikus erőfölényüket, és megteremteni a hegemón hatalomgyakorlás biztosítékait. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) kollektivista megfogalmazása a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatában, az Alaptörvény egypárti kikényszerítése, majd az állam Magyar Köztársaságról Magyarországra történő átnevezése mind-mind nyilvánvalóvá tették, hogy nem kormányváltásról, hanem rendszerváltásról van itt szó, amely a kormányzó erő szándéka szerint felszámolja a korábbi alkotmányos demokráciát. 

Az úgynevezett nemzeti érdekek és az Európával szembeni bizalmatlanság

Orbán Viktor miniszterelnök a bálványosi szabadegyetem rendezvényén 2014-ben már arról beszélt, hogy „a magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni, sőt építeni kell. Ilyen értelemben tehát az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz. […] 

Egy nemzeti érdekekből kiinduló állami újjászervezés történik. A konfliktusok, amik elénk kerülnek, nem véletlenszerűek, nem butaságból fakadnak – bár időnként ilyen is lehet közöttük –, hanem alapvetően egy állam újraépítésének, öndefiníciójának folyamatával szükségszerűen együtt járó viták [az Európai Unióval].”

A magyar kormányfő kitárulkozása az illiberális állam építéséről nagy figyelmet keltett külföldön is. A „sikerességet” tekintette az új állam eszméjének, majd mintául sorolta fel autokráciákat és diktatúrákat, Szingapúrt, Kínát, Indiát, Oroszországot és Törökországot. Egy uniós tagállam első számú vezetőjeként az is szokatlanul hatott, hogy az „államépítés” akadályozóiként beszélt a hazai civil szervezetekről és az uniós intézményekről. 

A Fidesz mérsékeltjei akkor még azzal akarták tompítani Orbán szavait, hogy az illiberális nála nem a liberalizmus ellenességét, hanem valamifajta posztliberálist jelent, tehát a liberalizmus utáni korszakot.

Magyarország az illiberális rezsimek iskolapéldája

Orbán 2017-ben úgy élcelődött, azzal akarta elütni az őt és rendszerét érő bírálatokat, hogy „az illiberális demokrácia az, amikor nem a liberálisok nyernek”. De ez nem igaz. Mert például ezzel a logikával Magyarországnak már az 1990-es rendszerváltás óta illiberális demokráciának kellett volna lennie, ami nem volt, hiszen maga a Fidesz-vezér is 2010-hez köti az illiberális államépítés kezdetét. 

2019-ben azonban már arról győzködte a miniszterelnök a tusványosi közönségét, hogy  „az illiberális demokrácia mint sajátos kereszténydemokrata állam” nem csak él és virul nálunk, de Európa számára is logikus és üdvös választás. Az illiberális demokrácia ugyanis a keresztény szabadság. 

Ma Magyarország az illiberális rendszerek egyik gyakran szereplő példája. Az alkotmányos demokráciákból kialakított illiberális rezsimeknek pedig egyenesen az iskolapéldája.

Mit lehet tenni az illiberális demokráciák ellen?

Az illiberális rezsimek igyekeznek magukat népbarátként láttatni, de egyik legfőbb törekvésük a társadalmi-politikai aktivitás leszerelése, mert nehezebben boldogulnak a társadalmi ellenállással, mint a politikai vetélytársaikkal. Ezzel együtt az illiberális rendszerek igyekeznek megőrizni a „bölcs vezető és jóságos hatalom” látszatát.

Tedd próbála a kiüresített demokratikus intézményrendszert!

Fontos, de nem kellően értékelt körülmény, hogy az illiberális demokráciában színleg megmarad a demokratikus berendezkedés látszata, fennmaradnak a demokratikus intézmények, még ha azok teljesen ki is vannak üresítve. Az autokráciák ellenfelei helyesen teszik, ha élnek ezzel a lehetőséggel, és tesztelik (akár provokatívan is) ezeket a nem működő látszatintézményeket. Nincs már valódi parlamentarizmus, de vannak még képviselők. Nincsenek már tisztességes választások, a hatalom mégis arra kényszerül, hogy választásokat rendezzen. Nincsen már igazi sajtószabadság, de vannak tisztességes és független szerkesztőségek. Az illiberális rezsimek igyekeznek maguk alá gyűrni a bíróságokat, de maradnak még hivatástudó bírák. A kormányerő megrendszabályozná a civil társadalmat, de maradtak még kormányfüggetlen civil szervezetek.

A törvényhozásban vagy önkormányzatokban ülő képviselőknek van arra lehetőségük, hogy interpelláljanak, vitázzanak, jogszabályi javaslatokkal álljanak elő, Alkotmánybírósághoz, bírósághoz forduljanak.

A közélet szereplői és a demokrata polgárok pedig ne habozzanak perelni vagy panaszt benyújtani az ombusdmanhoz, vagy a nyilvánossághoz fordulni. Gyülekezzünk, beszéljünk, tiltakozzunk, alakítsunk egyesületeket, keressük egymás társaságát. Segítsünk egymásnak, és legyen bátorságunk segítséget kérni. A szabadság kis körei teremtik meg, adják össze a közszabadságot.

Szabadságunk kihívó megélése gyengíti az illiberális államot

Ne habozzunk, ne mardosson minket bűntudat, ha kívülről, európai intézmények vagy külföldi barátaink ajánlják fel a segítségüket. Ha szűkösek a belső erőforrások az illiberális rezsimekkel szembeni ellenállásra, semmi erkölcstelen nincs abban, ha külföldről próbálunk meg eredményt elérni. Dávidnak joga van a parittyához a teljes fegyverzetű, acél vértes Góliáttal szemben. Nemzetközi intézményekhez fordulni nem hazaárulás, ahogyan a szövetséges demokratikus országok, nemzetközi sajtó vagy mecénások támogatása sem az, bármennyire igyekszik is az illiberális rezsim így láttatni. Ne dőljünk be ennek sem: nem az országot féltik, hanem a meg nem érdemelt erőfölényüket.

Szabadságunk kihívó megélése gyengíti az illiberális államot. Egyrészt világossá teszi mások előtt a rendszer valódi természetét és züllöttségét, másrészt a tiltakozás példája felbátorítja a többi polgárt. Tudatosítja, hogy az önző hatalommal szemben sem vagyunk egyedül. Az illiberális rezsimek kötőanyaga a polgárok csüggedtsége és passzivitása. Az ilyen kormányoknak a szabad, tájékozott és erényes polgár jelenti a legerősebb kihívást.

A szakirodalom alapállítása, hogy választásos autokráciákat vagy iliberális demokráciákat nem lehet választásokon megbuktatni. Könnyen lehet (és ezt már három országgyűlési választás is igazolta), ez a hazai változat esetén is igaz. Mégis a szakadatlan közéleti aktivitás jelentheti az igazi fordulatot, ha a választásos autoriter rendszer egyszer majd megroppan. Nem állhatunk készületlenül, ha az igazi demokraták előtt megnyílik a lehetőség.