Helsinki üzenete ma is időszerű
Ötven éve írták alá a Helsinki Záróokmányt, az európai biztonságot erősítő egyezményt. Az azóta tartó Helsinki-folyamat egyértelművé tette: erős civil társadalom nélkül az európai béke is veszélybe kerül, az emberi jogok megsértése pedig nem tekinthető belügynek, amit szuverenitási ürügyekkel el lehetne leplezni.
Ma pontosan ötven éve annak, hogy a Finlandia-palotában Albánia kivételével az összes európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada első számú politikai vezetői elfogadták az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Záróokmányát. Nemzeteiknek a békés együttműködés iránti igénye, valamint a világháborúk és a hidegháború keserű tapasztalatai ültették őket egy asztalhoz.
Az egyezmény kritikusai azt várták, hogy a belügyekbe való be nem avatkozás elve a diktatúráknak ürügyül szolgálhat majd a tömeges alapjogsértések elleplezésére. Ennek épp az ellenkezője történt. És ezt eleinte nem a nyugati politikai vezetők kényszerítették ki, hanem bátor kelet-európai emberi jogi aktivisták, civilek.
A Helsinki-folyamatnak a Moszkvai Helsinki Csoport adta meg az első lökést, amikor 1976-ban számonkérte a záróokmányt aláíró Leonyid Brezsnyeven a szovjet polgárok tömeges és súlyos jogfosztását.
A szabadság kihívó megélése nemcsak a szovjet diktatúrát érte váratlanul, de a Nyugatot is. Kevesen számítottak arra, hogy a kelet-európai civil társadalom képes lesz élni a Helsinki adta lehetőséggel. Képes volt. A hatalom retorziói ellenére is egyre-másra alakultak autonóm civil csoportok a szovjet blokk országaiban. A moszkvai jogvédőket börtönbe, kényszermunkatáborba zárták, internálták vagy elüldözték hazájukból, de az erőszak így sem tudta meggátolni a folyamatot, mert az az emberek elemi vágyain alapult, a békés élet, a biztonság és a szabadság utáni vágyon. A Nyugat – sokszor ott is inkább a társadalmak, mint a kormányok – felismerte ezt, és segítette a kelet-európai civil jogvédőket, autonóm mozgalmakat.
Ma újra Moszkvából éri a legnagyobb kihívás a Helsinki-folyamatot. Pedig 1992 óta szervezetileg is megerősödött és szorosabb vált az európai együttműködés, és állandó intézménye is lett, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ). Mindez nem tartotta vissza Putyin Oroszországát attól, hogy az összes Helsinki-alapelvet felrúgva rabló háborút indítson Ukrajnával szemben.
Nem nulláról indult mindez. Oroszország saját területén lépésről lépésre számolta fel az emberi jogokat. Először a Kaukázusban, leginkább Csecsenföldön, majd az ország egész területén – indításként a külföldiekkel szemben, hogy aztán a saját polgárai következzenek. A háborúig vezető utat a jogfosztás következte ki: elvették a hatékony védelemhez való jogot, a kisebbségi jogokat, a gyülekezési jogot, az egyesülési jogot, felszámolták a szólás- és gondolatszabadságot, szegregáltak és diszkrimináltak szájuk íze szerint. Előbb démonizálták a civil jogvédelmet, külföldi ügynöknek titulálva a jogvédőket, végül elüldözték, bebörtönözték és meggyilkolták őket.
A veszélyes folyamatra ott is egyedül a civilek hívták fel a figyelmet még időben, de a vészjelzéseik nem kaptak kellő nemzetközi figyelmet.
Az emberi jogok kiüresítése és felszámolása azonban nemcsak Oroszországot sújtja az EBESZ tagállamai közül. A jogkiterjesztési folyamat évekkel ezelőtt megállt Európában, sőt egyes jogterületeken és országokban vissza is fordult. Törökország, Belarusz, a Kaukázus vagy a Nyugat-Balkán országai mellett mások is veszélyeztetettek, köztük Magyarország is.
Ismét azt látjuk, hogy a civil jogvédők, autonóm csoportok és a szabad sajtó időben jelez, az európai közösség mégis nehézkesen reagál. Ismétlődik az orosz minta nálunk abban is, hogy a hatalom bajkeverőknek és hazaárulóknak állítja be a jogvédőket, így a Magyar Helsinki Bizottságot is. Pedig valójában ezek a szervezetek a társadalmi békét és hazájukat szolgálják.
Az ötven éves megállapodás ma is arra figyelmeztet: az emberi jogok megsértése nem tekinthető belügynek, amit szuverenitási ürügyekkel el lehetne leplezni. A be nem avatkozás elve fontos helsinkis alapelv, de nem szolgálhat paravánul autokratikus rezsimeknek az emberi jogok felszámolásához. Az EBESZ tagállamai nem nézhetnek félre, és nem feledkezhetnek meg arról, hogy ötven éve az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartására is kötelezettséget vállaltak.