Észrevételek és javaslatok: a feltételes szabadságra bocsátás és a reintegrációs őrizet alkalmazásának visszaesése

A reintegrációs őrizet alkalmazásának gyakorisága 2018 óta radikálisan csökken (2018: 682; 2021: 509; 2023. január 1. és június 30. között: 286).

Bár ebben a kérdésben a döntési kompetencia bírósági, azonban az mégis kapcsolatban áll vagy állhat a bv. hatáskörbe tartozó döntésekkel, ezért ezeket az alábbiak szerint ismertetjük. Ugyanis a korai szabadítás nemcsak a reintegráció miatt fontos, hanem a zsúfoltságot is csökkentő eszköz, ami a bv. érdeke is. A problémák más része jogalkotási kérdés, erre is kitérünk. 

Fegyelmi eljárások és jutalmazás

A fegyelmi felelősség megállapításával kapcsolatban fogvatartottaktól és ügyvédektől olyan visszajelzéseket kap a Magyar Helsinki Bizottság, miszerint rendszeres, hogy a szabályok csekély mértékű áthágása miatt a fogvatartott fegyelmi büntetést kap, ugyanakkor a jutalmazásra eleve ritkán, legfeljebb meghatározott időközönként kerülhet sor. A fegyelmi büntetés törlése a beszámolók szerint ellehetetlenedett az elmúlt években. Ez megnehezíti a feltételes szabadon bocsátását és a reintegrációs őrizet alkalmazását, tekintettel arra, hogy a bv. bírói jogalkalmazás során a fegyelmi büntetések – jutalmak értékelésének kiemelten nagy a jelentősége. 

A tapasztalatok alapján a feltételes szabadságra bocsátási eljárásban gyakran háttérbe szorul az a szempont, hogy a büntetés eléri-e, elérte-e a célját a további szabadságmegvonás nélkül is, vagy hogy fennáll-e a bűnismétlés kockázata, és előtérbe kerül a fegyelmi helyzet. A döntés nagyban az utóbbira alapoz, így többször a fegyelmik ténye önmagában kizárja a feltételes szabadságra bocsátást.

Az alábbi esetekben például fegyelemsértés került megállapításra. 

• Egy fogva tartott használatra vonatkozó engedély nélkül tartott joghurtot a hűtőszekrényben.

• Az egyik bv. intézetben vett és engedélyezett körömcsipeszt a másik intézetben már a házirenddel ellentétesnek tartották, így fegyelmit kapott érte a fogva tartott. 

• Egy fogvatartott ellenkező nemű fogva tartottnak köszönt az udvaron való találkozás során. 

• A fogvatartott ruházata minimálisan megrongálódott. 

• Fogvatartott-társát hirtelen másik zárkába helyezték, a gyors költözés miatt a fogva tartott a zárkában hagyta dohánytermékét, amelyet a zárkatársak nem vettek észre. Később a felügyelet megtalálta a dohánytermékeket és azok jogosulatlan tartásáért a zárkatársakat vonták felelősségre. 

• Egy fogvatartott „elhagyta munkavégzés közben a lábbilincse töltő egységét, amit gps-en keresztül be tudnak mérni, hogy hol van de mégsem találják.”

• Egy fogvatartott azt panaszolta, hogy „ameddig dolgozni voltak kirabolták a zárkát mert az őr nyitva felejtette a zárka ajtót, az elkövető nincs meg”, a telefon töltőjét is ellopták, emiatt indult ellene fegyelmi eljárás. 

A fegyelmi eljárások sokszor nélkülözik a garanciákat, a fogva tartott az iratokhoz nem fér hozzá, ügyvédi képviselet elvétve van. A fegyelmi eljárások lefolytatása a fenti bagatell esetekben szembemegy az Európai Börtönszabályok vonatkozó rendelkezéseivel, melynek 56.1. pontja szerint a fegyelmi eljárások esetében szigorúan törekedni kell azok ultima ratio jelleggel való alkalmazására. 

A jutalmazással kapcsolatban egyöntetű jelzés, hogy a jutalom megszerzése az informális, bv. intézetbeli jogalkalmazás alapján elvétve, sok helyütt fogvatartottanként csak félévente egyszer lehetséges, noha erre vonatkozó írott szabály nincsen, és a BVOP tájékoztatása szerint sincs semmiféle korlátozás. 

A két jelenség következtében a fogvatartottak fegyelmi helyzete általános jelleggel negatív képet mutat, amelynek következtében a feltételes szabadságra bocsátásuk vagy reintegrációs őrizetbe helyezésük esélye is csökken. A jutalmazás rendszerszintű visszaesése szakmai diskurzusokban, konferenciákon más hivatásrendek (ügyészek, bírák) által is említett probléma: annak hiányában ugyanis kevésbé jellemző a reintegrációs őrizetre, vagy feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos kedvező bv. bírói döntés, amely a bv. intézetek túlzsúfoltságának irányába is hat. 

Hosszú távon megfontolandó, hogy az Európai Börtönszabályok 56.2 pontjának megfelelően a büntetés-végrehajtásban a fegyelmi eljárást megelőzően a fogva tartottak felügyelettel való, illetve a fogva tartottak egymás közötti konfliktusait először helyreállító és mediációs technikák alkalmazásával igyekezzenek megoldani – ahogy arra korábban volt is példa a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben –, így is biztosítva azt, hogy valóban csak a legszükségesebb esetekben kerüljön sor fegyelmi eljárás lefolytatására. 

Javasoljuk, hogy akár a bv. bírák képzése útján, akár jogalkotás útján kerüljön tisztázásra  a korai szabadítás egyes jogintézményeihez kapcsolódó értékelési szempontok rendszere. Ennek körében legyen egyértelmű az, hogy a döntéskor a fegyelmi helyzet mellett az azt megalapozó tényleges cselekményeket, helyzeteket is vizsgálni szükséges, továbbá, hogy a fegyelmi büntetések puszta fennállása önmagában nem képezheti akadályát a korai szabadításnak, mert az nem áll automatikus összefüggésben azzal, hogy a fogva tartott büntetése további szabadságelvonás nélkül elérhető-e. 

A bv.bíró által átvett ítélőbírói szerep

A feltételes szabadítás terén találkoztunk olyan bírói döntéssel, amely szerint az érintett hosszúítéletes fogva tartottakat pusztán az elkövetett bűncselekmény kiemelkedő tárgyi súlyára és a minősítő körülmények miatt nem engedi feltételesen szabadságra, holott a bv.-beli magatartással nem lehet kifogást emelni. Ha minden pozitív irányú változás és kedvező körülmény ellenére kizárólag a cselekmény tárgyi súlyát, mint negatív tényezőt veszi figyelembe a bíróság a mérlegelés során, azzal gyakorlatilag kizárja, hogy az érintett valaha is feltételesen szabadulhat. Ez a gyakorlat lényegében felülírja a jogerős büntető ítéletet is, elvonva az ítélkező bíróság hatáskörét. 

Megítélésünk szerint az a bv. bírói gyakorlat, amely pusztán az elkövetett bűncselekmény tárgyi súlyára és minősítő körülményeire figyelemmel zárja ki a feltételes szabadítást, nem áll összhangban az Emberi Jogok Európai Egyezményével és az EJEB gyakorlatával sem. Az EJEB álláspontja szerint ugyanis  „az életfogytig tartó szabadságvesztés vonatkozásában a 3. cikket úgy kell értelmezni, hogy az megköveteli a büntetés tartamának csökkentésének lehetőségét olyan felülvizsgálati eljárás keretében, amely lehetővé teszi a hazai hatóságok számára annak mérlegelését, hogy történt-e bármely olyan jelentős változás a fogvatartott életében, illetve történt-e a rehabilitáció irányába olyan fejlődés az ítélet végrehajtása során, amelynek értelmében a további fogva tartás már nem indokolható legitim pönológiai alapon.” Megítélésünk szerint a gyakorlat részben a ne bis idem elvébe is ütközik egyben, hiszen amennyiben a bíró a feltételes szabadságra bocsátás iránti kérelem vizsgálata során kizárólag a büntetőeljárás megállapításaira és bizonyítékaira szorítkozik, lényegében – ideiglenesen – felülírja az ítélőbíróság döntését, miszerint a fogvatartott feltételes szabadságra bocsátható.

Álláspontunk szerint fontos akár képzések útján vagy akár jogszabályban világossá tenni, hogy a feltételes szabadítás nem zárható ki önmagában az elkövetett bűncselekmény tárgyi súlyára és minősítő körülményeire tekintettel, hanem annak mérlelése során mindig konkrétan vizsgálni és indokolni szükséges, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető-e.

A feltételes szabadítás és a reintegrációs őrizet összemosása

A törvényi feltételek szerint a bűnszervezeti elkövetés a Btk. 38. § (4) (c) pontja alapján a feltételes szabadságra bocsátásból zár ki. Ettől elkülönülten a Bv. tv. tartalmazza a reintegrációs őrizet elbírálásakor mérlegelendő szempontokat, illetve zárt végű, taxatív felsorolásban rögzíti a kizáró okokat. A Bv. tv. 187/A. § (1) szerint a reintegrációs őrizet elbírálásakor a büntetés céljának megvalósulását kell mérlegelni. A jogszabály tehát nem zárja ki a reintegrációs őrizet alkalmazását akkor, ha a feltételes szabadságra bocsátás ki van zárva, így pl. a bűnszervezeti elkövetés esetén. Mégis, a Magyar Helsinki Bizottsághoz eljutott ügyvédi és fogvatartotti tapasztalatok szerint előfordul, hogy a reintegrációs őrizet alkalmazásáról való döntés során a bíróság a bűnszervezeti elkövetést mint önmagában álló tényt, s nem a büntetés céljának elérése szempontjából értékeli, amely következtében eleve kizárja a reintegrációs őrizet alkalmazását.

Fontosnak tartjuk ezzel kapcsolatosan a gyakorlat figyelemmel kísérését, és szükség esetén a jogi szabályozás további pontosítását.  

A külföldre utazás tilalma a feltételes szabadságra bocsátás próbaidejének tartama alatt

A külföldre utazásról szóló 1998. évi XII. törvény (Utv.) 16. § (1) c) és e) pontja szerint nem utazhat külföldre az, aki a feltételes szabadságra bocsátás próbaidejét tölti, illetve az a fiatalkorú, akit a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátottak. A korlátozás automatikusan, a jogszabályból fakadóan, bírói döntés nélkül következik be, továbbá az ellen jogorvoslattal sem élhet az érintett. Mivel a tiltás külön döntés nélkül érvényesül, semmiféle mérlegelésnek, méltányosságnak nincsen helye, nem vehetők figyelembe olyan szempontok sem, mint az elítélt személyisége, magatartása, személyi körülményei, az utazás célja. 

Meglátásunk szerint ez a szabályozás ellentétes az uniós jogszabályokkal, az EJEE-vel, az EJEB joggyakorlatával és az európai országok többségének gyakorlatával. 

A szabad mozgás jogát többek között az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 21. cikke fekteti le. Az EUMSZ 1. fejezet 45. cikk (3) bekezdése szerint a személyek szabad mozgása közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok alapján korlátozható. A 2004/38/EK irányelv VI. fejezet 27. cikk (2) bekezdése szerint a közrendi vagy közbiztonsági okokból hozott intézkedéseknek meg kell felelniük az arányosság elvének, és kizárólag az érintett egyén személyes magatartásán alapulhatnak. A  feltételes szabadsággal kapcsolatos határozatok kölcsönös elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat külön uniós jogszabály, a Tanács 2008/947/IB kerethatározata tartalmazza. A kerethatározat preambulumának (8) bekezdése szerint a feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos határozatok kölcsönös elismerésének célja többek között az, hogy megkönnyítse az elítéltek számára a társadalmi beilleszkedést, azáltal, hogy lehetővé teszi számukra a családi, nyelvi, kulturális és egyéb kapcsolatok megőrzését.

Az EJEE Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyvének 2. cikkének (2) bekezdése szerint mindenki szabadon elhagyhat minden országot, beleértve a saját országát is. A (3) bekezdés szerint ezt a jogot kizárólag olyan  korlátozásoknak lehet alávetni, melyek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság vagy a köz biztonsága érdekében, a közrend fenntartásához, a bűnmegelőzéshez, a közegészség vagy az erkölcsök védelméhez, illetőleg mások jogainak és szabadságainak megóvásához szükségesek. 

Az EJEB álláspontja szerint az utazási tilalom automatikus, az érintett személy egyéni körülményeire való tekintet nélküli elrendelése nem nevezhető “egy demokratikus társadalomban szükségesnek”. Az EJEB joggyakorlata megköveteli továbbá, hogy a korlátozás 1.) indokolt, arányos legyen, 2.) egyéni mérlegelésen alapuljon és 3.) a bíró által felülvizsgálható legyen. 

Az EJEB álláspontja szerint az általánosan, megkülönböztetés nélkül alkalmazott intézkedések nem tekinthetők arányosnak. Az EJEB szerint továbbá a megfelelő indokolás és a bírósági felülvizsgálat lehetőségének hiányában nem vizsgálható az a kérdés, hogy a korlátozás arányos-e.

Az uniós tagállamok többségének joga szerint a külföldre utazás főszabály szerint nem tiltott a feltételes szabadságra bocsátott elítéltek részére, azonban speciális magatartási szabályként a bíróság megtilthatja azt. Ilyen magatartási szabályok alkalmazása esetén az elítélt indokolt esetben kérelmezheti az attól való eltérést. Ilyen szabályozás van hatályban például Olaszországban, Spanyolországban és Ausztriában. Franciaországban a feltételesen szabadságra bocsátott elítélteknek tájékoztatniuk kell a bíróságot arról, ha külföldre utaznak, továbbá lehetőség van arra is, hogy a bíróság magatartási szabályként előírja a feltételes szabadságra bocsátott elítélt részére, hogy csak a bíróság engedélyével utazhat külföldre.

A fentiekre tekintettel megfontolandónak tartjuk  a feltételes szabadság próbaideje és a javítóintézetből történő ideiglenes elbocsátás tartama alatti kiutazási tilalom megszüntetését, ehelyett a jogi szabályozás tegye lehetővé, hogy a bv. bíró indokolt esetben külön magatartási szabályként előírhassa a terhelt részére, hogy ezen időtartam alatt ne utazzon külföldre. Ezzel együtt a jogalkotó esetleg előírhatja azt is, hogy a kiutazást tiltó magatartási szabállyal nem érintett feltételes szabadságra bocsátott elítéltek kötelesek legyenek előzetesen bejelenteni a bíróságnak, hogy külföldre utaznak.

Ha a fenti szabályozás megalkotását jogalkotó valamilyen okból nem tartja lehetségesnek, javasoljuk, hogy teremtse meg a jogszabályi alapját annak, hogy az elítélt az Utv. 16. § (1) bekezdés c) pontja, illetve az e) pont második fordulata szerinti kiutazási tilalommal szemben kérelmet nyújthasson be a bíróságra abban az esetben, ha személyes körülményei a főszabálytól való eltérést indokolják.

További észrevételek és javaslatok egyes fogva tartással kapcsolatos jogszabályokról és azok alkalmazásáról >>