A „Nagy Kormányos” kiváló úszó volt. Még idős korában is szívesen hencegett azzal, hogy biztonsággal képes fennmaradni a vad, viharos vizeken is. Mao Ce-tung pártját jó harminc évig, országát több mint húsz évig irányította vad és viharos időkben. Mindig sikerült a felszínen maradnia. Népe megbocsátotta neki bűneit. Ha már nem is fennen lobog, mint egykor, de ma is fölöttük lebeg. Pedig egy cinikus, cezaromán zsarnok volt.

‌‌

Hitler és Sztálin halálakor az egész világ fellélegzett. Haláluk, nem túlzás, milliók életét mentette meg. Noha hozzájuk mérhető diktátor volt, Mao Ce-tung (1893–1976) halála nem váltott ki ekkora fellélegzést és eufóriát. Ennek több oka volt.

1971 után már annyira elhatalmasodott rajta a Parkinson-kór, hogy nem voltak nyilvános megjelenései, külföldi államfőket is egyre ritkábban és egyre rövidebb időre fogadott. Életének utolsó éveiben megkezdődhetett esztelen, gyilkos politikájának óvatos korrekciója is, igaz, nem általa, hanem színleg az ő nevében mások által. Bár nemzetközi vonatkozásban is jelentős bajkeverőnek számított, aki fegyveres konfliktusba, sőt háborúba is keveredett szomszédjaival, de külpolitikai elszigeteltségének köszönhetően Mao sokáig mégiscsak leginkább Kína „magánügyének” számított. A sikeres pingpongdiplomácia, az Egyesült Államok és Kína közeledése pedig élete vége felé a jobbik, a reálpolitikus arcát mutatta a világnak.

Vannak szerencsés diktátorok, akiknek megbocsát a népük. Különösen akkor, ha nem tudatosul a vezetett és félrevezetett emberekben, hogy lehetőségük volna akár nem megbocsátani. Mert ne felejtsük, a mai kínai rezsim és Mao állampárti diktatúrája politikai értelemben ugyanaz, noha az egykori diktátor biztos nagyot nézne, mi történik országában.

Mao ötvenes és hatvanas évekbeli emberellenes tevékenységének, a tömeges éhhalállal járó „nagy ugrásnak” és a katasztrofális „kulturális forradalomnak” a radikális kritikáját máig nem végezték el Kínában. Nem csoda, hiszen ezt azoknak kellett volna megtenniük, akik olykor tettestársai voltak a „Nagy Kormányosnak”. Teng Hsziao-ping például, aki Mao halála után irányítója volt a józan és sikeres gazdasági reformoknak, korábban egyik szervezője volt Tibet megszállásának és az értelmiségellenes offenzívának.

Ebben az értelemben eredményesnek mondható volt Mao taktikája, aki mindig fontosnak tartotta a pártegység látszatának fenntartását. Szemben Sztálinnal, aki látványos, központilag irányított tisztogatást végzett a pártvezetésben, Mao ezt igyekezett elkerülni vagy „kiszervezni” a felheccelt tömegeknek. A félretolt kínai pártvezetők az átnevelés során reménykedhettek benne, ha fordul a kocka, újra kegyeltjei lehetnek Maónak.

A vezér így használta fel céljaira még negyedik feleségét, Csiang Csinget is. A hatalomra jutása után éveken át elfeledkezett róla, és a nyilvánosságtól elzárta az egykor színésznőt, de amikor a „kulturális forradalomban” szükség lett rá, fontos feladatokkal bízta meg, elsősorban ő jelenítette meg Maót ebben az őrületben. Aztán Mao halála után, Csiang Csingnek és három társának, a „négyek bandájának” kellett elvinnie a balhét, őket vonták felelősségre, a főkolompost már nem. Akár a középkorban, amikor államérdek, hogy a király nem követhet el bűnöket, csak a gonosz asszonya és csalárd tanácsadói.

Mao hivatalos értékelése máig megelégszik azzal, hogy tevékenysége 1957-ig helyes volt, utána ellentmondásos, olykor hibás, de összességében csak 30 százaléka volt rossz, a 70 százaléka jó. Azért ne felejtsük el ezek a parányi százalékok Kínában milliók halálát jelentették.