PETÍCIÓ Legyen megfizethető a telefonálás a hazai börtönökben! - Írd alá a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport (FECSKE) petícióját

Emberi jogi kalendárium

November 21.

November 21.: Voltaire születése (1694)

„Voltaire király”, „Európa lelkiismerete”, „ferney-i pártriárka” – élete utolsó évtizedeiben méltatói igazán nem fukarkodtak bombasztikus jelzőkkel. Az utókor aztán szépen visszavett lelkes csodálatából, és mostanság leginkább mint „a XVIII. legnagyobb publicistája” ismeretes. Ebben a műfajban kevés párja akadt: szellemes, bátor, frivol, éles, epés írásai méltán hozták el neki a hírnevet. Képességeit utolsó évtizedeiben a jogfosztottak érdekeiben is kamatoztatta – nem hiába hívták kortársai „az akasztottak és kerékbe törtek Don Quijotéjának” is. Akár civil jogvédőnek is titulálhatnánk ma.

‌‌

François-Marie Arouet, azaz írói nevén Voltaire (1694–1778) olyan magasságokba jutott el írásaiból élő értelmiségiként, mint előtte csak Erasmus és Aretino. És ha hihetünk Szerb Antalnak (ugyan, miért ne tennénk), utána is csak Goethe volt képes ennyire fejedelem lenni az írók világában.

Bár ahogy lenni szokott, egy idő után már nem is annyira Voltaire írásai bűvölték el közönségét, hanem Voltaire hírneve. Ehhez hozzájárultak viharos kapcsolatai a korabeli uralkodókkal (főleg XIV., XV., XVI. Lajos francia királyokkal, Nagy Frigyes porosz királlyal és Nagy Katalin cárnővel), illetve száműzetései, menekülései és remetéskedései. Vagy folyamatos cicázása a cenzúrával, hogy színleg nyilvánosan nem vállalta egyes írásait, viszont busás jövedelmet húzott belőlük. Az 1760-as évekre dúsgazdag ember lett, és értett ahhoz is, hogyan fialtathatja a pénzt. Svájci birtoka gazdálkodását nem csak vezette, de maga is kertészkedett, és saját, jólmenő óragyára is volt.

Voltaire volt a század „legreprezentatívabb gondolkodója”, még annak ellenére is, hogy drámái ma már olvashatatlanok vagy filozófiai munkái nem veszik fel a versenyt a kortárs brit vagy a fiatalabb francia szerzők munkáival. Szerzőnknek minden, a történelmi mű vagy a filozófiai okoskodás is csak eszköz volt a fanatizmus, az intolerancia, azaz türelmetlenség elleni küzdelmében – ahogy erre Ludassy Mária is rámutat egy 1989-es írásában vagy Réz Pál pompás Voltaire-életrajzában.‌‌

Ezt persze nem mindenki értette meg a kortársak közül. Így az egykori jezsuita tanítványt elkönyvelték megveszekedett egyháztagadóként, sőt (teljesen tévesen) ateistaként. Pedig egyik sem volt, csak a fanatizmust akarta eltaposni, „a gyalázatost”. (Écrasez l’infâme! – adta meg programját először 1759-ben.) A kálvinista Genfhez közel élve maga is megtapasztalta a protestánsok vallási türelmetlenségét a más hitűekkel szemben, és nem is tétovázott elítélni azt sem.

„Minden dogma nevetséges és szörnyűséges. Minden kényszer, mely hitre irányul, visszataszító. Azt parancsolni az embereknek, hogy higgyenek, képtelenség” – szól az egyik gondolata. Vagy itt egy másik: „A türelmességre éppoly szükség van a politikában, mint a vallás terén; csak az elvakult gőg türelmetlen. Ez lázítja fel az elméket, rá akarván őket kényszeríteni, hogy úgy gondolkodjanak, ahogy mi magunk; minden viszálynak ez a titkos forrása.”

Voltaire számára a Szent Bertalan éji mészárlás volt a fanatizmus mélypontja. Állítólag az évfordulóin rendszeresen virrasztott is miatta. Minden bizonnyal ez is szerepet játszhatott abban, hogy 1762-ben szükségét érezte felszólalni a Calas-ügyben.

A jómódú toulouse-i hugenotta kerekedő, Jean Calas 28 éves fia öngyilkos lett. Mivel az öngyilkosság halálos bűnnek számított, elkerülendő az ilyenkor szokásos tortúrát, hogy a holttestet „megidézzék a bíróság elé”, és nyilvános megszégyenítsék akasztással, az apa megkérte másik fiát, hogy hallgassák el a halál igazi okát. De miután kiderült az igazság, a családot azzal vádolták meg, hogy „szándékosan hajszolták öngyilkosságba a katolizálni akaró fiút”. Valóságos katolikus mártírt csináltak belőle, katolikus szertartás szerint temették el, sőt boldoggá és szentté avatását kezdeményezték. Az apát megkínozták, kerékbe törték, majd a hóhér a tömeg éljenzése közepette megfojtotta.

A család még életben maradt és száműzött tagjai keresték fel Voltaire-t svájci otthonában. (Mai képünk, a korabeli szentimentális, idealizáló ábrázolás ezt az eseményt ábrázolja.) A nagy író akkor már hallott az esetről, és eleinte hihetőnek is találta azt, de a vallási fanatizmus már akkor elképesztette.

D’Alambert-nek ezt írta: „Isten szerelmére kérem, tegye olyan gyűlöletessé, amilyenné csak teheti a fanatizmust, melynek következtében vagy egy apa fölakasztotta a fiát, vagy nyolc királyi tanácsos kerékbe töretett egy ártatlan embert.”

A körülményeket megismerve nyomozásba kezdett és felfogatta kora egyik legjobb ügyvédét, hogy elérje Calas és családja rehabilitációját. És írt. Valóságos kampányt indított ügyfelei érdekében, és melléjük állította a közvéleményt. 1765-ben aztán teljesen rehabilitálták a családot, és a király maga kártalanította őket.

Voltaire időközben belevetette magát a Sirven-perbe is, ahol ismét egy hugenottát vádoltak meg ez esetben lánya megölésével. Az apa, Pierre-Paul Sirven és családja Svájcba menekült. Távollétükben halálra ítélték őket, majd 1764-ben felakasztották a szülőket és az áldozat két testvérét, legalábbis az őket megszemélyesítő bábukat. Voltaire-nek 1771-ben sikerült a család bírósági rehabilitációját kiharcolnia.

Az ifjú La Barre lovag nem volt protestáns és nem gyilkossággal vádolták. Hanem azzal, hogy a 19 éves ifjú szentséggyalázást követett el, megcsonkított egy feszületet, trágárkodott és gúnyolódott a Szűzanyán. Bár alig volt rá bizonyíték, a fiatalt halálra ítélték, és 1766-ban lefejezték. Testét máglyán égették el, amire odavetették Voltaire Filozófiai szótárát is. Az idős filozófus itt is sorompóba állt az igazságért, de már sötéten látta a jövőt, enciklopédista barátainak javasolta: vándoroljanak ki innen. Jóval Voltaire halála után La Barre-t végül majd a forradalmi konvent rehabilitálja, az a testület, amelyik aztán tömegek meggyilkolásához asszisztál. Semmit nem értettek meg Voltaire tanításából:

„Mi a türelem? Az emberiség legfőbb osztályrésze, kincse. Valamennyien gyöngék vagyunk, valamennyien tévedünk; bocsássuk meg kölcsönösen egymásnak ostobaságainkat, ez a természet legfőbb törvénye.”




Megosztom másokkal


Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság