„A Jegyzőkönyvek hamisítvány, erkölcstelen irodalmi plágium, egyaránt káros a zsidók és a keresztények számára” – összegezte véleményét Baumgarten professzor. Őt a berni bíróság kérte fel független szakértőnek a harmincas évek közepén A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei svájci kiadása miatt indított egyik perben. Ezzel azonban nem ért véget e kártékony koholmány pályafutása, amely a cári Oroszországból indult, de ma is butít világszerte.

‌‌

Ekkor már hosszú ideje tudható volt, hogy a förtelmes antiszemita iromány koholmány, és a cári titkosrendőrség, a sokszor önjáró Ohrana megbízásából készült. Valójában a cári cenzúra, sőt az orosz szélsőjobb „ténytisztelő” része is éveken át akadályozta, hogy a zavaros szöveg nyomtatásban is megjelenhessen Oroszországban, és a szélesebb közönség is megismerhesse. Azért a szentpétervári Znamja c. lapban 1903. augusztus 28. és szeptemberi 7. között egy rövidített „folytatásos ősváltozat” mégiscsak kijöhetett.

Az Ohrana a hamisított „jegyzőkönyveket” eredetileg nem is a nagyközönségnek szánta, hanem a politikai elitnek, sőt magának a cári családnak. A titkosrendőrség a kemény kéz politikáját tartotta szükségesnek ahhoz, hogy úrrá lehessenek a betegeskedő birodalom nehézségein. Azokat „az idegeneknek”, leginkább zsidóknak és lengyeleknek rótták fel.

Az 1905-ös forradalom idején még sürgetőbb lett a bűnbakok kijelölése, ekkortól cenzori engedéllyel aztán már brosúraként több változatban is megjelenhetett „a Sátán Bibliája” Oroszországban. Maga II. Miklós cár is meg volt győződve arról, hogy a lázadást a milliomos Rothschildok, tehát a zsidók pénzelték. Másokkal együtt ő is osztozott az orosz politika akkori nyavalyáiban, a politikai okkultizmusban és a szakralizált hataloméhségben.

A helyzet ellentmondásosságára jellemző volt, hogy bár a moszkvai metropolita utasítására 1905. október 16-ától az istentiszteleteken olvasták fel a Jegyzőkönyvek kivonatát, másnap kiadták az első orosz alkotmányt is. A koholmánynak azonban nagyobb volt a hatása, mint az alaptörvénynek. A cári időszakban az újabb pogromokhoz ideológiai töltetet biztosított (egy korábbi, az 1903-as kisinyovi áldozatai láthatók mai képünkön), majd 1917 után már a bolsevik forradalom zsidó jellegét is „igazolta”. A világ-összeesküvési, konteós katyvasz ebben az értelemben különösen sikeresnek bizonyult. És nem csak Oroszországban.

Pedig már 1921-ben megjelent egy leleplező cikk a londoni The Times-ban, amely kimutatta, hogy az állítólagos „jegyzőkönyvek” sohasem léteztek, a szöveg nagyobbik részét Maurice Joly Montesquieu és Machiavelli dialógusa a pokolban c. szellemes politikai szatírájából lopták. Nagyjából annyit változtattak az 1864-ben publikált művön, hogy III. Napóleont és kormányát kifigurázó kitételeket a zsidókra tették át.

Aztán jöttek a már említett, világosságot gyújtó svájci perek (1933–1936), valamint Vlagyimir Burcev könyve (1938), amely Pjotr Racskovszkijban találta meg az Ohrana akciójának értelmi szerzőjét és levezénylőjét. Csakhogy akkorra már ez a nyilvánvaló hamisítvány nem az oroszoknál, hanem leginkább a németeknél folytatta pusztító karrierjét.

Az első világháborús vereséget és veszteségeket nehezen emésztő német közvélemény számára hihető magyarázatnak tűnt a zsidók aknamunkája. A Baltikumból menekülő Alfred Rosenberg, aki utóbb a nácik első számú ideológusa lesz, már 1920-ban megjelentette a Jegyzőkönyveket. Adolf Hitler Mein Kampfja (1925) pedig két okkal magyarázta, miért is kell hiteles dokumentumként elfogadni a hamisítványt. Az egyik, hogy a „zsidó” Frankfurter Zeitung tagadja, hogy hiteles volna, tehát „ez a legjobb bizonyíték eredetisége mellett”. A másik, hogy megerősíti, alátámasztja, egybevág a legeszelősebb antiszemita elképzelésekkel is.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei így aztán bekerült a Harmadik Birodalom közoktatásába, iskolai tananyag lett, a gyerekeket is mérgezte. De eljutott a liberális Amerikába is, ahol például az autógyáros Henry Ford A nemzetközi zsidó c. könyvében öltött új alakot. Ma pedig leginkább az iszlám világban szédít.

„Az igazság terjed – és semmi sem állíthatja meg!” – idézi az optimista Zolát Burcev leleplező könyvének mottójaként. A fejlemények fényében a legkevesebb, amit elmondhatunk: a hazugság is terjed, és azt sem nem könnyű megállítani.