#VeddVisszaAJövőd LMBTQ programokkal készülünk a Budapest Pride Közösségi Fesztiválra, nem csak LMBTQ embereknek

Emberi jogi kalendárium

december 15.

December 15.: halálra ítélik Eichmannt (1961)

Adolf Eichmann, a náci Harmadik Birodalom zsidóügyi szakértőjeként éveken át szervezte zsidók kifosztását és kényszer-kitelepítését, a koncentrációs és megsemmisítő táborok létrehozását és működtetését, illetve a megszállt országok zsidóságának deportálását. Személyesen ő irányította a zsidóság összegyűjtését és bevagonírozását Magyarországon is. A Jeruzsálemi Kerületi Bíróság kötél általi halálra ítélte, majd a legfelsőbb bíróság is. Máig az egyetlen Izraelben, akit fel is akasztott a hóhér.

‌‌

„E történelmi perben nem egy személy ül a vádlottak padján, még csak nem is a náci rezsim, hanem a történelmet végig kísérő antiszemitizmus” – jelölte meg a híres jeruzsálemi per célját Gideon Hausner izraeli főállamügyész.

És ez nem afféle retorikus túlzás volt tőle, a tárgyalás során mindent elkövetett, hogy ez a koncepció érvényesüljön. Nem saját szüleménye volt mindez, hanem a nemzetépítő Dávid ben Gurion izraeli miniszterelnökéé.

Hausner az antiszemitizmus és antijudaizmus egészét igyekezett a vádlott bűnéül felróni. Az ügyész inkább foglalkozott a zsidók szenvedésével, mint Eichmann tetteivel. És ez nem használt a tárgyalásnak.

Merthogy „az igazságosság megköveteli, hogy a gyanúsítottat vádolják, védjék, végül ítélkezzenek felette, viszont azokat a látszólag magasabb rendű kérdéseket, melyek a közvéleményt foglalkoztatják, [ehhez] félre kell tenni. […] Az igazságosság szempontjából a tárgyalóteremben csakis Adolf Eichmann a fontos” – írta a tárgyalásról tudósító Hannah Arendt filozófus. (Mesés Péter fordítása.)

Az sem használt a tárgyalásnak, hogy Eichmannt elrabolták. Bár az is igaz, ha nem történik meg, tárgyalás sem lett volna. Azért nem szükségszerű, hogy így alakult a dolog. A németeknek tudomására jutott, hogy a náci tömeggyilkos Argentínában bujkál, de az Adenauer-kormány nem kívánta kezdeményezni sem a kiadatását (pedig Frondizi elnöksége alatt akár meg lehetett volna próbálni), és szóba sem jöhetett Eichmann mindenképpen világbotránynak számító elrablása sem.

Fritz Bauer hesseni főállamügyész megelégelve saját kormánya tehetetlenkedését, amelyet jó okkal tudatos politikai döntésnek tekintett, az értesülést megosztotta az izraeliekkel. Akkor még abban reménykedett, hogy Bonn majd esetleg kezdeményezi Eichmann kiadatását Izraelnél. Ez azonban nem történt meg.

Elrablói rávették, hogy egy írásos nyilatkozattal „önkéntesen” vesse magát alá az izraeli eljárásnak. Az is különös, hogy már hónapok óta tudta, megfigyelik, mégsem lépett le. Mintha várta volna, hogy elfogják a Moszad emberei, noha többször is elmondta: halálos ítéletre számít. Így erről a tömeggyilkosról egy olyan ország ítélkezhetett, amely még nem is létezett, amikor a bűncselekményeket elkövették más, akkor és utóbb is létező országok állampolgáraival szemben.

A fiatal Izrael azonban identitáskérdésnek tekintette, hogy a per Jeruzsálemben legyen, és ott mondhassák ki bűnösségét és ítéljék halálra Eichmannt. A zsidó áldozatok és áldozat zsidók gyilkosa felett a büszke és erős Izrael, minden zsidó hazája ítélkezzen.

Leginkább a per formai és tartalmi követelményeihez ragaszkodó bíráknak köszönhető, hogy a tárgyalásból nem lett színjáték, „a ben Gurion előzetes szándékainak megfelelő demonstráció mégis megvalósult”. A lecke a világnak szólt. Az izraeli miniszterelnök így magyarázta a béke idején jogi értelemben biztosan elfogadhatatlan emberrablást:

„Meg szeretnénk mutatni a világnak, hogyan gyilkoltak meg a nácik embermilliókat, mert zsidók voltak, egymillió csecsemőt, mert zsidók voltak. […] Azt kívánjuk, hogy a világ nemzetei [mindezt] megtudják […] és szégyelljék magukat.”

A vádlott meglehetősen különösen viselkedett: a bíróság iránt ugyan nagy tisztelettel viseltetett, viszont sokszor küzdött emlékezetzavarral és nehezen fogalmazott, olykor zavarosan, mégsem volt beszámíthatatlan. Egyesek szerint ez is taktika volt. A bíróság szerint szimplán hazudozott. Hannah Arendt viszont viselkedésében a vádlott korlátoltságát azonosította, amelyben otthonra lelt „a gonosz banalitása”.

Az emberiesség elleni és háborús bűncselekményekre vonatkozó 15 vádpont mindegyikéről homályosan úgy nyilatkozott, hogy „a vád értelmében nem vagyok bűnös”. De vajon milyen értelemben érezte magát bűnösnek? Erről, sajnos, a tárgyaláson nem kérdezték. Védője, a kölni Robert Servatius szerint „Isten előtt és nem a törvény előtt” érezte magát bűnösnek. De ezt nem tudhatjuk biztosan. Igazából ennek nem is adta jelét.

Védekezését részben arra alapozta, hogy ő csak parancsot teljesített, alakítóan nem vett részt a népirtásban, csak végrehajtó tisztviselőként. Ezt a Moshe Landau vezette bírói tanács nem fogadta el, és kisebb megszorításokkal 1961. december 15-én mind a 15 vádpontban bűnösnek mondta ki, noha végül nem nyilvánította „háborús főbűnösnek”.

A fellebbviteli eljárásban a Legfelsőbb Bíróság 1962. május 29-én helyben hagyta az elsőfokú ítéletet. Viszont sokkal határozottabban utasította el Eichmann önfelmentő érvelését a parancsteljesítésről. Eszerint az SS-alezredes egyáltalán nem kapott felsőbb utasításokat, hanem saját felettese volt, és a zsidó ügyek vonatkozásában minden parancsot ő adott ki, mi több „jelentőségben felülmúlta mindegyik felettesét”.

Kegyelmi kérvényeit elutasították. Noha egyházi személyiségek mellett Martin Buber filozófus is tiltakozott kivégzése ellen. Adolf Eichmannt 1962. május 31-én akasztották fel.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020




Megosztom másokkal


Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság