Teljességgel megalapozatlan, hogy a zsidó fiatalok kizárása a hazai egyetemekről bármiféle társadalmi igazságosságot szolgált volna, vagy bármiféle átgondolt válaszlépés lett volna az első világháború és a forradalmak, illetve a trianoni területvesztés utáni válságra. Sem „pozitív diszkriminációról”, sem pozitív társadalmi hatásról nem beszélhetünk a numerus clausus kapcsán. Ezzel szemben a zsidók intézményes hátrányos megkülönböztetésének jogi és társadalmi értelemben is katasztrofális következményei lettek. 

‌‌

A két világháború közötti első hazai zsidótörvényt, azaz antiszemita, zsidóellenes törvényt kettős beszéd vette körül. Míg a parlamentben és sajtóban brutális nyíltsággal tárult fel a numerus clausus antiszemita lényege, addig a nemzetközi tiltakozástól tartó kormány igyekezett az új törvény nyilvánvaló zsidóellenességét leplezni, és a kormánytagok is távol maradtak a száz évvel ezelőtti szavazástól.

Teleki Pál miniszterelnök valójában olyannyira pártolta a zsidókvótát, hogy kormánya még 1920 októberében rendeletben kötelezte szélsőjobbos diákokkal kiegészíteni a felsőévesek „nemzethűségét és erkölcsi megbízhatóságát” igazoló bizottságokat. Azok pedig több ezer zsidó hallgatót zártak így ki az egyetemekről. Ennek révén kapcsolódott össze a politikai tisztogatás a fajialapú kiszorítással.

A törvény maga is igyekezett elaltatni a kritikusok éberségét. Szemforgatásból és prókátorkodásból akár jelesre is értékelhető az egykori kodifikátorok ügyeskedése. Magában a törvény alapszövegében például nincs benne sem a zsidó, sem az izraelita szó. Viszont a jogszabály melléklete, amely tartalmazza anyanyelv szerint az egyetemi felvételinél figyelembe veendő „nemzetiségeket”, tizedikként már tartalmazza a zsidókat. A felvételi kvótát azonban csakis velük szemben érvényesítették, mondjuk, a román vagy „tót” (szlovák) jelentkezőkkel szemben sohasem. A „zsidókvótát” 6 %-ban húzták meg.

Az egyetemek eleinte különféleképpen értelmezték a zsidó kategóriáját, olykor még a különféle karok is. A budapesti egyetem jogi kara például nem tekintette zsidónak a keresztény vallású, ám zsidó felmenőkkel rendelkező diákokat, míg az orvosi kar a „kikeresztelkedett” fiatalokat is beleszámolta a „faji kvótába”. A mostani állami közoktatás-irányító csúcsintézménynek nevet adó Klebelsberg Kunó nem kertelt a parlamentben és eligazította a bizonytalankodókat: a zsidót különálló fajnak kell tekinteni, amin nem változtat a személyes vallási hovatartozás sem.

Az első világháború előtt nem voltak egyetemi felvételik. Érettségivel mindenki szabadon beiratkozhatott bárhova. Korlátot elsősorban a magas vizsgadíjak jelentettek. A háború után több európai országban megváltozott a helyzet. A „zárt szám”, azaz a numerus clausus államilag meghatározott keretlétszámokat jelentett – ez az előző, liberális érához képest újnak számított. Csakhogy míg Skóciában, Finnországban és Norvégiában ez nem járt a zsidó fiatalok hátrányos megkülönböztetésével, nálunk azzal járt. Sőt, voltaképpeni egyedüli célja az volt.

Az egyik hivatkozási alap az volt, hogy a zsidó diákok elveszik a helyeket a többiek elől. A „kiszorítási tézis” hívei előszeretettel hivatkoztak arra, miszerint a háború előtt is már minden negyedik hallgató zsidó volt, utána pedig már minden harmadik. Azt azonban elfelejtették hozzátenni, hogy a magyarországi érettségizettek közül is minden harmadik zsidó volt.

Fontos, hogy a zsidó fiatalok kizárása nem jelentette azt, hogy akkor a többiek, a keresztények vagy magyarok, különösen a szegények többen jelentkeztek volna egyetemre. Az egyetemek üresen kongtak középosztályos, tanult, polgárosult zsidó hallgatók nélkül. Már csak azért is, mert a kolozsvári és pozsonyi egyetemet is átköltöztették ide.‌

A nemrég meghalt Kovács M. Mária történész kutatásaiból tudhatjuk, hogy a „megbízhatóan antiszemita” budapesti orvosi karra 1924-ben például a lehetséges 376 „keresztény helyre” csak 253 jelentkező volt. Ezért év közben próbáltak vidéki orvostanhallgatókat a fővárosba csábítani. Ez persze, feszültséget keltett az egyetemek között, mert az átjelentkezések miatt megemelkedett a vidéki „zsidóarány”. Klebelsberg miniszter aztán úgy oldotta meg a helyzetet, hogy 1928-ban a pesti keretszámot levitte 240-re.

Kovács M. Mária foglalkozott több a törvényt és végrehajtását övező legendákkal is. Igazolta például, hogy szó sincs a korlátozás 1928-as eltörléséről. A törvényt ugyan népszövetségi nyomásra átnevezték, faji jellegét foglalkozási kategóriák mögé bújtatták, de a zsidók diszkriminációja nem tűnt el. A következő években sem emelkedett a zsidó elsőévesek aránya 12,5% felé, miközben a zsidó felvételizők 70%-át elutasították. A keresztényeknél az elutasítottak aránya mindössze 10–15% volt.

A két világháború közti magyar felsőoktatás igen igazságtalan és erősen szelektív volt. Klebelsberg kultuszminiszter így beszélt erről a parlamentben:

„Gömbös t. barátom azt mondotta, hogy csak 6% a numerus clausus, de tíz százalékon felül van zsidóság az egyetemen. Miért van ez? Hiszen az első évben a numerus clausus szerint vesznek fel. Ez azért van, mert a törvény numerus claususán túl van egy másik numerus clausus, és ez a szegénység numerus claususa, és ez érvényesül ezeknél a keresztény gyerekeknél, akik sokszor nem tudják tanulmányaikat folytatni, anyagiak hiánya miatt. Hivatkozom elsősorban a műegyetemre. Emiatt elmaradnak a keresztények és megnő a zsidóság számaránya.”

A szegénység numerus claususán tehát semmit nem javított a zsidók numerus claususa. Vagyis a vagyoni alapon történő igazságtalan kontraszelekciót a jogegyenlőséget félresöprő faji szelekció semmiben nem kompenzálta. Sőt, a rossz még rosszabb lett.