Benjamin Constant (1767–1830) a Condorcet és Tocqueville közötti francia liberális politikai filozófia legnagyobb alakja. Ha valakinek esetleg az állam egyik irányítójaként lövése sem lenne arról, mi is az a jogállam, jogbiztonság, az egyéni szabadságjogok miért élveznek elsőbbséget a „közérdekkel” szemben, és miért szükséges védelmük az állammal szemben, üsse fel Constant műveit, hasznos eligazítást talál bennük.

‌‌„Sajnos, időszerű” – írta Ludassy Mária Benjamin Constant életművéről 1991-ben. Ez már akkor idézet volt. Mert a magyar filozófus az irodalomtudós Benedek Marcellt citálta az ötvenes évekből, amikor a hatalommal szemben csípősen kritikus Voltaire érvényességét firtatták diákjai. Constant nézetei itt és most továbbra is időszerűek maradtak.

Hadd idézzünk most hosszabban Ludassy okos szövegéből, amely a francia gondolkodó egyik 1819-ben készült értekezésének magyar fordítását vezeti be:

Constant szerint „a modern polgári társadalomnak nem a hisztérikus haza-szeretet, nem az egységes hit fanatikus szelleme s legkevésbé az ezeken alapuló, a magánélet tökéletes ellenőrzését feltételező teljhatalmú állami beavatkozás a természetes állapota, hanem a szomszéd népekkel nem háborúzni, de kereskedni akaró »kozmopolita« kufárszellem, a másféle hitek és életformák megtűrését erénynek tekintő üdvös közömbösség és az államhatalmat a minimálisra korlátozó képviseleti rendszer.

A modern polgár szabadsága a magánszféra függetlenségét, a magánélvezetek szabad kiélését, a szabad kereskedelmet és a vallásszabadságot (beleértve a vallástól való szabadságot is!) jelenti, közéletben érdekei képviseletét keresi, és nem a közakaratban való fiktív részesedését követeli meg – mely követelmény könnyedén a visszájára fordulhat, és a KÖZ megfoghatatlan akarata nevében követelik meg tőle magánakarata, magánvéleménye és magánélete totális alávetettségét…

Minek is? […] Ama szuverenitáskoncepciónak, mely éppen, mivel a nép szuverenitásáról van szó, a népnek engedi meg legkevésbé a lázadást »saját« egységes és oszthatatlan akarata ellenében. »A nép egésze nevében megkövetelik а nép minden részének holocaustját« – írja [B. Constant] Rousseau-bírálatában. Mert [Rousseau] népszuverenitás-koncepció[ja] nem ismeri el a polgárok különérdekeinek legitimitását, a magánszféra társadalmi kontroll alól menekülni vágyó bensőségességének jogosságát, a nem államilag megszabott hitek (vagy hitetlenségek) lehetőségét. Az antik respublikák […] követelték meg az egyén eme tökéletes alávetettségét a közhatalomnak, melynek viszont szuverén részese volt.

Modern kereskedőállamokban lehetetlen az érdekeknek ama homogeneitása, mely lehetővé tenné a közvetlen demokrácia működését. A közvetlenség ezen ideájának feltámasztása […] csupán a polgári társadalom leglényegét adó különféleség (magyarul: pluralizmus) megfojtására alkalmas. Megöli a modern (képviseleti) demokrácia intézményeit, anélkül hogy életre tudná kelteni az antik demokráciák privacyt [magánéletet] nem ismerő permanens közéletiségét. Constant felfedte, hogy ezen egyéniségtipró, szabadsággyilkos ideál kulcsszava az egység, olyan nemzeti szuverenitás, mely nem ismeri el saját polgárai szuverenitását; nem kifelé védi az állam függetlenségét, hanem odabent támadja meg az állampolgári függetlenséget.”

Constant igen korán, még az „antiterrorista terror” lázában égő időszakban (1796) fogalmazta meg a jogállam, a joguralom szükségességét és igazságosságát az állami jogtiprással és a jog állami paródiájával szemben. Ez az az időszak, amikor a jakobinusok elleni véres pereket, népítéleteket – akár korábban a jakobinusok – a közérdekkel és a többség sértett igazságérzetével indokolták. Constant arról beszél, hogy mennyire fontos a politikai hatalomtól független, a formális jogon és csakis a formális alkotmányos jogon alapuló igazságszolgálatatás.

„Az igazságosság a kormányzók kötelessége.” A jogszerű igazság csak szilárd jogintézményeken nyugodhat. „Ahhoz, hogy egy intézmény működőképessége megmaradjon, az kell, hogy az ember kiálljon az intézmény mellett. Nem lehet, hogy politikai pürrhonistaként [szkeptikusként, kétkedőként] állandóan kételyeket támasszon az intézmény irányában, hogy lehetséges és valószínű véleményeket mérlegeljen, hogy szünet nélkül a többséghez folyamodjék, hogy meg kíván-é maradni a jelen jogi formák mellett. Az emberek változékony véleménye mellett is meg kell őrizni az alapintézmények stabilitását.”

Ha azt halljuk, hogy „a haza nem lehet ellenségben”, vagy „egy a tábor, egy a zászló”, vagy azt érzékeljük, hogy a hatalom birtokosai ki akarják zárni a nemzetből, hazaárulóknak bélyegzik meg az őket bírálókat, a jakobinus Robespierre csábítóan hangzó, de életveszélyes felosztására kell gondolnunk, aki szerint „a francia forradalomban csak két párt van: a nép és a nép ellenségei”. Ebben a manicheus világban „a népet képviselő kormány” mellett per definitionem nem lehetséges legális ellenzék. Ez egy igen rossz világ volna.

Ezzel szemben Constant köztársasága nem totális, sok-sok részből áll – tudjuk meg egy másik Ludassy-írásból. Ezek közül a legvalósabb az individuum, igazi mozgatója az individuális érdek, és a nemzet, a király, a köztársaság (vagy a császár) nevében történő hisztérikus-hazafias egzaltációk, politikai hisztériák pedig kizáratnak e köztársaságból. Ez pedig egy jó hely volna.

Egyetemes, kikezdhetetlen norma kell legyen a jogbiztonság, amit sem haszonelvű kalkulációk, sem fennkölt értékek-érzelmek nevében nem lehet megkérdőjelezni. „Természeténél fogva mindenütt meg kell legyen, vagy sehol sincs meg: mindenütt meg kell legyen, de nem ténylegesen, hanem jogilag is… Jogi garanciák nélkül semmi sem létezik. […] Egy intézményben csak az a reális létező, ami jog szerint létezik.”