PETÍCIÓ Legyen megfizethető a telefonálás a hazai börtönökben! - Írd alá a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport (FECSKE) petícióját

Emberi jogi kalendárium

October 24.

Október 24.: megkötik a vesztfáliai békét (1648)

A szembenálló felek oly igen gyűlölték egymást, hogy harmincéves háborút lezáró hét éven át tartó alkudozásban nem voltak hajlandók még egyazon városban sem tartózkodni. Az egymástól ötven kilométerre lévő Münsterben tanyáztak a katolikusok, Osnabrückben pedig protestánsok, és csak követek útján érintkeztek egymással. Azért csak sikerült lezárni a vallásháborút, és a vesztfáliai béke a valóságnak megfelelően egyenrangúvá tette a protestantizmust.

‌‌

Békét azok kötnek, akik előtte háborúztak egymással. A békék többnyire tükrözik a beállt hadihelyzetet, a „megállapodásokat” a győztesek diktálják, és sikerrel érvényesítik „sajátos szempontjaikat”. Akadnak azonban olyan békék is, amelyekben a felek valóban kölcsönös engedményekre kényszerülnek, és valóságos kompromisszumot kötnek. Voltaképpen ilyen volt a harmincéves háborút (1618–1648) lezáró vesztfáliai béke is. Ez a kifáradás és kijózanulás paktuma volt, éppen ezért a felek többnyire elégedetlenek voltak vele. Kevés kivételtől eltekintve, nem egyszerű utólag sem megnevezni, ki volt győztese és ki vesztese.

Kegyetlenül megszenvedett béke volt ez, és egy európai hatókörű, fő tendenciájában vallásháborút zárt le, amely éppen azért tudott annyira eszeveszetten gyilkos lenni, mert mindegyik fél maga mögött érezte a haragvó és megbocsátó Úristent. A hadviselők vallási buzgalmukban biztosak voltak abban, hogy képesek végképp elsöpörni ellenségeiket, akik a keresztény üzenetet másképpen értelmezik.

A pusztítás mértéke a mongol-tatár dúlás idézte Európa közepén. Egyes becslések szerint a német ajkúak 40%-a, de még az óvatosabb szakértők szerint is 15–20%-a veszthette életét fegyverektől, járványtól vagy éhínségben. 8–11 millióra becsülik az összeurópai emberveszteséget.

‌‌A katolikusok, azaz leginkább a német-római császár és követői elszántak magukat arra, hogy véget vetnek az augsburgi vallásbékét (1555) követő viszonylag, azaz fokcsikorgatóan türelmes időszaknak, amely a protestantizmus terjedéséhez vezetett a birodalomban és a környező országokban. A protestánsok pedig abban bizakodtak erőst, hogy megtörik az antikrisztus pápa, a császár és az ellenreformáció élcsapatának számító jezsuiták „istentelen szövetségét”. Mindkét fél félreértette a helyzetet, és túlértékelte erejét.

Noha kétségtelenül a vallási szembenállás volt a meghatározó, azért volt itt sok minden más egyéb is. Dinasztikus ellentétek a Habsburgok és a Wittelsbachok között, a császár félelme, hogy a katolikusok kisebbségbe kerülhetnek a választófejedelmek között, a franciák szándéka, hogy a Habsburgokat visszaszorítsák, a spanyolok kísérlete, hogy megtarthassák nagyhatalmi státuszukat, valamint a hollandok és svédek nagyhatalmi aspirációi.

Az első nagy európai háború bizonyos pillanataiban az „isten se ismerte ki magát” a bonyodalmas viszonyokon: például 1629 után nem ritkán katolikus franciák és evangélikus svédek harcoltak vállvetve a katolikus német-római császár csapatai ellen. Volt, hogy az evangélikusok is húzódoztak a kálvinisták melletti fegyveres kiállástól. Az osztrák Habsburgok se mutattak túlzott hajlandóságot az uralkodóház spanyol ágának kisegítésére. És akkor még a töméntelen német államocska lavírozásáról szót sem ejtettünk.

A béke visszatekerte és egy kis időre megállította Európa óráját, és az 1624-es térképet tekintette érvényesnek. Eszerint rendezte az országhatárokat, befolyási övezeteket és a vallások helyzetét a nyilvános vallásgyakorlás tekintetében. A privát vallásgyakorlás helyzete pedig jobb lett.

Diarmaid MacCulloch történész úgy tudja, hogy minden borzalom ellenére a mai értelemben használt „tolerancia” szavunk is a korszak szülöttje fura módon. E szót használva a lutheránusok és kálvinisták rendezték teológiai viszályukat nem utolsó sorban az ellenreformáció fenyegető valósága miatt.

A háború keserű tapasztalatai nyomán az európai uralkodókat eddig övező szakrális aura is lassan szertefoszlott. Ahogyan az is új jelenség volt, hogy a béke miatt reklamáló pápát válaszra sem méltatták. Elvégre nem hiába mondta a francia külpolitikát irányító Richelieu bíboros is, hogy „az állam és a vallás érdekei merőben más-más lapra tartoznak”. Ez a harmincéves háború egyik legnagyobb tanulsága.




Megosztom másokkal


Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság