Október 13.: Samuel von Pufendorf halála (1694)
Samuel von Pufendorf (1632–1694) halála előtt néhány hónappal kapott bárói címet a svéd királytól. Nem hadi tettei, diplomáciai fortélyai, kellemes modora, vadászteljesítménye vagy hatékony tányérnyalása emelték ki a többiek közül. Hanem esze és tudása. Minden bizonnyal a német politikai filozófus, jogász, közgazdász és történész volt az első, aki elválasztotta egymástól a vallást és a természetjogot, ezért szokás őt a profán észjog megalkotójának tekinteni.
„Meglehetősen kellemetlen” korban, az európai vallásháborúk időszakában élt. A harmincéves háború alatt cseperedett fel. Ez az az időszak, amikor mindenki mélyen megvolt győződve saját hite nyilvánvaló igazságáról, ami tán nem is lett volna nagy baj, de egyben meg volt győződve más hitek és e hitek követőinek förtelmességéről is. Ez kibékíthetetlen és véres ellentéteket szült Európa-szerte.
Samuel evangélikus családba született, apja lelkész, így az ifjú Pufendorf a protestáns udvarokban számíthatott karrierre. Akkoriban egy tehetséges ifjú literátor előtt nem sok út kínálkozott. Vagy papnak, lelkésznek áll, egyetemi állás után ácsingózik, megpróbál gazdag és hatalmas pártfogóra találni, vagy nyomorog és retteg, hogy eredeti gondolatai nehogy eretnekségnek minősüljenek.
Minden borzalmassága ellenére azért ebben a korban jött létre a könyvpiac (no és persze, a hasonlóan erős -feketepiac), és teremtődött meg az olvasó nagyközönség. A jó tollú, eredeti szerzők akár képesek lettek volna megélni könyveik hasznából, ha nem fortyog, izzik annyira a vallási ellenségeskedés. De nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a legkelendőbb könyvek éppen erről a slágertémáról szóltak. A hitvitázás fontos volt és jól fizetett, de a saját helyén ünnepelt szerzőnek nem volt tanácsos a szomszéd városba vagy tartományba átmennie, mert ott akár kötél is várhatta.
A kockázatokat azért lehetett némileg csökkenteni. Az egyik, hogy az óvatos szerző név nélkül vagy álnéven adta ki munkáját, a másik, hogy megfelelő pártfogót talált. Samuel von Pufendorf mindkét fogással élt. Mégis élete folyamatos vándorlásról szólt nagyjából ebben a ritmusban: a király, választófejedelem meghívja magához, hogy a közismerten csípős nyelvű és eredeti tudóssal emelje udvara fényét, majd összevesznek, és von Pufendorf átteszi székhelyét máshova. És így tovább.
Von Pufendorfot a katolikusok gyűlölték, de sokszor a protestánsoknak sem volt elég jó protestáns. Merthogy nem egyedül a vallás vagy Istenhez való viszonya határozta meg nézeteit.
A korszak fontos filozófusai Descartes, Hobbes és Grotius voltak. Sokat tanult tőlünk mai hősünk is, és részben túl is haladt rajtuk, finomította elméletüket. Ő a világot két részre osztotta. Az egyik a fizikai valóság, amiben tisztán érvényesül az ok-okozati összefüggés, a kauzalitás. A másik az erkölcsi valóság, ahol ez már nem mindig igaz. (Hobbesnál például az erkölcsöt is kauzalitás szabályozza.)
A természetjogot mai hősünk előtt mint Istentől örökbe kapott jogot azonosították a politikai hatalom által megalkotott törvények mellett, olykor szemben. A vallásháborúk észszerű következményeit levonva Samuel von Pufendorf távolította el a természetjogot az isteni törvényektől. Véleménye szerint az isteni parancsok a vallás és a hit területére tartoznak, jogi érvényük nincsen. Az ember önmagával szembeni kötelezettségei az erkölcs területén jelentkeznek. A jog pedig az egyének közösséggel szembeni kötelezettségeit jelöli ki.
Hobbes úgy gondolta, hogy az őseredeti, természetes állapot a háborúskodás, az „ember embernek farkasa” helyzete volt. Von Pufendorf viszont arra jutott, hogy ősállapot, a természetes a béke. Meglehet, Hobbes antropológiája többet tud az emberi viselkedés gyökereiről, Samuel von Pufendorf viszont többet megsejtett a lehetőségeiről.