PETÍCIÓ Legyen megfizethető a telefonálás a hazai börtönökben! - Írd alá a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport (FECSKE) petícióját

Emberi jogi kalendárium

October 14.

Október 14.: Hannah Arendt születése napja (1906)

Hannah Arendt politikai filozófus 1959-ben vehette át Hamburg városának Lessing-díját. A nagy eseményre fajsúlyos előadással készült. Ebben nem csak a kivonulás és emigráció politikai értelemben vett hasztalanságáról beszélt, megtették azt már ő előtte sokan, hanem arról is szólt, hogy a szembesülést „az adott időben uralkodó világállapot teljes elfogadhatatlanságával” nem lehet elkerülni, ha meg akarjuk őrizni emberiességünket. Nem fordulhatunk, bújhatunk el a gonoszság elől, szembesülnünk kell azzal.

‌‌

„A valóságtól való menekülés igazi ellenállóereje az üldöztetésből fakad, a számkivetettek személyes ellenállóereje pedig az üldöztetéssel és a veszéllyel együtt növekedik.

Ugyanakkor nem tudjuk szem elől téveszteni, hogy az ilyen létezés politikai jelentősége korlátozott, bármilyen tiszta is marad. Határai benne rejlenek a tényben, hogy az ellenállóerő és a hatóerő nem ugyanaz; hogy a hatóerő ott jelenik meg, ahol emberek együtt cselekednek, nem ott, ahol az emberek egyénként erősödnek meg. Az ellenállóerő sosem elég nagy, hogy helyettesítse a hatóerőt; ahol a kettő szembekerül, ott az ellenállás mindig összeroskad. De a menekülés és a menekülés közbeni ellenállás ereje sem valósulhat meg ott, ahol a valóságot kikerülik vagy elfelejtik – mint amikor az egyén túl jónak vagy nemesnek gondolja magát ahhoz, hogy ellenszegüljön egy ilyen világnak, vagy ha képtelen szembenézni az adott időben uralkodó világállapot teljes elfogadhatatlanságával. Milyen csábító volt például tudomást sem venni a nácik ostoba fecsegéséről. De bármily vonzó lehet is engedni az effajta csábításnak, s elrejtőzni a lélek menedékében, az eredmény mindig az emberiesség elvesztése lesz a valóság elhagyásának mértékében.” (Veres Máté fordítása.)

Embernek lenni sötét időkben – ez volt a címe ennek a híres beszédének. Erről szólt voltaképpen filozófusi, tudósi és közéleti munkássága is.

Hannah Arendt (1906–1975) Königsbergben, Kant és a német felvilágosodás városában nőtt fel művelt, tehetős asszimilált zsidó családban. Teológusi, filológusi tanulmányai mellett korának legkiválóbb filozófusainál tanult, Heideggernél, majd Husserlnél és Jaspersnél. Eleinte leginkább az asszimiláció problémája izgatja. Majd a korszak másik „slágertémája”, a totalitarizmus.

Keveset mondunk azzal, hogy ez akkor „benne volt a levegőben”. Maga Arendt is közvetlen tapasztalatokat szerzett a gyilkosan antiszemita és totális náci államról. Hitler hatalomra jutása után férjével üldözetteket bújtattak lakásukban. A férj, Günther Anders elmenekül Párizsba, de Hannah-t lefogta a Gestapo. Neki is menekülnie kellett. Hitler azonban Franciaországba is követte, gyűjtőtáborba zárták. Miután megszökött, új férjével, kommunista, de antisztálinista Heinrich Blücherrel kivándoroltak az Egyesült Államokba.

Saját egyéni gondjai dacára Arendt végig szolidáris maradt a zsidó menekülőkkel és más üldözöttekkel, tevékenyen részt vállalt megmentésükben. Ezért is érte váratlanul, amikor az Eichmann-perről szóló könyve miatt sokan, izraeli zsidók elátkozták, „öngyűlölő” és „anticionista” zsidónak nevezték. Pedig megfigyelőként, „riportenként” csak objektív nézőpontot kívánt elfoglalni.

Minden intellektuális szenvedélyessége mellett ez az objektivitás tükröződik abban is, hogy a sztálinizmust éppúgy totalitarizmusnak tekintse, mint a hitlerizmust. A totalitarizmus gyökerei c. könyve 1951-ben jelent meg, és ma is alapműnek számít. Az 1958-as kiadáshoz terjedelmes epilógust illesztett, amelyben az 1956-os magyar forradalom jelentőségét elemezte:

„Amikor ezeket a sorokat írom, több mint egy év telt el azóta, hogy a magyar forradalom lángjai tizenkét hosszú napon át megvilágították a háború utáni totalitarizmus roppant tájait. Igazi esemény volt ez, amelynek történelmi helye nem függ győzelemtől vagy vereségtől: nagyságáról a rá következő tragédia kezeskedik. […] Ha létezett valaha Rosa Luxemburg »spontán forradalma« […], nos, akkor abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy most tanúi lehetünk ennek.” (Fordította Berényi Gábor.)

Mesterének, Karl Jaspersnek írott egyik levelében pedig így fogalmazott: „Ha a magyar forradalom tragédiája nem szolgált másra, mint hogy megmutassa a világnak, hogy ez a politikai lendület a sorozatos vereségek és a látszólagos politikai apátia dacára sem veszített az erejéből, akkor nem volt hiába az áldozat.”




Megosztom másokkal


Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság