PETÍCIÓ Legyen megfizethető a telefonálás a hazai börtönökben! - Írd alá a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport (FECSKE) petícióját

Emberi jogi kalendárium

October 12.

Október 12.: Lévi-Strauss elkezdi írni a Szomorú trópusokat (1954)

„Az a szemléletmód, amelyik kirekeszti a »vadembereket« (vagy bárkit, akit éppen »vadembernek« nyilvánítunk) az emberiség soraiból, nem más, mint éppen ezeknek a vadembereknek egyik legszembetűnőbb jellegzetessége.” Mármint, hogy a vadember nem képes tudatosan megérteni a másikat, a tőle eltérőt, a civilizált ember viszont igen – éppen a türelem, a megértés emeli ki őt a vadság ősi és veszélyesen atavisztikus állapotából. Ez Claude Lévi-Strauss egyik legismertebb, sokszor idézett gondolata.

‌‌

Egy anekdota szerint az egyik amerikai kollégiumban egy Lévi-Strauss-idézet, talán éppen ez, volt kiszegezve a falra az alábbi kiegészítéssel: „Ha ezt a mondatot egyszer megértem, akkor elmondhatom, hogy antropológus vagyok!” Mi megtoldhatjuk azzal, hogy egyben tán civilizált ember is.

Igazából a Lévi-Strauss állításainak mélysége mellett a fogalmazás bonyolultsága is nehezíti a feladatot. De ki gondolhatja, hogy a fontos és igaz dolgok mindig egyszerűek? Sokszor meg kell dolgozni megértésükért.

Claude Lévi-Strauss (1908–2009) értelmiségi családban nőtt fel, a Sorbonne-on jogot és filozófiát hallgatott. 1935-ben már szociológusként utazik Brazíliába, ahol egyetemen oktat és antropológiai utazásokat tesz a Mato Grosso vidékére. Őslakos indiánnépek, elsősorban a bororók és nyambikvarák életét tanulmányozza. Lévi-Strausst az izgatja elsősorban, mi az általános emberi, és közben rátalál a kultúrák természetes sokszínűségére.

A kulturális sokszínűséget legtöbbször mint problémát, abnormálist, botrányost, sőt mint istencsapást azonosítja az ember – gondoljunk a Biblia Bábel-történetére. Lévi-Strauss fontos „felfedezése”, hogy valójában ez a természetes állapot. Ebből következik az ő kulturális „relativizmusa” is, amely az első lépés a „másik” meg- és elismerése felé.

„Az emberiség határát a törzs, a nyelvi csoport vagy néhány esetben a falu határánál húzták meg, s ezért sok ún. primitív nép a mai napig is csak önmagát nevezi »embernek« […], s ezzel burkoltan azt tudatja, hogy a többi törzsnek, csoportnak vagy falunak nincsenek emberi erényei, sőt emberi természete sincs” – írja Faj és történelem című esszéjében. (Fordította Bojtár Péter.)

Ez az 1952-es könyvecske egy könyvsorozatban jelent meg, amelyet az UNESCO indított, hogy leépítse a faj fogalmát, gátat vessen a rasszizmusnak, és megerősítse a kulturális sokszínűség eszméjét a világban. A modern tudomány a faji kérdéssel szemben c. sorozatot a második világháborús tapasztalatok, a végzetes téveszmék és a másokkal szembeni gyilkos türelmetlenség hívta életre. A rasszizmus valójában nem szaktudományos kérdés, hanem erkölcsi vagy filozófiai probléma – mély meggyőződés, ami ősi tévhitekből táplálkozik, nem pedig megfellebbezhetetlen tudományos felismerésekből.

Lévi-Strausst a világháború Amerikában tartotta, ott lett „főállású” antropológus. Az angolszász antropológia utóbb igencsak kritikus volt vele, mondván nem töltött elég időt terepen, nem tanulta meg a vizsgált csoportok nyelvét, és erős prekoncepciói voltak. Furcsa módon az eredményeit és az antropológiai látásmódot megújító nézeteit azonban érdemben nem kérdőjelezték meg. Igen okos ember volt.

Az UNESCO-munkája után fogott neki ma is legolvasottabb könyvének, a Szomorú trópusoknak (1955), amely brazíliai kutatásait dolgozta fel. Bár ismeretlen vidéken, „vademberek” közt járunk, Lévi-Strauss elkerüli, hogy „útikönyvet” vagy „útirajzot” írjon. Vezetőnk lesz viszont az emberi természet, az emberi létállapot izgalmas, nehezen bejárható vadonjában:

„A világ ember nélkül kezdődött, és nélküle fejeződik be. Az intézmények, erkölcsök, szokások, amivel életem eltöltöm, hogy leltározzam és megértsem őket, egy alkotás múló virágzása, és ehhez az alkotáshoz viszonyítva semmiféle értelmük nincs, legföljebb talán annyi, hogy lehetővé teszik az emberiségnek, hogy eljátssza szerepét” – írta szomorkásan saját munkáját és az emberiség céljait illetően könyve végén.

De ha már a világnak nincsen valóságos célja, akkor az ember számára mi teszi mégis nagyszerűvé? A kikapcsolódás, az öröm képessége. Ez a lényeg minden gondolkodáson és társadalmon túl:

„egy minden alkotásánál szebb ásvány szemlélésében, a könyveinknél érzékletesebb illatban, amit egy liliom kelyhéből szívunk be, vagy elnehezült, türelmes, megértő és kölcsönösen megbocsátó pillantásban, amit néha – valami akaratlan egyetértéssel – egy macskával váltunk.” (Örvösi Lajos fordítása.)




Megosztom másokkal


Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság