John Miltonnak (1608–1674), a nagy angol költőnek és Oliver Cromwell titkárának az Areopagitica című röpirata szerint a könyvek cenzúrája keresztyénietlen dolog, vagyis idegen a reformált vallásoktól. Afféle pápista vircsaft, amit semmiféle biblikus vagy antik hagyomány nem igazol. Mint írja: „egy könyvet megölni szinte felér egy ember megölésével”.

Milton tévedett, a cenzúra nem a katolikus egyház kizárólagos leleménye. Bár maguk is a „szabad sajtó és könyvnyomtatás” révén terjesztették nézeteiket, a korai reformátorok sem a mai értelemben beszéltek a szólás- és vallásszabadságról. Ellentmondásosan viszonyultak hozzá. Luther is csak a pályája elején örvendezett a könyvek szaporodásának, később inkább arról beszélt, hogy mégsem jó dolog, hogy mindenféle hittudományi dolgozat szabadon megjelenhet, mert a tudatlan nép majd képtelen lesz azt megfelelően (Luthernek tetsző módon) értelmezni. Voltaképpen a korai reformációnak is egy újabb, zárt és autoriter értelmezési közösség létrehozása volt a célja – figyelmeztet Mester Béla filozófus.

De a szellemet, a szabadság szellemét többet már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba. Az újabbnál újabb vallási közösségek térítői tevékenysége és a hitvitázó irodalom népszerűsége technikai támogatásra talált a könyvnyomtatásban. A viszonylag könnyen kezelhető meg könnyen mozgatható kézisajtók és a gépi sokszorosítás teremtette lehetőség pedig nagyjából olyan váratlanul érte az akkori hatalmasokat, mint a maiakat az internet megzabolázhatatlan szabadsága.

Az angol forradalom korában már minden komoly politikai szereplő vagy hitszónok szerzett magának nyomdát, és – sokszor személyes kockázatot vállalva, de írásműve hallhatatlanságát biztosítva – terjeszthette nézeteit.

John Milton és korának angol forradalmi reformirányzatai szembe szálltak a sajtószabadság megszorító értelmezésével. Milton miközben maga is használta a teológiai érveket, túllépett rajtuk, és radikálisan közelítette meg a problémát, a sajtó és különösen a könyvnyomtatás szabadságát. A reformáció kiteljesedésének, „logikus következményének” tekintette a sajtószabadságot Angliában.

Radikalitása és elvszerűsége abban is megnyilvánult, hogy nem egyszerűn a könyvkiadás cenzúráját utasította el, hanem a gondolkodásnak olyan típusú tiltásaival is szembenézett, amelyek nem dokumentumokat, hanem viselkedésmódokat bélyegeztek meg. (A reformáció korai zord változatai különösen hajlamosak voltak ilyesmire.) A táncot, a kocsmai éneklést vagy a feltűnő ruhaviseletet nem lehet betiltani, bár adott esetben lehet az haszontalan vagy sokakat sértő, de figyelembe kell venni, hogy nem lehet mindenkitől elvárni a kellő tájékozottságot vagy műveltséget. Milton nem volt plebejus demokrata. Ő néptömegek esetében elsőrendűnek tekintette a nevelést, a toleranciája paternalista megközelítéséből fakadt: művelt úriember természetesen nem hejehujázik, nem ugrabugrál, nem feltűnősködik, de a műveletleneket nem tartja vissza ettől a tiltás sem. Ha valami visszatarthatja az nem a tiltás, hanem a nevelés és a személyes példamutatás.

Az Areopagiticában megfogalmazott ideális politikai közösség egymástól elkülönülő gondolkodókból áll, akik egymás gondolataira reagálnak, ami csak úgy lehetséges, hogy a gondolatok nyomtatva jelennek meg, amelyekhez mindenkinek lehetősége van hozzáférni.

„A tudás, és így a könyvek nem mocskolnak be, ha a kívánság és a lelkiismeret nem mocskos. A könyvekre az áll, mint a húsra és más ételekre, némelyik jó, némelyik rossz jellegű; és Isten még azt is mondja […] kivételt nem ismerve: »Kelj fel, Péter, öljed és egyél« [Ap. csel. 10,13.], a választást minden ember megítélésére bízva.” (Mester Béla fordítása.)

#emberijogikalendarium #emberijogok2019