Az 1990-es évek végén ostravai cigány gyerekek közül 27-szer többen kerültek „speciális” (kisegítő) iskolába, mint a többségi cseh diákokból. Azt még a legelvakultabb rasszisták sem gondolhatták, hogy a roma gyerekeknél 27-szer gyakrabban fordul elő a szellemi-testi fogyatékosság. Nyílt titok volt, hogy a kisegítő iskolába sorolás a törvénytelen szelektálást leplezi el, és a gyerekek igazságtalan iskolai elkülönítését szolgálja. Ez ellen léptek fel a romák és jogvédőik.

‌‌

Az ostravai „speciális” iskolába járó 1360 tanulóból 762 volt roma, vagyis 56%-uk. A romák több mint fele ebben az iskolában tanult, míg a többségi cseh gyerekeknek pedig mindössze 1,8%-a. Ez a kirívó aránytalanság súlyos igazságtalanságról árulkodott.

Csehszlovákiában, majd Csehországban – ahogyan más keleteurópai országokban, így nálunk is – a „speciális iskolák” többsége valójában évtizedek óta nem a felzárkóztatást vagy „speciális nevelési igények kielégítését” szolgálták, hanem a cigány gyerekek elkülönítését. A gyakorlat diszkriminatív jellegét ugyan megpróbálták palástolni, de nyílt titok volt. A többség társadalmi megrendelésének az állam készségesen tett eleget.

A faji-etnikai elkülönítést igyekeztek jogszabályokkal és bürokratikus gyakorlatokkal „lepapírozni”. A strasbourgi bírósághoz forduló 18 ostravai cigány gyerek esetében is a szülők többsége aláírta a papírt, hogy beleegyezik a kisegítős oktatásba. 1999-ben aztán a szülők arra kérték az oktatási hatóságot, hogy helyezzék vissza a roma gyerekeket a rendes iskolába, mert képességeiket nem vizsgálták ki megfelelően, és a törvényes képviselőket nem tájékoztatták arról, mi vár gyerekeikre.

Két diák szülei pedig az Alkotmánybírósághoz adtak be panaszt, ebben bizonyítani kívánták, hogy a cseh kisegítő iskolai rendszer de facto faji alapon szegregál. Mindegyik beadványt elutasították a cseh szervek és alkotmánybíróság. Érdemben nem vizsgálták a panaszosok érveit, megelégedtek azzal, hogy a romák nem éltek az összes jogorvoslati lehetőséggel vagy elkéstek.

‌Az Emberi Jogok Európai Bírósága mégis befogadta a strasbourgi panaszt, nem utasította el formai indokokra hivatkozva, mint azt szerette volna elérni a cseh állam. Ezzel együtt a strasbourgi bíróság első, nem jogerős döntése bár elismerte, hogy „a roma gyerekek oktatása Csehországban egyáltalán nem tökéletes”, 2006 februárjában 6–1 arányú szavazással – mint bizonyítatlant – mégis elutasította a 18 ostravai roma diák panaszát. Ezzel a bíróság elfogadta az államoknak azt az örök mentegetőzését, hogy „nem könnyű egy olyan oktatási rendszert létrehozni, mely összehangolja a különböző versengő érdekeket”.

Ezek után már az is nagy eredmény volt, hogy a panaszosok fellebbezését befogadta a strasbourgi bíróság Nagykamarája, és hajlandó volt másodfokon újra tárgyalni az ügyet.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága ezután megállapította, hogy a cseh állam közvetett diszkriminációt alkalmazott a cigány gyerekekkel szemben. Az állam viszont nem tudta bizonyítani, hogy ez a fajta megkülönböztetés a diákok érdekeiket szolgálta volna. Sőt, a bíróság arra jutott, hogy

„olyan oktatásban részesültek, ami tovább súlyosbította nehézségeiket és megnehezítette későbbi személyes fejlődésüket, ahelyett hogy a valódi problémáikkal foglalkozott volna, vagy segítette volna őket az általános iskolába történő integrációban és olyan képességeket fejlesztett volna, mely megkönnyíthették volna életüket a többségi társadalomban. A kormányzat valójában hallgatólagosan elfogadta, hogy a speciális iskolák végzetteknek behatároltak a munkalehetőségei.”

Emellett az ítélet kimondta azt is, „mivel […] a joggyakorlat az ügy idején aránytalanul hátrányos hatással volt a roma közösségre, a felperesek e közösség tagjaiként szükségszerűen ugyanazt a diszkriminációs bánásmódot szenvedték el. Ezért nem kell az egyedi ügyeket vizsgálni.”

A Nagykamra 13–4 szavazással állapította meg a jogsértést, és kártérítésre kötelezte Prágát.

„A D. H. ítéletet dogmatikai jelentősége miatt ünneplik, de talán sokkal kivételesebb a rá áldozott emberi és anyagi erőforrások tekintetében; ez utóbbi okán lényegében megismételhetetlen. Egyetlen más romajogi ügyért nem mozdultak meg ilyen mértékű anyagi és szakmai források. Mindez természetesen kételyt ébreszt – hasonlóképp a Brown-ügyhöz” – írja Farkas Lilla ügyvéd 11 évvel az ítélet után.

Igen, ez a fajta kétely már a Brown kontra Topeka per 1954-es ítélete után megjelent: vajon mennyivel járulnak hozzá az ilyesfajta perek a diszkriminált kisebbségi csoportok elfogadásához? Nem éppen ellentétes-e a társadalmi hatásuk? A lefitymálók utólag a kedvező változásokat igyekeznek a társadalmi változásoknak vagy a politikai döntésekhez kötni, a negatív jelenségeket pedig a pereskedésnek tulajdonítani.

Ez már csak azért is igazságtalan, mert ellenpróbára nincsen lehetőség. Nem tudjuk, mi lett volna például a deszegregációs perek nélkül Amerikában. Az viszont aligha kérdőjelezhető meg, hogy a közvélekedés formálásában jelentős szerepet játszottak, ahogyan abban is, hogy a politikusokat ösztökéljék a változtatásra.

Így hosszú távon a gyöngyöspatai cigány gyerekek kártérítési perének is pozitív lesz a hatása. Ugyan a kormány cigány-, jogvédő- és bíróságellenes propagandaakciót épített rá, sőt a kormányerő egy törvénymódosítással úgy változtatta meg a szabályokat, hogy cigány gyerekek eztán már többet ne kaphassanak kártérítést, ez a per mégis mérföldkő a roma polgárjogi küzdelemben. Ugyanis az erkölcsileg és jogilag kikezdhetetlen ítélet – akárcsak az ostravai – mégiscsak reményt ad és kiutat mutat a cinizmus és romlottság sötét korszakából.