A szövetségi kormány képviselőjének felszólalásával ért véget az Egyesült Államok kontra a La Amistad hajó „utasai” per tárgyalása a Legfelsőbb Bíróságon. Henry D. Gilpin legfőbb ügyészre azonban már senki nem figyelt. Az „amisztádókat” képviselő John Quincy Adams (1767–1848) ugyanis korábban olyan nagyszerűen felépített, az érzelmeket és a logikai érveket parádésan vegyítő beszédet tartott ügyfelei mellett, hogy a Legfelsőbb Bíróság bírái sem vonhatták ki magukat hatása alól. Nem is tették, az egy héttel később kihirdetett ítélet az afrikai felperesek teljes győzelmét hozta.

Az 1830-as években továbbéleződött az ellentét a rabszolgatartást ellenzők és az azt elfogadhatónak tekintők között. Ebben a helyzetben a rabszolgáknak a teljes szövetségi állam területén azonnali felszabadításáért küzdő abolicionisták nagy lehetőséget láttak egy különleges jogesetben. 1839 augusztusában tette lábát amerikai földre 53 afrikai, Sierra Leone-i mende férfi, nő és gyerek, akik előtte hatalmukba kerítettek egy hajót, a spanyol zászló alatt lévő La Amistadot. A hajó személyzetéből többeket megöltek, és a maradék három embert arra kényszerítették, hogy vigyék őket vissza Afrikába.

Amerika akkor már szövetségi szinten tilalmazta a rabszolga-kereskedelmet, tehát nem lehetett legálisan rabszolgákat „importálni”. Ráadásul nagy pénzért a spanyolok is szerződésben vállalták az angoloknak, hogy fellépnek a nemzetközi rabszolga-kereskedelemmel szemben. Kuba viszont spanyol területnek számított, ahol legális volt még a belső rabszolgaság. Az „amisztádók” tulajdonosai mindent megtettek azért, hogy a valóságot meghamisítva a rabszolgáikat úgy tüntetessék fel mint született kubaiakat. Elég hamar kiderült, hogy itt afrikaiakról van szó, nem pedig kubaiakról, akiket egy portugál rabszolgahajóval szállítottak át Kubába.

Ettől még nem lett egyszerűbb a helyzet, hiszen az amerikai bíróságoknak kellett dönteniük arról, hogy az „amisztádók” jogosan léptek-e fel (ölték-e meg) és kényszerítették egykori fogvatartóikat, és hogy a feketéket ki kell-e szolgáltatni a spanyoloknak, ahol Kubában várhatóan a tűzhalál várna rájuk. Az amerikai elnöki adminisztráció a könnyebb megoldást választotta volna, és suttyomban vissza adta volna őket a spanyoloknak. Csakhogy az abolicionisták nem hagyták ezt. Lewis Tappan, Simeon Joceyln és Joshua Leavitt megalakították a civil Amistad Bizottságot, és a sajtó nyilvánosságát meg az amerikai jogállami intézményeket ügyesen működésbe hozva a bíróságokhoz terelték az ügyet. Túlzás nélkül egész Amerikát megmozgatta az ügy. (Spielberg filmje szépen mutatja mindezt.)

John Quincy Adams ügyvéd, korábbi amerikai elnök, Massachusetts képviselőjeként tagja volt a Képviselőháznak. Bár naplójából tudható, hogy a kezdetektől szimpátiával követte az eseményeket, és az abolicionisták is megkeresték, hogy vállalja el a mendék ügyvédi képviseletét, mégis csak akkor állt rá, amikor a Legfelsőbb Bíróság elé került az ügy. Maga ugyan erkölcsileg elfogadhatatlannak tekintette a rabszolgaságot, de azt is látta, hogy a szövetségi tiltás fenyegetné az ország egységét, ezért óvakodott attól, hogy tüntetően az abolicionisták mellé álljon. Itt azonban kivételt tett. Mégpedig azért, mert a kormány és Martin Van Buren elnök magatartása felháborította. Különösen az, hogy a kerületi bíróság 1840 januári döntése előtt már egy hajót készenlétbe állítottak a mendék kubai átadásához, hogy az esetleges spanyoloknak kedvező döntés esetén az afrikaiaknak esélyük se lehessen fellebbezni. (Ezt a hartfordi tárgyalást illusztrálja mai képünk.)

Adams így csatlakozott a jogászi csapathoz és Roger Sherman Baldwin ügyvédhez. Napokon át tartó perbeszéde a tervezettnél is hosszabbra nyúlt, mert bár azt februárban kívánták befejezni, de közben meghalt a 9 fős Legfelsőbb Bíróság egyik tagja, ezért egy hétig szüneteltették a tárgyalást. Adams elsősorban a hazafias érzelmekre kívánt hatni, ugyanis tudta jól, hogy a testületen belül mindössze ketten ellenzik élesen a rabszolgaságot. Beszédének több részlete ma is szépen cseng, de példaként álljon itt egy a civil jogvédelem szerepéről:

„A keresetet New York-i ügyvédek nyújtották be – hivatásuk kiváló művelői. Lehetséges, hogy néhány más személlyel is konzultáltak lépésükről – az általános szóhasználat fanatikusoknak nevezi őket [itt az abolicionistákra utal], de amennyiben az én véleményemre kíváncsiak, és ha csakis erre az ügyre korlátozhatom véleményemet, inkább az emberi nem barátainak nevezném őket. Olyan emberekkel is tanácskoztak tehát, akik nem nézhették tétlenül, hogy embertársaikat, ezeket a boldogtalan afrikaiakat megragadják és bebörtönzik, magukra hagyják barátok nélkül, némán, hogy elő sem tudják adni panaszaikat, fel sem képesek mérni helyzetüket, nem ismerhetik szabadulásuk feltételeit… Ezek lennének hát azok az emberek, akiket a külügyminiszter úr a spanyol nagykövettel folytatott meghitt beszélgetése során »cselszövés« szerzőinek titulál? E cselszövésnek lennének boldogtalan áldozatai a csalódott rabszolgatartók?” (Falvay Mihály fordítása.)

A Legfelsőbb Bíróság 1841. március 9-én hirdetett ítéletet. A mendéket azonnal szabadította, és spanyol követelést – amely érdekében a washingtoni  szövetségi kormány fellépett – végérvényesen elutasította. 35-en hazautaztak Afrikába.

Az amerikai rabszolgakérdés azonban nem rendeződött, az Amistad-ügy nem szabadított fel egyetlen rabszolgát sem. A Dél és a Legfelsőbb Bíróság ezt leginkább „külpolitikai” vagy szuverenitási kérdésnek tekintette, aminek a hazai társadalmi viszonyokra nem lehet hatása. Így aztán a Legfelsőbb Bíróságnak a Dred Scott-perben (1857) hozott hírhedett döntése is hozzájárul majd az amerikai polgárháború kitöréséhez. A testület elnöke, akárcsak az Amistad-döntés idején, Roger B. Taney főbíró volt, és a szoros eredménynél az ő szava döntött abban, hogy a feketék, legyenek akár rabszolgák, akár szabadok, nem jogképesek, sőt az országnak nem is a polgárai.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020