A törökországi örmény népirtás áldozatainak számát félmillió és másfél millió közé becsülik. Ez nem csak attól függ, hogy a „becslő” örmény-e vagy török, hanem attól is, hogy az ölés és deportáció „járulékos veszteségeit”, az éhség és a betegségek áldozatait melyik rubrikába vésik be. A pusztítás mértékéről talán pontosabb képet ad, hogy az első világháború előtti kétmilliós törökországi örmény népesség 90%-a odaveszett: meggyilkolták, öngyilkos lett, éhen veszett, elűzték vagy erőszakkal muszlim hitre térítették.

(Hangos változat, podcast itt.)

‌‌

Raphael Lemkin (1900–1959), a lengyelországi zsidóként a háború alatt Amerikában új hazát találó jogász, amikor 1943-ban megalkotta a genocídium, azaz a népirtás fogalmát, akkor két eseményre gondolt leginkább: a zsidóság náci megsemmisítésére, a holokausztra, illetve az örmények 1915–1916-os deportálására és a tömegmészárlásukra az Oszmán Birodalom területén. Azóta is sokan gondolják úgy, hogy nagyobb a két szörnyűséges népirtás közti hasonlóság, mint a különbség. Minden genocídium tömeggyilkosság, de korántsem minden tömeggyilkosság genocídium. A genocídium nem sok ember meggyilkolása, vagy nem egy nép elűzése, mint az etnikai tisztogatás, hanem egy nép meggyilkolása vagy legalábbis az arra tett eltökélt kísérlet.

Mint minden népirtásnak, úgy az örmények legyilkolásának is volt előzménye, nem a semmiből jött. II. Abdul Hamid uralkodása alatt az 1890-es években több államilag támogatott örmények elleni atrocitás, pogrom történt. Az 1909-es adanai és hadzsini mészárlások is mélypontoknak számítottak. Általában is elmondhatjuk, hogy az agonizáló Oszmán Birodalom utolsó évtizedeiben egyre nehezebb volt örménynek lenni, de görögnek, nesztoriánus asszírnak, zsidónak, cserkesznek, kurdnak vagy arabnak lenni se volt könnyű. Az első számú belső célponttá mégis az örmények váltak az első világháború idején.

Három főkolompost szokás emlegetni itt: a hadügyminiszter Enver pasát, a haditengerészeti minisztert Dzsemál pasát és legfőképpen a belügyminiszter Talat pasát, azaz Mehmet Talatot (1874–1921). Mindhárman sikertelen, frusztrált politikusoknak tekinthetők, akik nagy céljukat, hogy modernizálják és területileg megóvják az Oszmán Birodalmat, nem tudták elérni. A századfordulón az ifjútörök mozgalomban és az Egység és Haladás Bizottságának pártjában keveredtek, versengtek egymással az európai mintájú nacionalizmus eszméi az oszmanizmussal, pánturánizmussal és a pániszlám vágyálmokkal. A három befolyásos vezető, aki 1913-tól közösen irányította a még mindig elég nagy, de legyengült birodalmat, sok mindenben nem tudott megegyezni egymással, de abban igen, hogy az örmények halálos veszélyt jelentenek az országra. A világháború elején elszenvedett katonai vereségekért, különösen a keleti fronti fiaskóért a belső ellenséget, az örményeket tették felelőssé.

Ahogy más népirtások esetében, úgy ezt is szükségszerűnek tekintették a gaztett kitervelői, és magyarázatot is találtak hozzá. Henry Morgenthau amerikai nagykövet már-már baráti kapcsolatban állt a triumvirátussal. Emlékiratában felidézi egyik beszélgetését Talattal, aki így indokolta kormánya politikáját:

„Az örményekkel szembeni kifogásainkat három különálló tényre alapozzuk. Először is, ők a törökök rovására gazdagodtak meg. Másodszor, elhatározták, hogy az uralmuk alá hajtanak minket, és külön államot hoznak létre. Harmadszor nyíltan bátorították ellenségeinket. Segítették az oroszokat a Kaukázusban, és az ottani kudarcunkat nagyrészt az ő tetteik magyarázzák.” (Idézi Ronald Grigor Suny Az örmény népirtás története c. könyvében.)

A népirtás logikája pofonegyszerű: „egy kártékony népet, egy vallási, etnikai, faji közösséget hatástalanítani szükséges, azaz ki kell iktatni, azaz meg kell ölni. Nem akarjuk, de kell. Túlélésünk másképp nem képzelhető el. Vagy ők, vagy mi.” Ahogy a török nacionalista kortárs Ziya Gökalp – egyébként a török szociológiai megteremtője – megfogalmazta „a revans szükségszerűségét”: „Nem volt örmény mészárlás, csak török–örmény rendezés. Ők hátba szúrtak bennünket, mi pedig visszaszúrtunk.”

A felelősség-elhárítás része volt az is, hogy igyekeztek „lepapírozni” a dolgot, törvényesíteni a népirtást. Jogfosztó rendeletek jelentek meg először. Aztán már áprilisban elkezdődtek a kivégzések, pogromok, 1915 májusában pedig elfogadtatták az ideiglenes kitelepítési törvényt, amely nemzetbiztonsági okra hivatkozva bárkinek a deportálását lehetővé tette a hadsereg számára. Majd az örmények vagyonát is elkonfiskálták. A birodalom többi alattvalója előtt szélesre tárták a zabrálás lehetőségét, szisztematikusan bővítették ki a tettesek körét, és tették bűntárssá a többi embert. Előbb az örmény intelligenciával és a férfiakkal végeztek, aztán jöttek, az öregek, nők és gyerekek.

Valójában a döntéshozók jól tudták, nem arról van szó, hogy az örményeket Anatóliából a mai Szíria területére költöztetik át ideiglenesen a háború végéig, hanem arról, hogy akiket nem ölnek meg a katonák és nem koncolnak fel paramilitáris hordák, azok halni mennek a sivatagba.