„Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg” – fogalmaz sarkosan az Alaptörvény. Ez az alkotmányos megfogalmazása a manapság lefitymált ártatlanság vélelmének. Ez az alapelv, nagyon helyesen, korlátozza az állam büntetőhatalmát. Mert könnyen belátható: ha valakit meggyanúsítanak, az még nem jelenti azt, hogy valóban bűnös is.

(Hangos változat, podcast itt.)

Minden felelősségre vont személy ártatlannak tekintendő, amíg felelősségét jogerős bírósági döntés nem állapította meg. Mint Tóth Mihály professzor is írja, az ártatlanság vélelme voltaképpen inkább jelenti a „bűnösség vélelmezésének tilalmát”. Azaz a bíróság jogerős marasztaló ítéletéig senki nem kezelhető bűnösként.

Történelmi tapasztalat, hogy az államnak, a büntető hatalomnak nincs mindig igaza. Vannak korszakok, amikor tömegesen követ el jogsértést az egyénekkel szemben, de még tankönyvi jogállami viszonyok mellett is tévedhet az adott ügy és eljárás alá vont személy megítélésében. Az ártatlanság vélelme már az ókori Rómában általános jogelvvé vált, de normává az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata tette 1789-ben, a nagy francia forradalom elején – hogy aztán maga a „forradalmi igazságszolgáltatás”, a terror vesse sutba, és tekintsen mindenkit bűnösnek, aki gyanús. A XIX. században aztán eleinte az elv, később a gyakorlat is utat tört a kontinentális jogban.

Az irány az angolszász jogban is ugyanaz volt, de valamivel kacskaringósabb utakon haladt Talán azért, mert ott már korábban komolyabban vették a védekezés jogát, illetve ott már korábban működtek az ártatlanság véleleméhez kapcsolódó elvek, így a bizonyítási teher elve (hogy a vád köteles bizonyítani a bűnösséget, nem a vádlott az ártatlanságot), az önvádra kötelezés tilalma, a hallgatáshoz való jog, és ott már egy ideje a kétséges tényeket nem a vádlott terhére értékelték.

„Az angol büntető igazságszolgáltatásban aranyfonalként húzódik végig az a követelmény, hogy a vád bizonyítása a vádlót terheli”, és „ha az ügyben olyan észszerű kétség merül fel a vádlott bűnösségét illetően, amelyet a vádló nem tud eloszlatni, akkor a vádlottat fel kell menteni” – mondta ki egyhangú ítéletében a Lordok Háza, akkoriban a legmagasabb angol bírói fórum 1935. május 23-án.

A Woolmington-ügyben hozott ítélet John Sankey bíró nevéhez kötődik (ő látható mai képünkön), aki felülvizsgálta a korábbi majd két évszázados gyakorlatot, amely nyilvánvaló vagy annak tűnő esetekben a gyilkossággal vádoltak számára írta elő, hogy valószínűsítsék vagy inkább igazolják ártatlanságukat. Ez a nevezetes ítélet nem csak egy 21 éves férfit mentett meg az akasztófától, akit korábban 69 perc alatt ítéltek halálra, de az angol igazságszolgáltatás számára is értelmezte, hogy mit jelent a gyakorlatban az ártatlanság vélelmének elve.

Nálunk már 1819-ben arról írt Vuchetich Mátyás, a pesti egyetem jogász professzora, „minthogy minden ember a természeténél fogva veleszületett jóhírnévnek örvend, amelynél fogva mindaddig ártatlannak tekintendő, amíg bűnössége be nem bizonyíttatik, ebből következik, hogy a bizonyítás terhe a bírón nyugszik”. Ez 1973 óta jogrendszerünk része.

Ehhez képest 2020-ban iráni gyógyszerészhallgató ügyfelünket az alapján a büntetőeljárás alapján utasítottak és toloncoltak ki a Magyarországról, amely éppen csak elkezdődött, méghozzá olyan „tényállás” alapján, amelyről az első pillanatban látható volt, hogy nem lehet igaz. Az ő esetében elég volt csak annyi, hogy meggyanúsítják a kórházi karantén-előírások megszegésével, és a bíróság nem talált kivetnivalót a súlyos következménnyel járó hatósági döntésben.

Hogy világos legyen, az ártatlanság vélelme ma már nem csak szűken vett büntetőeljárási garancia, azt egyes közigazgatási, munkajogi és más jogviszonyokban is alkalmazni kell. Ez a jog nem csak a magyar állampolgárokat illeti meg, hanem az itt tartózkodó külföldieket is. Merthogy ma már elidegeníthetetlen emberi jog. Nem lehet tehát kézlegyintéssel elintézni az iráni diák elleni jogsértést. Régi tapasztalat ugyanis, hogy az alkotmányos kiskapuk, amelyeket külföldiek esetében nyitogattak, hamarosan használatba kerültek az állampolgároknál is. Előbb ők, aztán mi.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020