„A Bakke-ügy.” Így emlegetik azt a nevezetes legfelső bírósági döntést, ahol a bírák többsége annak a fehér férfinak adott igazat, aki sérelmesnek tekintette, hogy a pozitív diszkriminációs gyakorlat miatt őt nem vették fel az orvosi karra. És ennek ellenére magát az ítéletet mégis az amerikai megerősítő intézkedések alkotmányos visszaigazolásának tekintik.

(Hangos változat, podcast itt.)‌‌

Allan P. Bakke mérnök a tengerészetnél szolgált a vietnami háborúban, utána a NASA-nál dolgozott. Aránylag későn, 32 évesen fejébe vette, hogy hallgatónak jelentkezik a Kaliforniai Egyetem Davisben működő orvosi karára. Évi száz hallgatót vettek fel erre a programra. Magas pontszámot ért el kétszer, 1973-ban és 1974-ben is, de nem vették fel egyszer sem. Az egyetem elismerte: nem tudja bizonyítani, hogy Bakke-t akkor is elutasították volna, ha a feketék és más kisebbségiek számára elkülönített tizenhat helyet nem zárják le a többségi pályázók előtt. A fehér Bakke a Kaliforniai Legfelső Bíróságnál támadta meg az egyetem döntését, és megnyerte a pert.

Az egyetem viszont nem nyugodott bele, hogy a hátrányban lévő színes diákok segítésére megalkotott, a fordított megkülönböztetéssel operáló kvótarendszerét jogellenesnek nyilvánították, és a washingtoni Legfelsőbb Bírósághoz fordult. Nagy tétje volt ennek a pernek, hiszen ez lett az első szövetségi legfelső bírósági ítélet, amely a hatvanas évektől egyre terebélyesedő „pozitív diszkriminációs”, megerősítő jogintézmények és gyakorlatok alkotmányosságát vizsgálta.

A kilenc bíró hat féle álláspontot fogalmazott meg nyilvánosan. A Bakke-t személyesen leginkább érdeklő kérdésben a washingtoni szövetségi bírók is úgy döntöttek, mint a kaliforniaiak: a fehér férfit az egyetemnek fel kellett vennie, mert jó felvételi eredményei dacára önkényesen különbözetették meg hátrányosan a jóval rosszabbul teljesítő feketékkel szemben.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a szövetségi Legfelső Bíróság alkotmányellenesnek ítélte volna az esélyegyenlőségi hátránnyal küszködő kisebbségek „fordított megkülönböztetését”. A bírák többsége egyetértett abban, hogy az egyetem által alkalmazott megerősítő intézkedés, a helyek egyhatodának kisebbségieknek történő fenntartása nem alkotmánysértő. Emellett a törvények sem zárják ki a származás figyelembevételén is alapuló pozitív diszkrimináció alkalmazását az egyetemi felvételeknél.

Thurgood Marshall bíró, aki korábban civil jogvédő ügyvédként sikerrel képviselte a fekete kisiskolás Linda Brownt és társait egy nagy jelentőségű szegregációellenes perben, most a következőket írta: „Az amerikai olvasztótégely-álom még nem valósult meg a feketék számára, akiket bőrszínük miatt soha nem is tettek be a tégelybe… Az egyenlőtlen kezelés öröksége miatt meg kell engednünk a társadalom intézményeinek, hogy tekintetbe vegyék a fajt, amikor arról döntenek, ki legyen befolyásos, jómódú és tekintélyes Amerikában.”

A bíróság 1978. június 28-iki ítélethirdetése előtt és után is szenvedélyes vita folyt a pozitív diszkriminációról. Mint ilyenkor szokás, magát az ítéletet is túlértékelték és túlértelmezték, olyan dolgot is beleláttak, ami nem volt benne. Például Ronald Dworkin filozófus is meghökkentően érzéketlen volt Bakke sérelmei iránt: „Nem Bakke hibája, hogy a faji igazságtalanság megszüntetése ma különösen fontos igény az Egyesült Államokban, de nincs joga megakadályozni, hogy alkalmazzuk azokat az eszközöket, amelyek a legnagyobb szolgálatot tehetik az igazságosság helyreállításában.”

Sokan tartottak attól, hogy a Bakke-ügy nyomán odaveszhetnek a feketék és más rossz helyzetű kisebbségek érdekében hozott intézkedések, programok és jó gyakorlatok. Erre azért nem került sor, noha az is igaz, hogy újabb pozitív diszkriminációs intézkedéseket ezután a korábbinál sokkal óvatosabban vezettek be a munkapiacon és az oktatásban. De ezt dőreség volna Bakke-nak vagy a szövetségi bíráknak felróni.

John Rawls filozófus már korábban feltárta, hogy a társadalmi különbségek nem szükségszerűen igazságtalanok is, már amennyiben az egyenlőtlenség a méltányos esélyegyenlőséget szolgálja. Ezek szerint két elv lehetséges. Az egyik szerint az, hogy egyesek kevesebbet kapjanak mások boldogulása érdekében, adott esetben tűnhet ugyan célszerűnek, de nem lehet igazságos. Mondjuk, nálunk ilyen volt a zsidók egyetemre jutását korlátozó numerus clausus törvény a két háború között vagy a kulákellenes jogszabályok az ötvenes évekből. A másik elv értelmében viszont az már nem igazságtalan, sőt az igazságosságot szolgálja, ha egyesek azzal a feltétellel jutnak másoknál nagyobb előnyökhöz, hogy az javít a kevésbé szerencsések helyzetén.

A szelet vető és vihart arató, elátkozott és dicsőített Bakke aztán rendben elvégezte az orvosi egyetemet, és tudomásunk szerint ma is aneszteziológusként dolgozik Minnesotában. Meglehet, ma más utat is választhatna igaza megvédéséhez. Már akkor is sokan sejtették, hogy az egyetem túlkorosnak tekinti, és valójában ezért nem veszik fel. Márpedig ma már az ageizmus, az életkor szerinti megkülönböztetés is diszkriminációnak tekintendő, amennyiben alkotmányosan nem igazolható.