„Testvérháborúnak” is nevezik. Ez azért elég pontatlan megnevezése egy több millió áldozattal járó háborúnak, amiben 22 ország katonái öldökölték egymást és a civil lakosságot. A koreai a hidegháború első háborús konfliktusa volt. Tulajdonképpen itt már minden szerepelt az étlapon, ami a következő évtizedeket meghatározta: „korlátozott háború”, propagandaháború, paranoia, a két szuperhatalom pávatánca, nehogy egymás lábára tapossanak, a szövetségesek feláldozása, szájaskodás, a nemzetközi szervek bevetése, biológiai fegyvervádak és nukleáris fenyegetés.

(Hangos változat, podcast itt.)‌‌

A legtöbb háborúban többnyire nem angyalok harcolnak pokolfajzatokkal. Utólag itt sem könnyű határozottan letenni amellett a garast, hogy kinek volt igaza a harcoló felek közül. Mindenkinek voltak akceptálható indokai és érvei, de mindenkinek meg voltak a maga bűnei is, ezeken gyakran háborús, soha el nem évülő, szörnyűséges bűnöket kell érteni. Hajlamosak volnánk Dél-Koreát csakis áldozatként, az Egyesült Államokat csakis megmentőként, Észak-Koreát agresszorként, a Szovjetuniót és Kínát pedig imposztorként látni. Ez kényelmes megoldás, de jó, ha tudjuk, leegyszerűsítés.

Japán 1910-ben szállta meg a Koreai-félszigetet, és 35 éven át pokoli terrorgépezetet működtetett itt. Az antifasiszta szövetségesek eleinte Japán legyőzése után sem számoltak Korea gyors függetlenné válásával. Ehhez képest minden másképp alakult. A 38. szélességi foktól északra és délre, a szovjet és amerikai megszállási övezetben is külön koreai államot hoztak létre Kim Ir Szen és Li Szin Man diktátorok vezetésével. Ezek persze sem katonai, sem diplomáciai értelemben nem voltak tekinthetők független alakulatoknak, de mindkét rezsim Korea egyesítésének programjával lépett fel a másikkal szemben. Tárgyalásos rendezésre nem mutatkozott szándék, a szemben álló felek háborúra készülődtek.

Amerika az 1940-es évek végén szeretett volna megszabadulni a koreai feladatoktól, amit nyíltan hangoztatott, és ezzel szándékosan vagy óvatlanul bátorította a szovjet riválist, hogy Koreában is van keresnivalója. A dél-koreaiak számos határincidenst provokáltak ki a katonailag egyre erősebb Északkal szemben, ami mögött ott állt nem csak Moszkva, de Peking is. Az északiak 1950. június 25-én indított támadásukkal mégis meglepték hatalmas szövetségeseiket is.

A három éven át tartó háborúskodásban több katonai fordulat is volt, a harcok többször végig söpörtek a félszigeten, mire a máig érvényes tűzszünet eredményeként visszaállhatott az eredeti, ideiglenesnek szánt határ a 38. szélességi foknál. S tán a közel négymillió ember halála sem lett volna elég az egyezményhez, kellett hozzá egyé még, Joszif Visszarionovics Sztáliné.

A korlátozott háborúban a felek nem törekszenek az ellenfél teljes legyőzésére, területei megszállására. A hadászati célok és a helyi népesség érdeke alá van rendelve az igazi ellenfél elrettentésének és a politikai céloknak. A koreai háború is jó okkal tekinthető Moszkva és Washington katonai erőpróbájának, még ha szovjet csapatokat nem is vetettek be.

A tapasztalt Douglas MacArthur tábornok, aki eleinte az amerikai és a szövetséges ENSZ-erőket vezette Koreában, sem ismerte fel a helyzetet. A kínai intervenció következtében kutyaszorítóba kerülő csapatai védelmében egyenesen atombombák bevetését indítványozta Truman elnöknél. Erre szerencsére nem került sor, és a tábornokot felmentették, noha az amerikai közvélemény inkább támogatta volna a „nukleáris megoldást”, mint a sok amerikai véráldozattal járó háborúskodást.

Szokás szerint a halálos áldozatok nagy többsége itt is civil volt. Mindkét koreai oldalon szükségszerűnek tekintették, hogy a „diverzánsveszélyt” a polgári lakosság, köztük nők és gyerekek százezreinek lemészárlásával csökkentsék. De a kínai és amerikai katonák is, akik nehezen tettek különbséget koreaiak között, elkövettek számos iszonyatos háborús és emberiesség elleni bűncselekményt. Mindezek büntetlenek maradtak.