Több verssort tudunk idézni tőle, mint más, a nemzeti kánonhoz sorolt költőktől. Mégis mintha feledés övezné munkásságának a „gyerekversek” melletti részét. Pedig sokrétű, grandiózus, lenyűgöző életművének ez a része is elmenyitogató. Weöres Sándor (1913–1989) ha nem is volt virtigli politikai, közéleti költő, mégis jelentős politikai költeményeket írt. Ahogy a bogárka szárnya, a nemi aktus, az öregség vagy az öröklét témája volt költészetének, úgy a politika, közös ügyeink és a politizáló ember is.

‌‌

„Költő, légy független és következetlen!” – írta a Költő… c. tanító versében (1968). „Önnön magának ellentmond e vers: / mi ellen vétót állít, azt teszi.” És Weöres is így tett: független maradt, és a következetlenségében is képes volt következetlen maradni, azaz olykor következetes.

Következetesen viszolygott például a „nagy vezetőktől”, Dzsingisz kántól, Napóleontól, Hitlertől, Rákositól vagy Sztálintól. A diktátor tevékenységét hasonlatosnak vélte a költőjéhez. Démiurgosznak, a világ teremtőjének, lényegi alakítójának tekintette mindkét mesterséget, vagy legalábbis a lehetetlen megkísértőinek. Csak míg a művészetet – melynek hasznosságával szemben tele volt kétellyel – nem gondolta pusztítónak (legfeljebb feleslegesnek és reménytelennek), addig a „nagyfejűek” szerepét kártékonynak és pusztítónak tekintette. „Csak két olyan foglalkozás van, amit bárki előzetes gyakorlat nélkül, azonnal művelni kezd: egyik az irodalom és költészet, másik a közéleti szereplés, a politika, az embertömeg vezetése.” (A diktatúrák)

19 évesen már ezt írta a Nagyfejűek (1932) c. versében: „Az élet, mint olcsó játékszer, berreg-búg a kezükben, / elrontják, mielőtt kezdhettek volna valamit vele. / Ál-istent alkotnak maguknak, hogy legyen kihez könyörögni / és önérzettel hajtják meg előtte / ál-tökélyük cifra lobogóját. / Lassanként istenekké nőnek / ők maguk is maguk előtt / és elfelejtik, hogyan kell / embernek lenni, / kicsinynek.”

A „nagyfejű” nem csak a világnak, de önmagának is hazudik. Az érzelmes zsarnokban (1952) az ötgyermekes Dzsingisz így vált házipapucsra: „rablást, népirtást messzire hagyott, / a tört-lábú kanáriját megsiratja / s a kertben öntözget liliomot.”

Csakhogy nála a tömeg is felelős az igájáért, mert reménytelenül korlátolt, már-már debil. Így gúnyolódik keserűen a Rákosi-korszakban írt Tömegdal c. költeményében: „Rabszolgának lenni mi dicső, mi jó! / Jaj, de sokat szenvedsz értünk, fáraó, / amíg mi vidáman hordjuk a követ, / imába görnyeszted értünk fejedet. / Föl, dallal előre! rajta hát! / építsünk urunk piramisát!” Vagy néhány évvel korábban: „Ki a jelenkor kínját éled, / ne feledd el: másképp is lehet! / Hogy a jelen betegebb multnál: / te vagy az oka, csak te! – ne feledd.”

De Weöres nem az aktív ellenállásra, a zsarnokgyilkosságra vagy felkelésre ösztönzi olvasóit – már legalábbis általában nem. Sztálin sírfeliratában (1955) például a zsarnokság nyomán azt a következtetést vonja le, hogy „ne hozzatok világra gyermeket / kik létet sorsot abbahagytatok / az állandó felé forduljatok / s e tüneményvilág mindenkinek / örökkön elhagyott sötét hideg”.

Az ifjabb pályatárs, Petri György egy beszélgetésben Weöres Le journal c. költeményét (1953) elemezve arra jut, hogy „látszólagos apolitikussága” ellenére, Weöres ítéletet mond nem csak a fasizmus és a kommunizmus, de a modern civilizáció felett is: „osztja az antik szkeptikusok és az újsütetű »hermetikusok« eszméjét, hogy a romlás folyamatos, és magával az emberi történelemmel kezdődik. Az ember történelme nem más, mint távolodás az eredettől, folyamatos hanyatlás, züllés, árnyékvilág.”

Aligha vitatható, pesszimizmus és a keleti filozófiák passzivizmusa köszön vissza a Le journalban és más verseiben is. De nem mindenütt. Szóval költőnk ebben is kellően következetlen volt. Több versében is vitába száll a XX. század derekán, Magyarországon teljesen indokolt pesszimizmussal, magával Vörösmartyval is. „»Bár fölrobbanna már ez a világ / s ne volna ember« – hallom mindenütt / a csöndes földművelők így beszélnek / tengeri-hántásnál, mese helyett / s gyári munkások és iparosok […] mind, mint egy kórus – Vörösmarty hangja: / »Kívánságom: vesszen ki a világ / s e földi nép az utolsó fajig.« / Mért akarnánk a világ pusztulását, / mért nem elég nekik saját haláluk?”

Az 1956-os forradalom pedig annyira magával ragadta, hogy egyenesen fegyveres felkelőnek jelentkezett – mármint versben, a Rapszódia a kivívott szabadságról c. művében: „S ha megint ránktör bármilyen tirannus: / vén testtel, mely még fegyvert nem fogott, / én is harcolok, / még egy rabságban élni nem fogok.”

Az is igaz, hogy mindez szabályt erősítő kivételnek tekinthető az életműben. Mert a passzivitás és mindenféle kollektivizmusnak az elutasítása az igazán hangsúlyos az életműben. „A történelem véres munka, / inkább merüljünk önmagunkba, / míg zsarnok veri hátunkat, / belül formáljuk világunkat” – tanácsolja A történelemben. De ott volt ez még a Teljesség felé (1945) aforizmáiban és Testamentumban (1952) is:

„ Ha valaha síremléket, szobrot, emléktáblát / kapok, vagy bármely intézet a nevemet viseli; / mindegyikre véssék rá e sorokat: / Az emberiség akkor fog boldogulni, ha rááll / az egyetlen józan, ráállható alapra: ha / szükségleteit elégíti ki, és nem szenvedélyeit, / bosszúvágyait, rögeszméit; / ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen / eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, / mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket és / nem szolgálja többé az ő terveiket; / ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást / tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni; / ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának. / Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak / egyetlen nép tudja: bármily megpróbáltatás és / csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni. / Nem pusztul el, míg hatalom és fölény / délibábjai helyett a józan mértékhez igazodik. / Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, / majd azoknak szomszédai.”

Nemigen csodálkozhatunk azon, hogy ez a radikális passzivista végakarat (mert hát mi más lenne, mint radikalitás, az elnyomással való szembenállást rossznak, az aktív ellenállást pedig még rosszabbnak tekinteni) tudomásunk szerint semelyik mai Weöres-szobron, -emléktáblán vagy róla elnevezett intézményben nem olvasható.

De az életmű a Testamentum után is alakult tovább. Weöres végig megmaradt függetlennek, következetlennek – és éleslátónak. A sosem volt Kelet és múlt, az elérhetetlen árkádiai tökéletesség iránti rajongása mellett ott voltak már saját tapasztalatai is. Egy skandináv körút után így írt Skandinávia népeihez: „Üdv nektek […], mert szívetekben nincs erőszak – mindenki / rendje, mindenki joga ott világol – / ó, a gazdagság felragyog még a jégtáblán is, hol / méltányosság honol a szívekben, / s ínség csikorog a zsíros fekete földön, ha téboly szántja, / becsapás veti, kényszer aratja, / mert a külső rend ott ragyog fel, hol rend van legbelül – / üdvözlünk benneteket, mi a pokol üvöltő lakói.”