Tudós elmék sokáig tartották úgy, hogy a trójai háború izgalmas mesebeszéd volt csak, Homérosz egy sohasem volt véres küzdelmet énekelt meg. Aztán egy tüneményes dilettánsnak, Heinrich Schliemann-nak és a modern tudománynak köszönhetően ma már bizonyosok lehetünk abban, hogy igenis létezett ez a lenyűgöző erődváros, és igen, kegyetlen csata folyt bevételéért. Szóval nem érdemes régmúlt korok beszédére lenézően legyinteni. Eratoszthenész Pentatlosz, ez a hellenizmuskori polihisztor már 2300 évvel ezelőtt belőtte, mikor veszett oda Ílion, azaz Trója. Ma úgy néz ki, csak egy-két évszázadot tévedhetett.

(Hangos változat, podcast itt.)

‌‌

Ahogyan a trójai faló trükkös, véres legendáját sem a kanonizált homéroszi eposzokból, az Íliászból és Odüsszeiából ismerjük, úgy az erődvár elpusztítását sem. Ha az eredeti verssorok nem is maradtak fenn, azt azonban antik forrásokból tudjuk, hogy az egykor a Dardanellákat, a Hellészpontoszt uraló, a tengeri kereskedelmet megsarcoló, gazdag és büszke palotakirályság vesztét is megénekelték a rapszódoszok, a Homéroszhoz hasonló énekmondók. Tán ő maga, a vak lantos is.

Az Íliú Perszisz két könyve így emlékezett meg az eseményekről Proklosz Khrésztomathiája szerint (Devecseri Gábor fordításában): „A trójaiak gyanakodva tekintettek a lóra, körülállták és tanácskoztak, mit kellene tenniök; egy részük azt tartotta helyesnek, hogy lehajítsák a szikláról, mások, hogy égessék el; megint mások azonban azt mondták, hogy Athénának [Pallasz Athénénak, Trója védelmező istennőjének] kell fölajánlani; s végül is ezek véleménye győzött. Vigadozni kezdtek s lakomáztak, azt hivén, hogy már megszabadultak a háborútól. […] Szinón [akháj harcos] aztán megadta a tűzjelet az akhájoknak […]. Akkor azok Tenedoszból odahajóztak, és akik a falóban voltak, azok is rárontottak ellenségeikre, és sokakat megölve, a várost erővel elfoglalták. S Neoptolemosz [más néven Pürrhosz] megöli Priamoszt [a trójai királyt], aki Zeusz Herkeisz oltárához menekült, Meneláosz megtalálja Helénét s levezeti a hajókhoz, miután Deiphoboszt [a király fiát] megölte.”

És így tovább: „Miután a várost fölégetik, Polüxeinét levágják Akhilleusz sírjánál [azaz a trójai király lányát emberáldozatként legyilkolják az akháj hős sírjánál]. Odüsszeusz megöli Asztüanaxot [azaz a király gyerek unokáját a várból a mélybe veti].”

Talán ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk, micsoda fékevesztett öldöklést hajtottak végre a tíz éven át tartó várostromban elállatiasodott akháj harcosok. Szó szerint nem néztek sem istent, sem embert. Bosszúból gyereket, asszonyt vagy szentélybe menekülő aggastyánt ölni mindig is iszonyatos bűnnek számított. Amit, ha nem is az emberi törvények, de az istenek előbb-utóbb megtorolnak.

Az Íliász Homérosza, akit joggal tartanak a katonai arisztokrácia lantosának (hiszen háromezer éve mi más lehetett volna), aki többnyire maga is a hírnév és a nem könnyen definiálható becsület szemszögéből adta elő a dolgokat, szóval még ő is viszolyogva vagy inkább iszonyodva nézte, mit is követnek el a héroszok, a harcban diadalmas férfiak másokkal, ártatlanokkal.

A mindig is saját törvényei szerint cselekvő Akhilleuszt kebelbarátjátnak és rokonának halála például annyira feltüzeli, hogy iszonyú haragjában Patroklosz gyilkosának, Hektórnak holttestét tizenkét napon át harci szekeréhez kötve többször is végig húzza a harcmezőn, és megpróbálja kutyákkal felfalatni a testet. S csak az istenek beavatkozása hozza meg az eszét. De akkor már túl vagyunk Patroklosz temetési szertartásán, ahol a halotti máglyán lekaszabolt lovak, hízott kosok és hűséges kutyák mellett 12 hadifogoly trójai ifjút is feláldoz Akhilleusz. Ez a fajta öntörvényűség nem megy át még a bronzkori Homérosz „szükségességi-arányossági” tesztjén sem.

A szalamiszi Aiasz története arra példa, hogy ritkán, de olykor maga az öntörvényű vezető is ráébredhet förtelmes bűnére. Persze, Homérosznál ehhez is kellett némi isteni ráhatás. A lenyilazott Akhilleusz halála után ő és Odüsszeusz vetélkedett a hős fegyvereiért. De nem Aiasz (másképp Ajax) kapta meg, hanem a csavaros eszű, szavakész ithakai király. Aiaszt sértettség és az irigység öntötte el. És még be is rúgott. Ráadásul Pallasz Athéné tébolyt bocsátott rá. Ez sok volt. A hős akháj egy birkanyájnak rontott, és a fegyvertársainak nézett juhokat és pásztoraikat gyilkolta le. Magához térve aztán szégyenében kardjába dőlt.

A trójai mondakör történetein rengeteg nemzedék nőtt fel, hőseit, dilemmáikat, azok is ismerik, akik nem ismerik. A hírnév, bírvágy, becsvágy vagy becsület nevében időről-időre mégis elkövetik ezeket a szörnyűséges bűnöket. Sok évezreden keresztül dukált a „nagy embereknek” megkülönböztetett bánásmód, mondván, ők sokak érdekét szolgálják, ezért kijár nekik a cselekvés elképzelhetetlenül nagy szabadsága. A nagy ember nagyot véthet, mert nagyot tehet. Aztán a jog és a demokratikus rend formális szabályai vették át az isteni igazságszolgáltatás helyét, mert erős volt a tapasztalás, hogy a vezetőket a túlvilági erők nem tartják vissza a kalandorságtól vagy mások feláldozásától. Az emberi szabályok tehát ma már elvileg korlátozzák őket, ám más kérdés, hogy mennyire, és egy felelőtlen, mohó és öncélú vezetőnek vajon valóban tartani kell-e a földi igazságszolgáltatástól.