Bridget Bishopnak hívták azt a nőt, akit először akasztottak fel a salemi boszorkányperek során. Még 18-an jutottak hasonló sorsra. A massachusettsi történések az utókort is igencsak foglalkoztatták. Hogyan lehetséges, hogy sem ellőtte, sem utána nem volt ott hasonlóan súlyos boszorkányper? Mi indította el és mi állította meg az esztelen boszorkányvádakat?

(Hangos változat, podcast itt.)

‌‌

Bridget Bishopnak rossz híre volt Salem Village-ben. Hét éve költözött „le” a városból a faluba. Harmadik férjével egy afféle illegális bögrecsárdát üzemeltetett a Salem Village-et, a falut Salem Town-nal, a várossal összekötő Ipswich Roadon. A saját kertjében termett almából készített almabort árulta – akár „illetlenül kései órákban” is. A részeg tivornyák és a különféle hazárdjátékok jól jövedelmeztek neki, de a „régi” puritán erkölcsökért és az ifjúság jövendőjéért aggódó falusiak ezt nem nézték jó szemmel. Így – mondhatni – szükségszerű volt, hogy mint „kívülállót” az elsők között vádolták meg boszorkánysággal, a fiatalok megrontásával.

A város és falu, a hagyományos és a modern erkölcsök, a puritánok kollektivizmusa és a korai kapitalizmus individualizmusa közti szikrázó ellentétek húzódtak meg az 1692-es boszorkányhisztéria mögött. Az egyházi, közigazgatási bizonytalanságok, a birtokaprózódás, a falusi gazdagodási lehetőségek beszűkülése, de mindenképpen egyre nagyobb relatív hátránya a prosperáló, az atlanti kereskedelembe sikeresen bekapcsolódó városhoz képesti lemaradások tovább tüzelték az indulatokat. Ahogy Paul Boyer és Stephen Nissenbaum írja kiváló könyvében: „Mi, történészek felemelkedő árutermelő kapitalizmusként értelmezzük ezt az erőt, [… míg] Salem Village boszorkányságnak” hívta.

Hogy idáig fajulhatott a helyzet, abban a központi kormányzat fejetlensége is szerepet játszott. Massachusettsnek éveken át nem volt kormányzója, és az új éppen csak megérkezett a tengerentúlról, s máris ezzel az üggyel kellett foglalkoznia.

Onnan indult ki az egész, hogy a fiatalok és gyerekek bűbájos praktikákkal próbálták kifürkészni a kifürkészhetetlent, a jövőt. Ártatlan dolgokra kell itt gondolni: szerelemvarázslásra, meg azt kutatták, ki lesz majd a férjük, meddig élhetnek még. Emellett többen is illetlen, hisztérikus és eksztatikus jeleneteket produkáltak a meghökkent felnőttek előtt. Eleinte úgy tűnt, helyben megoldódik a dolog, inkább orvosi természetűnek tűnt a jelenség, de mivel nem szűnt meg, és felvetődött a boszorkányság lehetősége, így az egész jogi útra terelődött. Salem Village lakói nem csak egymással, de még saját magukkal is harcban álltak. Ám még akkor sem lehetett tudni, hogy eszkalálódni fog a probléma. A boszorkányperek addig Új-Angliában Európához képest gyorsan és nem túl véresen értek véget. Korábban 25 év alatt 15 embert végeztek ki.

Itt és most azonban elfajultak a dolgok: tanúk, vádlók és vádlottak teremtek gombmód egész Massachusetts-szerte. Így például a bostoni Dorcas Goodot is boszorkánysággal vádolták meg. Ő mindössze négyéves volt, mégis kilenc hónapot kellett nehéz vasban raboskodnia. A kislány belerokkant a tortúrába. Azokat, akik elismerték az ördöggel, a Sátánnal való cimboraságot, élve hagyták. Akik a kínvallatás ellenére is „elvetemülten” tagadták, azokat kivégezték. Összesen 19 embert, többségében nőket akasztottak fel. Több száz embert börtönöztek be. 142 személyt vádoltak meg boszorkánysággal.

Valószínűleg tovább is tartott volna az esztelen mészárlás, ha a kelet-massachusettsi lelkészek be nem avatkoznak. Már az első pillanattól fogva voltak olyan józan és bátor emberek, akik nem engedtek a tömeghisztériának, és nyilvánosan is vitatták a boszorkányvádakat. De mégis a lelkészek voltak azok, akik eleinte tétován, majd határozattan léptek fel a boszorkányüldözés ellen. Cotton Mather, a bostoni első egyházközség lelkésze, aki a nyilvánosság előtt támogatta a tárgyalásokat, magánlevelekben fordult a különbíróságban lévő barátaihoz, és fenntartásait fogalmazta meg. Ennél továbbment az apja, a befolyásos Increase Mather, aki az Emberalakot öltő gonosz szellemekkel kapcsolatos lelkiismerti kérdések c. prédikációjában erőteljes kihívást intézett a különbírósággal szemben. Ennek lényege: „Inkább meneküljön meg tíz gyanúsított boszorkány, minthogy egy ártatlan személyt elítéljenek.”

Increase Mather nyomán a protestáns lelkészek a perek befejezésére szólították fel a hatóságokat. Nem azt mondták, hogy nincsenek boszorkányok, hanem azt, hogy ezekkel a nyomozási, kihallgatási, tárgyalási módszerekkel képtelenség leleplezni őket, miközben ártatlanokat is veszélybe sodornak és igazságtalanul büntetnek meg. A boszorkányperek tehát az ő szemükben még nem abszurdak, hanem igazságtalanok és erkölcstelenek voltak. Óriási lépés volt ez is.