Az utolsó pártállami parlament még 1989 elején döntött az Alkotmánybíróság (AB) életre hívásáról, októberben beleírták az Alkotmányba, majd novemberben megválasztották az első öt alkotmánybírót, köztük Sólyom Lászlót. Az AB hivatalosan 1990. január elsején kezdte meg munkáját. Eleinte elnöke sem volt, mert az is a politikai alku része volt, hogy az új, demokratikusan választott parlament fogja majd megválasztani a testület első emberét. Így is történt. Sólyom László harminc éve lett hivatalosan is az AB első elnöke, igaz, a bírák megválasztotta alelnökként valójában már előtte is ő vezette a testületet.

‌‌

„Annyira nem voltam politikusalkat, hogy már az meglepett, amikor a kerekasztal időszakában az ellenzéki pártok elkezdték egymás között a hatalmi harcot. Amikor már esély nyílt arra, hogy valamelyikük hatalomra kerül, mindegyik párt annak a jövőnek kezdett dolgozni, amit magának képzelt el. E tapasztalatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1989 nyarán megkezdtem a kivonulást a politikából. Legföljebb azt tudtam elképzelni, alkotmánybíró leszek, mert az autonóm terület. Különösen a politikai harc során alkalmazott eszközök ráztak meg: az a hihetetlen méltánytalanság, amivel a felek egymást kezelték”

– nyilatkozta 2003-ban alkotmánybírói időszakán túl, de még két évvel államfői megválasztásától innen Sólyom László.

Már ezekből vallomásos mondatokból kiderül, hogy valóban nem született politikusalkat, noha erős közéleti érdeklődése van, és tisztában van a politika lehetőségével, természetével. Ez az ellentmondásos – jobb híján mondjuk, „értelmiségi” – hozzáállás akadályozhatta abban, hogy köztársasági elnökként igazán maradandót alkosson.

Viszont alkotmánybíróként és az AB elnökeként nagyon sokat köszönhet neki az ország. Ő volt az, aki a legmeggyőzőbben képviselte a gyakorlatban a „jogállami forradalom” eszméjét is. Paradoxnak valóban paradox fogalom ez, mégis pontosan adja vissza a rendszerváltás világtörténelmi jelentőségű változását. (Ahogyan az eltékozolt lehetőségét is.)

Ebben a békés és éveken át sikeresnek tűnő átalakulásban meghatározó szerepet vállalt ez a szögletes jogászprofesszor: más fontos politikai és jogász szereplők mellett minden bizonnyal ő volt a legnagyobb hatású „jogállami forradalmár”. Ő volt, aki 1990 és 1999 között a keze nyomát leginkább rajta hagyta a hazai alkotmányosságon, aki megkönnyítette az intézményes joguralom megszületését.

Mi is értünk ezen a sokat emlegetett joguralmon vagy jogállamiságon? Hiszen a törvényesség semelyik politikai rendszerben nem ismeretlen. Például a pártállami rezsimeknek is szükséges volt működésükhöz állam alkotta és kikényszerítette szabályokra, legalitásra, a jogot működtető intézményekre. Csakhogy ettől gyökeresen eltér a jogállami megközelítés. Az „a jog elsőbbségének kikényszerítése a politika felett, illetve az alkotmány, s különösen az alapjogok feltétlen betartása” volna – fogalmazta meg a Csönd c. szép írásában Sólyom László 1992-ben.

A tisztességesen működő alkotmánybíróságoknak természetesen mindig „alapkérdésekben” kell dönteni, de a magyar AB esetében az első években ez fokozottan így volt. Halálbüntetés, abortusz, földtörvény, előzetes letartóztatás, védelemhez való jog, választási szabályok, személye adatok állami nyilvántartása, információs önrendelkezés, jogszabályi hierarchia érvényesítése, hátrányos megkülönböztetés tilalma, pozitív diszkrimináció, a tulajdonformák egyenlősége, versenyszabadság, vezetők cseréjének szabályai, a köztársasági elnök jogállása, és sorolhatnánk még.

Ráadásul az AB eleinte maga alakíthatta ki a működési rendjét, azt, hogy mivel és hogyan foglalkoznak. Éltek is szabadsággal. Sólyom az 1990-es tevékenységüket összegezve egyik írásában „elárulta”, hogy bizonyos vonatkozásban az öttagú bíróság „nem volt különösebb figyelemmel” az Alkotmánybíróságról szóló törvényre.

De nem csak a működésében, hanem az ítéleteiben is aktivista szerepet választott az AB. Ezt ma éppúgy Sólyomék orra alá szokás dörgölni, mint az ún. „láthatatlan alkotmány” koncepcióját. Ez a kritika azonban igazságtalan, mert nem veszi figyelembe a rendszerváltás feladatait, utólag úgy tekint az akkori viszonyokra, mintha az 1990-es országgyűlési választások után már egy működő, bombabiztos jogállamunk lett volna. Hát, nem volt.

Szépen mutatja az akkori AB szerepértelmezésének helyességét, hogy amikor 1990-ben egy panaszos azzal fordult hozzájuk, hogy rendes bíróság előtt támadhassa meg lakáskiutalásának elutasítását, akkor az alkotmánybírók minden további nélkül túllépték a beadványon. A nagy jelentőségű következménye ennek a látszatra bagatellnek tűnő ügynek az lett, hogy az AB megalkotta az igazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát, magyarán a közigazgatási bíráskodást.

„Mi nem az átmenet, hanem a jövő intézménye vagyunk” – jelentette ki határozottan Sólyom László 1991 novemberében. Az ilyesfajta önértelmezésnek szükségszerűen változnia kellett – és változott is, már Sólyom AB-elnöksége idején –, de valaminek mégiscsak maradnia kellett volna abból a függetlenségi-semlegességi ethoszból és morális tőkéből, amelyet az első testület összeszorgoskodott az utódoknak. Már ha nem gondoljuk azt, hogy az AB is csak egy a sok bíróság közül, csak itt szabadabb a munkaidő és jobb a fizetése a bíráknak.

Sok minden változott három évtized alatt, Sólyom László mégis máig érvényesen fogalmazta meg milyen önértelmezése lehet a testületnek, és milyen reális elvárásokat támaszthat vele szemben a társadalom: „Az Alkotmánybíróság arisztokratikus intézménynek vallja magát. Az Alkotmánybíróság azt a szabad értelmiségi tradíciót folytatja, amikor az uralkodónak el nem kötelezett emberek – és ráadásul tudósok – szakmai diskurzust folytatnak szakmai kérdésekről. […] az Alkotmánybíróság esetében független, pártoknak el nem kötelezett szakmai testületről van szó.” Így kéne lennie.