Megillessenek-e bármiféle jogok elítélteket, különösen a súlyos büntetésüket töltő elítélteket? Sokáig az volt erre a válasz, hogy nem, ne legyenek jogaik. Idővel aztán egyre többen ébredtek rá, hogy nem lehet minden jogától megfosztani az elítéltet, már csak azért sem, mert ha pariának tekintenénk, akivel következmények nélkül minden megtehető, akkor azzal büntetlenséget biztosítanánk az ellene elkövetett bűnöknek, ami nem volna igazságos és erkölcsös. A brit–ausztrál Kable házaspár története azt mutatja, igenis rendben van az, hogy akár az elítélt is indíthat pert; és helyes, hogy biztosítják számára a tisztességes eljárást akár bíróság előtt is.

(Hangos változat, podcast itt.)‌‌

Mint elítélt fegyenceket az írástudatlan Susannah Holmest és Henry Kable-t 1787-ben Ausztráliába száműzték Angliából. Az megszokott volt a korabeli Angliában, hogy lopásért és betörésért halálra, majd enyhítésként 14 évnyi büntetőgyarmaton letöltendő kényszermunkára ítéljenek szegény ördögöket, megtévedteket és piti bűnözőket, mint tették ezt Suzannah-val és Henryvel. De az már nem volt szokásos, ami később történt velük.

Amerika függetlenné válása és elszakadása Nagy-Britanniától komoly fejtörést okozott az angol igazságszolgáltatásnak és büntetés-végrehajtásnak. Addig ugyanis az észak-amerikai területek kiváló büntetőgyarmatnak is számítottak, ahol meg lehetett szabadulni a nem kívánatos személyektől. Pótlásukra előbb Nyugat-Afrika jött szóba, de az ottani körülményeket annyira mostohának tartották, hogy mégis inkább a távoli Ausztrália mellett döntöttek.

Az első, 11 hajóból álló fegyencszállítmány 1788. január 26-án érkezett meg a Sydney-öbölbe. A Duncan Sinclair kapitány vezette Alexander fedélzetén ott volt a Kable házaspár és újszülött kisfiuk. Már akkor is híreseknek számítottak. Még halálraítéltként a börtönben ismerkedtek, melegedtek össze. Az első fiuk ennek volt gyümölcse. Csakhogy a hatóságok úgy döntöttek, hogy míg Suzannah-t és a baba Henryt Ausztráliába száműzik, addig Henry marad Angliában. A filantróp Lady Cadogan mozgalmat indított, hogy a család együtt maradhasson. A kezdeményezés sikerrel járt, sőt a lelkes emberbarátok az új élethez szükséges holmikkal, ruhákkal is ellátták Kable-éket. (Mai képünkön nem ők láthatók, hanem más korabeli elítél pár.)

Csakhogy az utazás során a hajón „eltűnt” a poggyászuk. Duncan Sinclair kapitány – aki valószínűleg maga volt a tolvaj – azzal hajtotta el a károsultakat, hogy az angol törvényeknek megfelelően „az elítélt bűnözőknek” nincsenek jogaik, nem lehet tulajdonuk és nem fordulhatnak bírósághoz. Ausztráliában azonban más volt a helyzet, ott David Collins bíró – aki egyébként maga sem szívlelete a fegyenceket – elismerte az elítélt házaspár perképességét, és az elítéltek őrzésére odavezényelt brit katonákból álló esküdtszék 15 font kártérítést ítélt meg a házaspárnak. Az alperes kapitánynak fizetni kellett, aki igencsak meglepődött, mert ettől Angliában nem kellett volna tartania.

Ő végig azon az alapon vitatta az eljárást, hogy Cable-ék bűnözők voltak. De hiába kardoskodott, mert az ügy szempontjából ennek Ausztráliában nem volt jelentősége. A fontos itt az volt, hogy a kapitány szerződést szegett és kárt okozott hanyagságával. A károsultaknak (történetesen „elítélt bűnözőknek”) ezért aztán kompenzációt kellett fizetnie. Ez volt Ausztrália első polgári pere, és rögtön elvi jelentőségű ítélet született.

Utóbb Kable-éknek összesen 11 gyerekük született. Henry, az apa sikeres üzletemberré vált. A család megbecsült tagja lett az ausztrál társadalomnak.

Visszatérve korunk Magyarországához. Itt is az történik évi sok ezer esetben, hogy az állam, jelesül a büntetés-végrehajtás nem teljesíti „vállalt kötelezettségét”, a törvényeket nem tartja be, és a fogvatartottakat pocsék, egészségtelen körülmények között tartja fogva. Ezért kaptak eddig kártalanítást az így megkárosított elítélt emberek.