Február 2.: véget ér a sztálingrádi csata (1943)
A „szovjet köszönöm”, így nevezte A második világháború c. nagy emlékiratában Winston S. Churchill a sztálingrádi csatát és szovjet győzelmet. Joggal. Hiszen volt ugyan több lényeges fordulat is a háború hat éve alatt, de míg addig leginkább a nácik és szövetségeseik győzelmei határozták meg az események menetét, Sztálingrádnál fordult a kocka, innentől kezdve már főleg az antifasiszta szövetségesek sikerei alakították a háború menetét.
Európában 1939 és 1941 között két véres diktatúra – a náci és a szovjet – hódítást hódításra halmozott. Mindaddig együttműködtek egymással, míg 1941. június 22-én a hitleri birodalom rá nem támadt Sztálin Szovjetuniójára. Totális rezsimek totális háborúja volt ez, mérhetetlen pusztítással.
A Harmadik Birodalomnak újabb hódításokra, katonai sikerekre, gyarmatokra, ingyen munkaerőre és nyersanyagra, leginkább kőolajra volt szüksége. Tulajdonképpen ez a töméntelen cél vezetett az offenzíva bukásához. Hitler most is mindent akart. Mert nem csak Moszkvát és Leningrádot akarta nyolc hét alatt bevenni, hanem egy délkeleti frontot is nyitott: a Don vidékét és a Kaukázust is meg akarta hódítani. A délkeleti offenzíva végső célja a bakui kőolajmezők voltak, hosszútávon pedig Perzsia, a szövetségesek üzemanyagbázisa.
A támadó erők megosztottsága, az elképesztően hosszú frontvonal, a nyugati szövetségesek hadieszköz-támogatása, a téli hideg és a szovjet ellenállás váratlan hevessége (hősiessége) mind-mind lassították a németek és szövetségeseik (köztük a magyarok) előre törését. Meg az is, hogy bár Hitler és hadvezetése önelégültek voltak a sikerektől, és kiismerhetetlennek gondolták magukat, akkor azonban már a szövetségesek, így a szovjetek is kezdték kiismerni őket, és számoltak azzal, hogy a moszkvai megtorpanás miatt a németek majd a délkeleti fronton próbálják dűlőre vinni a dolgokat. Hitlerék váratlan húzása tehát nem volt váratlan, és utóbb szimpla esztelenségnek bizonyult. Az „árulás” kezdeti sokkja után magához térő Sztálin 1942 nyarán már biztos volt a győzelemben, és ellencsapásra készült éppen a délkeleti fronton. Ezért vált kulcsfontosságúvá a sztálingrádi csata.
És hát a név varázsa… Az egykori Volgovrád egyébként is stratégiai jelentőségű nagyváros volt, de ezen túl még Sztálinról is kapta új nevét. Hitlert ez külön is izgatta, és egyre nagyobb erőket küldött harcba.
A birodalmi sajtófőnök 1942. szeptember 15-én azt az utasítást adta a német sajtónak, hogy „a Sztálingrádért folyó harc sikeres befejezéséhez közeledik, […] ma vagy holnap a Wehrmacht főhadiszállásától rendkívül fontos jelentések várhatók”. A diadaljelentés azonban egyre csak késett. A német offenzíva csigalassúsággal folyt, a vérveszteség iszonyú volt. November 19-én pedig megindult az ellentámadás. A szövetségesek egyre inkább bizakodtak. „Ma az orosz front a legnagyobb reménységünk” – írta Churchillnek F. D. Roosevelt elnök.
A sztálingrádit szokás a világ legnagyobb folyamatos csatájának nevezni. A számok valóban elborzasztók: 1942. augusztus 21. és 1943. február 2. között, 199 napon át megszakítás nélkül ropogtak a fegyverek. A németek és szövetségeseik (köztük a magyarok) vesztesége 850 ezer fő volt. Ennyien haltak vagy sebesültek meg, kerültek hadifogságba. A szovjet katonai veszteségeket sokáig titkolták. Kutatók 1,13 millió főre becsülik. A teljes civil veszteségről nem készült megbízható becslés.
Hitler vereségbe és halálba hajszolta katonáit. Sztálin pedig győzelembe és halálba hajszolta katonáit. A két gyilkos kollektivista rendszer számára nem számított az emberélet. Ebben a vonatkozásban erősen hasonlítottak egymáshoz. A rabló hadjáratot folytató németek megvetették a szláv embereket, de megvetették a „gyenge németeket” is. A szovjetek vitathatatlanul igazságos háborút vívtak, a hazájukat védték, amibe a vezetőik azonban nem számították bele az embereket, akiket feláldozhatóaknak tekintettek. Vaszilij Grosszman nagy sztálingrádi regénye, az Élet és sors ezért is szólhat a két embertelen rendszer lényegi azonosságáról.
Márai Sándor Naplójában így ír Sztálingrád jelentőségéről és szovjetek szerepéről Európában: „Egy nagy nép, irtózatos áldozatok árán, Sztálingrádnál megfordította a világtörténelem szekerének rúdját… és ennek a nagy erőnek egyik megtestesítőjével találkoztam ma. Sokak számára, a nácik üldözöttjei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt.”