„Nem hiszem, hogy fel kellene állnom” – válaszolt csendesen Rosa Parks James Blake-nek. A városi közlekedési vállalt fehér buszsofőrje azt firtatta: a 42 éves nő afroamerikai létére miért nem hajlandó a buszban hátra menni, hogy a fehérek elfoglalhassák az ülőhelyét. A sofőr rendőrt hívott, Parks engedetlenségéből bírósági ügy lett, és a fekete polgárjogi mozgalom látványos akcióval adta tudtára Amerikának, hogy létezik, és elege van diszkriminációból, szegregációból, egyenlő jogot követel.

Alabama az egyik legszegregáltabb állama volt az Egyesült Államoknak. A feketék arcpirítóan igazságtalan iskolai, lakóhelyi, munkahelyi, kereskedelmi és közlekedési elkülönítését itt nem csak a „szokásjog”, hanem helyi rasszista törvények és rendeletek is védelmezték. Igazság szerint Rosa Parks (1913–2005) addigi életében alig változott valami. Kisgyerekként sem szállhatott fel a fehérek iskolabuszára, és felnőttként is meg kellett fontolnia, hajlandó-e eltűrni a megaláztatásokat, hogy buszon utazhasson.

Montgomeryben a szabályok szerint a városi buszok első négy sorát tartották fenn a fehéreknek. Ha azonban esetleg több fehér is felszállt, akkor a sofőr megnövelhette a „fehér területet”. 1955. december 1-jén a munkából hazatartó Rosa Parks az ötödik sorba ült, ahogyan még három másik fekete utas is. Időközben a busz eleje megtelt fehérekkel, az „előrelátó” sofőr szólt a feketéknek, hogy húzódjanak hátrébb. Hárman engedelmeskedtek, de Rosa nem. James Blake szólt a rendőröknek, akik előállították a picinyke asszonyt. Eljárást indítottak ellene, és csak óvadék ellenében szabadulhatott.

Igazság szerint Rosa Parks nem számított átlagos fekete utasnak. Varrónőként és középfokú végzettséggel az akkor még igen vékony alabamai fekete középosztályhoz tartozott, és más munkái mellett egy olyan polgárjogi szervezetnek is dolgozott, amely már hosszú ideje azon volt, hogy minden téren véget érjen végre a faji elkülönítés, így a buszokon is. Ezek ellenére – bár az sem volna bűn – nem volt előre megbeszélve, hogy a felszólításnak nem fog engedelmeskedni. Önéletrajzában így idézi fel spontán döntését:

„Az emberek mindig azt mondják, azért nem adtam át a helyem, mert fáradt voltam, de ez nem igaz. Nem fizikailag voltam fáradt, nem voltam fáradtabb, mint bármelyik munkanap után. Nem voltam idős, bár sokan idős asszonynak képzelnek el. Negyvenkét éves voltam. Az egyetlen dolog, amibe belefáradtam, az az engedelmeskedés volt.”

Parksot a város faji elkülönítést előíró rendeletének megsértése miatt a bíróság marasztalta el, és 10 dollárra bírságolta meg, valamint 4 dolláros eljárási költségfizetésre kötelezte. Ő a polgárjogi mozgalom segítségével megfellebbezte a döntést.

December 4-én az Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért (NAACP) és más helyi támogatók buszbojkottot hirdették meg. Egy nap múlva pedig a bojkott koordinálására egy új szerveztet hoztak létre Montgomery Fejlődéséért Szövetség (MIA) névén. Vezetője a városba frissen költöző fiatal baptista lekész, Martin Luther King Jr. lett.

Miért éppen a csöndes, visszafogott Parks ügye lett a faltörőkos? King tiszteletes ezzel magyarázta:

„Mrs. Parks Montgomery egyik legtiszteletreméltóbb polgára volt – nem legtiszteletreméltóbb néger polgára, hanem Montgomery egyik legtiszteletreméltóbb polgára.”

Hogy mekkora súlyú személyes döntés volt Rosa Parkstól a kiállás az ő és a fekete közösség jogai mellett, az is jelzi, hogy férje igyekezett lebeszélni minderről, mert meg volt győződve, hogy feleségét meg fogják gyilkolni.

Bár december 5-én esett az eső, a negyvenezres fekete közösség tagjai nem szálltak buszra, kutyagoltak vagy otthon maradtak. Az autósok pedig szállították a többieket. A bojkott végül 381 napig tartott, és a faji elkülönítést előíró városi rendeletet eltörölték.

Majd a Legfelsőbb Bíróság a Brown kontra Topeka ítélete mintájára, amely 1954 óta tilalmazott minden faji alapú oktatási elkülönítést, a faji szegregációt a buszokon előíró albamai törvényt is alkotmányellenesnek minősítette. Ezek után 1956. december 20-án véget ért a buszbojkott Montgomeryben.

Ez egyáltalán nem ment áldozatok nélkül. Martin Luther King otthonára bombát dobtak, és az akció másik vezetőjének, E. D. Nixon ügyvéd házát is megtámadták. Ezzel együtt Rosa Parks és társai adtak lendületet a polgárjogi mozgalomnak. King tiszteletes, akinek utóbb hűvösebbé vált kapcsolata Parksszal így magyarázta a történteket:

„Senki nem értheti meg Mrs. Parks tettét anélkül, hogy megértené: a türelem pohara végül betelik, és felkiált az emberi lélek: »Nem bírom tovább!«”