Még mielőtt félreértés lenne: igen, tudjuk, hogy Jézus Krisztust születését a hagyomány nálunk a szentestéhez, azaz december 24-éhez köti. De persze azt is tudjuk, hogy a zsidóknál a régi nap a napszálltával ér véget, és az új nap ugyanezzel a napszáltával indul. Nem volt ez másképp a rómaiaknál sem vagy a XX. századi magyar reformárus parasztembereknél sem, akik a névnapot a naptári nap előtti este ülték meg.

A kereszténység egyes területein már 24-én este nagy az öröm, másutt meg 25-én kezdődik az ünneplés. Merthogy a Biblia szövege szerint egy a biztos: este született Jézus, tehát valamikor 24. estéjétől 25. hajnaláig jöhetett világra. Már ha egyáltalán ekkor született, merthogy a „Megváltó születéseként” ez a karácsonyi dátum csak az i. u. 4. században lett fixálva.

A születési ünnepnap kijelölése, azaz az első nikaiai zsinat (325) döntése mögött politikai megfontolás húzódott. Nagy Konstantin római császár (306–337) amikor szövetségre lépett a kereszténységgel, még nem lett igazi keresztény. Több vasat tartott a tűzben, és a keresztények istenét – hasonlóan a december 25-én ünnepelt Mithrashoz – egyfajta napistennek tekintette.

Ezt az is magyarázza, hogy erre akkoriban még erős jelek utaltak. Például, hogy a vallás követői a Nap napján, azaz vasárnap gyűltek össze, meg hogy kelet felé imádkoztak, és a „tudatlan keresztények” sokszor maguk is úgy hitték, istenük a Nappal azonos. Nagy Szent Leó pápa még az V. században is azon háborgott, hogy hívei mielőtt beléptek volna a nyugatra tájolt régi Szent Péter-bazilikába, előtte még a lépcsőkön – biztonság kedvéért – tiszteletüket fejezték ki a Napnak.

‌‌

Bálint Sándor, a tudós szerzetes idézi Szent Maximinus trieri püspök szavait, aki szerint azért kellett Krisztusnak éppen pogány napünnepen megszületnie, hogy azok, akik pogány babonában leledzenek, elpiruljanak.

Igazából a Jézus Krisztus halála után több nemzedékkel íródott és összeszerkesztett Újszövetség sem sokat segít Jézus születésének pontos meghatározásában. Magáról az évről is ellentmondó támpontokat kapunk, a tudósok leginkább időszámítás előtt 4 körülre teszik a történelmi Jézus Krisztus születését. Vagyis a mostanság világszerte használatos időszámítás kezdőpontját kijelölő Krisztus születése előtt négy évvel születhetett a történelmi Jézus. Furcsa, de nem érdemes ezen fennakadni. Akkoriban a születés időpontja nemigen volt lényeges, nem is jegyezték fel.

A négy evangéliumból kettő foglalkozik Jézus „gyermekségtörténetével”, ezen belül a születéssel. Lukács evangéliuma, valamint Mátéé. A másik kettő Jézus megkeresztelésével kezdi történetét. Ez utóbbi szemléletnek az erejét mutatja, hogy a kereszténység első három századában a hívek inkább még vízkereszt idején ünnepelték az emberré vált Isten világra jövetelének misztériumát, „az Úr megjelenését”.

De miért vált fontossá mégis Jézus születése? Legendás alakjába a korai keresztények és az egyház is sok mindent akart belesűríteni. Egyszerre tekintették embernek, megváltónak, az Isten fiának és – az óvatosabb ariánus megközelítést elvető első nikaiai zsinat után – az Atyaistennel egylényegűnek. A csodás születéstörténetek is ezeket az igényeket szolgálták.

Maga az anya általi születés és a megpróbáltatások Jézusnak minden emberrel közös lényegét mutatják. Míg a zsidó Ószövetségben megjósolt Messiás elérkeztét „bizonyította” például Jézus szépen megkomponált, bár nem igazolható leszármazása („összesen tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a babiloni fogságba vitelig is tizennégy nemzedék, a babiloni fogságba viteltől Krisztusig szintén tizennégy nemzedék”) Máténál, valamint Lukács bájosan körmönfont magyarázata arról, miért is kellett a názáreti házaspárnak éppen a szülés előtt és éppen Betlehembe, Dávid városába mennie (József állítólagos népszámlálási kötelezettségének tett eleget törvénytisztelő alattvalóként).

‌‌

Lukács és Máté evangéliuma nem egyformán mondja el a születéstörténetet. Vannak bennük ellentmondások (például a napkeleti bölcsek kontra csordapásztorok története), valamint feltűnő kihagyások: Heródes király Máténál szereplő betlehemi gyermekgyilkossága vagy az egyiptomi menekülés Lukácsnál említve sincs. Utóbbi viszont ír a kisded jeruzsálemi bemutatásáról, ami nem szerepel, mert nem is szerepelhet Máténál, akinél a Szent Család javában Egyiptomban van egészen a gyermek Messiástól rettegő Heródes haláláig.

Lukács történetében megkapóan következetlen Mária is, akinek már a szeplőtelen fogantatás alkalmával elmagyarázza Isten angyala, Gábriel, hogy Isten fiát fogja világra hozni. Úgy tűnik, ezt Mária meg is értette, mert Erzsébetnek is beszámolt a dologról, majd a pásztorok imádásával is megerősítést kapott. És legkésőbb akkor már Józsefnek is tudomása lehetett a kiválasztottságukról. (Máténál a nagy hírt már rögtön a fogantatás után elmondja neki jegyese, Mária.) Mégis, amikor a jeruzsálemi Templomban Simeon és Anna, ez a két jámbor lélek a megváltót látják a kisdedben, „a gyermek apja és anyja csodálkoztak azon, amit róla mondott”.

Ezek a következetlenségek és a több változat – mint a betlehemes népi játékok is igazolják – semmit sem árt a csodás „karácsonyi” történetnek. Az emberek megértették és elfogadják a történet lényegét örömről és életről. Ahogyan nekünk, jogvédőknek is segít észben tartani, hogy az emberi jogok, a menedékjog vagy a kollektív büntetés tilalma valóságos emberekről szólnak, nem pedig paragrafusokról.

Nincs tévedhetetlen szöveg. Mindannyiunk személyes tapasztalata: attól, hogy valami le van írva, még nem szükségszerűen igaz is. A fizikai, biológiai, csillagászati csodákban nemigen hihetünk, de az emberiben – éppen karácsony káprázatos ünnepén – miért is ne tehetnénk?

Ma is egyetérthetünk Ernest Renan történésszel, aki a kortársait megbotránkoztató, egyébként letehetetlen Jézus-életrajzában megosztotta megfigyelését az utókorral:

„Nem történelem a történelem, ha aki olvassa, nem érez váltakozva elragadtatást és felháborodást, szomorúságot és vigaszt.”

Jézus születésének karácsonyi legendájában leginkább elragadtatást és vigaszt érezhetünk.