Kortársai lebecsülték, talán azért is okozott nekik annyi meglepetést. Az egyik ilyen volt, amikor sikeres államcsínyt vezényelt le, hogy hatalmát megtarthassa és megerősíthesse. A másik igazi meglepetés uralkodása volt, amely gazdasági és kulturális értelemben Franciaország egyik aranykorának számít. Végzetét azonban nem kerülhette el: hazugságai okozták orbitális bukását. Louis Bonaparte – lúzerből császár – császárból lúzer.

Tán egyetlen államcsínnyel hatalomra kerülőre nem pazaroltak annyi epét és vitriolt a kortársak, mint III. Napóleonra vagy – ahogy akkoriban Magyarországon nevezték – Bonaparte Lajosra (1808–1873). Victor Hugo, Flaubert, Tocqueville, Proudhon, Alekszandr Herzen vagy éppen Karl Marx köszörülte rajta a nyelvét:

„Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledtette hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat” – írta a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája c. cikksorozatában Marx.

Valóban, I. Napóleon császár, illetve unokaöccse, III. Napóleon hatalomra kerülésében és uralkodásában vannak rokonelemek, mégis nyilvánvalóak a nagyságrendi és a tartalmi különbségek. Az azonban elég világos, hogy az unokaöccs idején sokkal jobb volt francia polgárnak lenni, mint a Császár idején.

„Louis-Napoléon Bonaparte mindent a vezetéknevének és a képviselőház baklövéseinek köszönhetett” – állapítja meg az 1851-es puccsról szóló írásában Hahner Péter történész. A Bonaparte zaklatott ifjúkora börleszk helyzetekben bővelkedett. Hibbantságára és dölyfösségére jellemző, hogy mikor a romagnai felkeléshez csatlakozott, egy fogadó vendégkönyvébe mint „Luigi Napoleone összeesküvő” írta be magát. Nagybátyja nyomán ő is kétszer próbált meg népfelkelést kirobbantani, de ezek komikus véget értek. A másodiknál börtönbe zárták, de sikerült megszöknie, és Londonban telepedett le.

A Lajos Fülöpöt elsöprő 1848. februári párizsi forradalmat követően újra jelentkezett, ám nem kértek belőle. Szeptemberig várt arra, hogy bekerüljön a képviselőházba. Akkor már nagyon népszerűtlen volt a kormány: a parasztoknál a pótadó miatt, a munkásoknál a júniusi felkelésük leverése miatt. Politikustársai kinevették, nem vették komolyan.

Aztán a köztársaságielnök-választáson a franciák háromnegyede őrá szavazott. Békés úton és törvényesen elérte, amire mindig is vágyott: államfő lett.

A baloldal és a jobboldal marakodott. A politikai viszályt úgy próbálták mérsékelni, hogy megszüntették a (férfiak) általános választójogát, ami még nagyobb elégedetlenséget szült. A hólyagnak tekintett Bonaparte Lajos jó politikai érzékkel nem lépett fel a módosítás ellen, mert látta, hogy az a nemzetgyűlés vesztét és az ő megerősödését jelentheti.

Az alkotmány tiltotta, hogy második elnöki ciklusára is jelöltesse magát. Neki viszont nem csak becsvágya, de növekvő adósságai miatt is nagy szüksége volt az államfői megbízatásra és a mentelmi jogra. Az is igaz, hogy valóban népszerű volt, az ő általa propagált bonapartizmus azt ígérte, hogy az ő révén sikerül majd a pusztító politikai viszályon túllépni, és az ország újra nagy lesz.

A nemzetgyűlés nem volt hajlandó alkotmányt módosítani, és az újraválasztás lehetőségét megadni neki, noha maga Tocqueville is ezt javasolta képviselőtársainak. Louis Bonaparte úgy találta, nincs egyéb lehetősége, mint az államcsíny.

Mindezt meglepően ügyesen szervezték meg, és kihasználva az antiparlamentáris közhangulatot sikeresen bonyolították le. Hahner Péter is elismeri, hogy ebben sokkal sikeresebbnek bizonyult, mint a „nagy” Napóleon brumaire-i államcsínye során 1799-ben.

1851. december 2-án katonaság szállta meg Párizst, politikusok tucatjait tartóztatták le. Falragaszokkal tájékoztatták a népet, hogy az általános választójog visszaállítása érdekében az államfő feloszlatta a nemzetgyűlést és népszavazást írt ki. De miről? Ez csak később derült ki: megbízzák-e őt a franciák hatalma fenntartásával és új alkotmány elkészítésével? És hát megbízták.

Egy félreértés miatt ugyan több száz békés embert lőttek le a katonák, de egyébként párizsi méretekben nem volt komoly ellenállás. A nép kárörvendően fogadta „a korrupt és önző politikusaik” bukását.

Azért 25 ezer embert így is letartóztattak, kilencezret pedig a gyarmatokra deportáltak. Az egyébként békés természetű, emberséges Louis Bonaparte-ét állítólag élete végéig bántotta az értelmetlenül kiontott vér.

Annyira azért nem, hogy ne koronáztassa meg magát államcsínye egyéves évfordulóján, bár elnökként új alkotmányával már 10 évre bebetonozta a hatalmát. Sajátos autokratikus rendszert hozott létre, korlátozott érvényű liberális és demokratikus elemek beépítésével, amelyek azonban fokozatosan egyre nagyobb teret kaptak. Olyannyira, hogy 1870-ben jó okkal beszéltek „liberális császárságról”.

Sikerei ellenére a történelem fura módon szolgáltatott igazságot az egykori puccsista bukásánál. A poroszok elleni tragikus háború buktatta meg, miközben ő maga ellenezte a háborút, mert látta, hogy a hadseregreform – amit ő még viszonylag időben szorgalmazott – elmaradása miatt a francia hadsereg eleve bukásra volt ítélve a felkészült ellenséggel szemben. A bonapartizmusával azt a hamis hitet éltette a franciákban, hogy ők még mindig I. Napóleon fölényével bírnak a harcmezőn is. Hazudozása lett a végzete. Bűnbak lett, és száműzve, gyűlölten halt meg.