A kivétel nélkül minden embert megillető emberi méltóság sérthetetlensége alapjog a liberális demokráciákban. De nem csak az. Olyan jog felett álló alkotmányos elvnek és értéknek kell tekinteni, amelyből egyéb alapvető jogok következnek. Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön alkotmánybírók megfogalmazása szerint az ember létezése és méltósága valójában nem is jog, mert a jog számára hozzáférhetetlen lényeg. Az Alkotmánybíróság az abortuszról szóló döntésében értelmezte először a nehezen definiálható, mégis jelentős gyakorlati következményekkel járó fogalmat.

‌‌

Az emberi méltóságot egyként tekintették az emberi jogok kiindulópontjának és végső céljának. Hol Istentől, hol az erkölcsi rendből, hol az emberi természetből eredeztették. Ez a magasztosság azonban sokszor akadályozta, hogy a fogalom racionális magyarázatot kaphasson.

Kalendáriumunk már többször foglalkozott az eszmetörténeti előzményekkel Cicero, Pico della Mirandola, Kant, Rawls és Kis János tevékenysége kapcsán. Utóbbi ezt a definíciót adta:

„Valakinek a méltóságán azt értjük, hogy nincs alap kirekeszteni az illetőt az emberek morális közösségéből; egyenlő méltóságán azt, hogy nincs alap rangkülönbségeket tenni a morális közösség tagjai között.”

De mi is lenne ez a morális közösség? (Csak) az ember képes arra (legalábbis megvan benne annak a lehetősége), hogy jogait és érdekeit érvényesítse, céljai megvalósítsa és tehetségét kibontakoztassa, azaz képes arra, hogy morális közösséget alkosson a többi emberrel.

Sólyom László, az Alkotmánybíróság egykori elnöke egyik különvéleményében még 1990-ben így írt erről a közösségről:

„Az egyenlő méltóság miatt egyaránt érinthetetlen a nyomorék és az erkölcsi szörnyeteg bűnöző élete és méltósága is. Az emberi méltóságban mindenki osztozik, aki ember, függetlenül attól, hogy mennyire valósított meg az emberi lehetőségből és miért annyit.”

Tóth Gábor Attila alkotmányjogász szerint mai felfogások közös eleme, hogy „a méltóság valamely morálisan lényeges és csakis emberre jellemtő tulajdonság alapján illeti meg az embert. Tehát az emberi méltóság járulékos tulajdonsága.” A járulékosság itt nem valamiféle másodlagosságot jelent, hanem éppen az ellenkezőjét: lényegest, elválaszthatatlant, esszenciálisat. Az emberi élettel, létezéssel szoros, megbonthatatlan egységet alkot az emberi méltóság. Ez pedig az állami cselekvésre is kihat.

‌‌

„Az emberi méltóság sérthetetlen. Annak tisztelete és védelmezése kötelező minden hatalom számára” – szögezi le a német alaptörvénynek mindjárt a legelső cikke. A diktatúrák utáni jogállami forradalmak fontosnak tekintették, hogy alkotmányos védelmet adjanak az emberi méltóságnak. Így volt ez a Franco utáni Spanyolországban, az apartheid utáni Dél-Afrikában, a kommunizmus utáni Csehszlovákiában és Romániában is. Így történt nálunk is az 1989-es alkotmánymódosítással.

Az abortusz, a művi terhességmegszakítás értelemszerűen veti fel időről-időre a kérdést: vajon a magzat elhajtása/megölése nem minősíthető-e alapjogsértőnek? Az Alkotmánybíróság első, 1991-es abortuszhatározata nem tekintette alkotmánysértőnek az orvosi terhességmegszakítást, de a beavatkozás törvényi szabályozását rendelte el a korábbi rendeletivel szemben. A testület a parlamentre ruházta annak felelősségét, hogy állapítsa meg, jogalanynak tekinthető-e a magzat. Az 1992-es magzatvédelmi törvény végül úgy szabályozta, hogy nem.

De hagyjuk most az abortuszvitát. Mai posztunk szempontjából érdemes inkább az Alkotmánybíróság 1991-es határozatának az emberi méltóságra vonatkozó megállapítását felidézni:

„A méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, és ezért minden emberre nézve egyenlő. […] Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetőségéből mennyit valósított meg, és miért annyit.”

Ez eléggé közel áll Sólyom László fent idézett egy évvel korábbi különvéleményéhez. De ennél fontosabb, hogy ebből az értelmezésből következik az is, miszerint van az alapjogoknak egy olyan köre, amely jogok az emberi méltóságból mint anyajogból és mint alkotmányos elvből fakadnak, amelyeket nem lehet eljátszani, elveszíteni, nem lehet érdemtelenné válni rájuk, és az állam nem vehet el azokat senkitől. Nem lehet méltatlanná válni a mindenkit megillető emberi méltóságra.

Ebből következik például az is, hogy kínozni senkit semmilyen körülmények között, még háború esetén sem lehet; hogy az elítéltet tisztességes börtönkörülmények illetik meg, a tényleges életfogytiglani büntetésüket töltő rabok esetében pedig időről-időre felül kell vizsgálni, hogy észszerű- és igazságos-e a fogvatartás.