Az amerikai fekete és LMBT irodalom egyik legnagyobb alakja, de akkor sem túlzunk, ha a XX. századi amerikai irodalom egyik legnagyobb alakjának mondjuk. A fekete és meleg polgárjogi mozgalom egyik leghatásosabb figurájának számított, de akkor se tévedünk, ha a polgárjogi mozgalmak egyik leghatásosabb alakjának nevezzük. James Arthur Baldwin, ez a picurka, gülü szemű, láncdohányos emberke éles írásaival és szárnyaló beszédével nem csak a sziklát tudta meglágyítani, de sokszor a világ legkeményebb anyagát, az emberi szívet is.

Néhány év után Párizsban telepedett le, és itt merte megjelentetni írásait, amelyeknek hősei gyakran melegek. Tehetsége révén ekkor már a fekete közösség büszkeségének számított. Mint annyi kisebbség, az afroamerikaiak is meglehetősen intoleránsok voltak más kisebbségiekkel szemben, így a melegekkel szemben is. Baldwin nagy kockázatot vállalt, de a fekete közösség meghatározó vezetői nem taszították ki. Egy időben Martin Luther King mellett talán a legtöbbet szereplő polgárjogi harcosnak számított. Később elhidegültek egymástól.

Lenyűgöző az a retorikai képesség és igazságkereső, mégis higgadt okosság, amellyel esszéiben, beszédeiben és élesben vitázva képes volt „mindenkinek úgy beolvasni”, hogy közben egy pillanatra sem veszítette el mondandója fókuszát. Ahogy például 1965-ben az angliai cambridge-i diákszövetség rendezvényén a konzervatív Willliam F. Buckley-val vitázott az amerikai feketék történelmi szerepéről, azt tanítani lehetne. Tanítják is.

Baldwin elutasította a szegregációt és erőszakot. Nem követte az elégedetlen Malcolm X-et, amikor Martin Luther Kinget odahagyva Elijah Muhammadhez csatlakozott. Olykor fájóan szókimondó volt, de nem veszítette el erkölcsi „középpontját” – mint egy költőhöz és íróhoz illik szélsőségesen individualista volt, aki óvta függetlenségét, de nem volt közönyös sorstársaival, feketékkel és melegekkel. Nem volt naiv virággyerek, de leírta, hogy „sem a szerelem, sem a rémület nem vakítja meg az embert: a közöny vakítja meg”.

A Ha a Beale utca mesélni tudna c. regénye (1974) női főhőse így beszél igazságtalanul letartóztatott szerelméről:

„Fonnyt ugyanaz a szenvedély juttatta bajba, és vitte a sittre, ami megmentette. Mivel megtalálta a középpontját, értitek, a saját középpontját, belül: és ez meglátszott. Nem volt mások niggere. És ez bűn ebben a kurva szabad országban.” (Mesterházi Mónika fordítása.)

Mintha saját regényhőse magát Baldwint jellemezné. Az 1970-től kezdve ez a nagyon szabad ember már csak időnként látogatott haza, Franciaországban élt és halt meg, akárcsak varázslatos művészbarátja, Nina Simone.

Végezetül hadd idézzünk még egy részletet az 1963-as esszéjéből, ami akár a mai Amerikának is szólhat, amelyet újra az elmérgesedő etnikai-faji ellenségeskedés réme fenyeget:

„Röviden: nekünk feketéknek és fehéreknek égető szükségünk van egymásra, ha már valóban nemzetté kell válnunk, azaz, ha már valóban ki akarjuk vívni azonosságunkat, kiforrottságunkat, mint férfiak és nők. Már az is rettenetesen nehéz feladatnak bizonyult, hogy egyetlen nemzetet alkossunk, most pedig valóban semmi szükség rá, hogy két nemzetet, feketét és fehéret alakítsunk. De a fehérek a maguk politikai hatalmával, amely sokkal nagyobb, mint az Iszlám Nemzetéé, tulajdonképpen ugyanezt tanácsolták nemzedékek során át. […] Egyáltalán semmi értelme azt feltételezni, hogy a fehérek alkalmasabbak a rám is vonatkozó törvények megalkotására, mint jómagam. A legkevésbé sem fogadhatom el, hogy ne legyen beleszólásom saját országom politikai ügyeibe, mert nem vagyok Amerika kedvence. Egyike vagyok az első amerikaiaknak, akik e partokra érkeztek.”