Nagy Imre, Dubček és Gorbacsov. A három leghíresebb revizionista vagy reformkommunista vezető. Szükségszerűen buktak el. Nagynak pár nap jutott, Dubčeknek már hónapok, Gorbacsovnak évek. Nagy Imrét kivégezték elvtársai, Dubčeket elrabolták és megalázták, Gorbacsovot is letartóztatták, de őt hamar kiszabadították. Viszont ő is elbukott, és vele bukott az álamszocialista kísérlet szovjet változata is. Ma Pizza Hut-hirdetésekben szerepel. Ha emberarcú államszocializmus nem is létezhetett, igenis léteztek emberarcú kommunista vezetők. A szlovák Alexander Dubček ilyen volt.

‌‌

„Az emberek elégedetlenek voltak a párt vezetésével. Nem tudtuk megváltoztatni az embereket, így a vezetőket cseréltük le” – Alexander Dubček (1921–1992) így összegezte, mi is történt 1968. január 5-én és utána, amikor őt rakták a Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) élére, majd számos vezetőcsere történt.

Fontos mondat ez abból a szempontból is, hogy megmutatja a reformkommunizmus korlátjait. Mert hát ezek szerint az elégedetlen embereknek maguknak nincs lehetőségük – mint egy liberális/polgári demokráciában – leváltani az eddigi vezetőket, őket a demokratizált szocializmusban is csak az új vezetők válthatják le. Viszont óriási lépés ez a sztálinista megközelítéshez képest, amelyik „probléma esetén” a népet rendszabályozta volna meg, nevelte volna át vagy váltotta volna le.

Dubček bízvást korának legnépszerűbb kommunista vezetője volt.„Polska czeka na Dubčeka!” – Lengyelország várja a maga Dubčekét!– ez volt például az egyik jelszava a lengyel diáklázadásoknak. A „béketáborban” és Nyugaton is sok szurkolója volt neki. Saját hazájában nagyon bíztak benne az emberek, pedig eleinte csak hórihorgas termetével lógott ki a többi sztálinista apparátcsik közül.

Szülei szocialisták és szlovák nacionalisták voltak. Asztalos apja Budapesten is megfordult, de mint szervezkedő szocialistát kirúgták, egész Amerikáig menekült, és ott nősült meg. Kevesen múlott, hogy Alexander nem Amerikában, hanem a függetlenné vált Csehszlovákiában született. A nyughatatlan apa azonban kevésnek érezte a lehetőségeket, hamarost átköltöztek a Szovjetunióba, ahonnan még ép időben jöttek vissza ahhoz, hogy tanúi lehessenek Csehszlovákia szétesésének. A huszonéves Dubček fegyverrel is részt vett a szlovák nemzeti felkelésben.

Ha nem is egyből, de a háború után a kommunistáknál kapott pártmegbízatást. Pártmunkás lett. Cseheknek, morváknak és szlovákoknak más viszonya volt a kommunista mozgalomhoz, mint a többi környező népnek. Ahogy a mondás tartotta, a csehek mindig is hajlamosak voltak sörivásra és kommunizmusra. A térségben egyedüli módon itt szabad választást tudott nyerni a kommunista párt.

Csehszlovákia lakossága jórészt a szovjetekhez is másképpen viszonyult, mint más keleteurópaiak. Míg az ország Hitlerék általi feldarabolását a Nyugat nem akadályozta meg, addig a szovjetek valóban fegyverrel szabadították fel az országot, és azt ígérték, itt nem lesz „csajkarendszer”.

A szovjetek és a CSKP, illetve a nép viszonya azonban idővel megromlott. Klement Gottwald és Antonín Novotný idején a sztálinizmus itteni változata is sztálinizmus volt, éppúgy kegyetlen és nyomorúságos, mint másutt. Idővel Gomulka Lengyelországa és Kádár Magyarországa is kezdett jobb helynek számítani, mint a korábban legfejletteb Csehszlovákia.

Dubček közben egyre magasabbra hágott a kommunista szamárlétrán. Nem volt túl iskolázott, szovjet pártiskola volt a legmagasabb végzettsége, nyilvánosság előtt is inkább félszegnek és bizonytalannak tűnt, de szűk körben meggyőzően érvelt, és jól választotta ki embereit. Az is a malmára hajtotta a vizet, hogy a Csehszlovákiában mégiscsak elinduló desztalinizációnál a rehabilitációs bizottságban kapott helyet. Így miközben ő mintegy menetesült az elkövetett bűnök felelőssége alól, pártbéli riválisaival szemben vádlóként léphetett fel. Az elbizakodott Novotnýt sikerült is kifúrnia.

Dubček az augusztusig tartó „prágai tavasz” során nem volt mindig kirakatban. A maga türelmes módszereivel azon dolgozott, hogy a pártban megfékezze ellenfeleit, és főleg azon ügyeskedett, hogy féken tartsa Brezsnyevéket. Az 1956-os magyar forradalom után nem lehetett kérdés, hogy a szovjetekkel történő nyílt szakítás esetén semmi esélyük a reformoknak. Dubček kutyaszorítóban volt, mert úgy kellett a szovjeteket megnyugtatni, hogy közben a népe bizalmát se veszítse el. Ő és népe az hihette, ő a garanciája a békés, de mélyreható változásnak.

Miközben megkísérelte a lehetetlent, Moszkvában már döntöttek, és augusztus 20. éjjelén testvéri tankok özönlötték el az országot. Hajnalban pedig szovjet fegyveresek vették őrizetbe az egész csehszlovák vezetést. Majd katonai gépen repítették őket Brezsnyevék elé. Dubčeket a biztonság kedvéért odabilincselték a székéhez.

Aztán visszavitték őket Prágába, és azt a feladatot kapták, hogy csináljanak vissza mindent. Ezt Dubček nem hajtotta végre, 1969-ben leváltották a párt éléről, egy év múlva pedig a pártból is kizárták. Legközelebb 1989-ben vállal nyilvános politikai szerepet, amikor a bársonyos forradalmat hitelesíti Václav Havelék melletti kiállásával.

„Hogy a morális szempontoknak helye van a politikában, arról nem pusztán azért vagyok meggyőződve, mert a kis országok etikai erő nélkül nem lennének képesek visszavágni a nagy hatalmaknak. Hanem azért is, mert politikai erkölcs nélkül nem beszélhetünk nemzetközi törvényekről sem. Ha figyelmen kívül hagynánk a politika morális elveit, visszatérnénk a dzsungel törvényeihez”– mondta 1990 augusztusában.