A polgárnak lesz rosszabb, hogy a kormánynak jobb legyen

A kormány „salátatörvénybe” csempészve és szakmai egyeztetés nélkül jelentős változtatásokat hajtana végre a bírósági rendszeren. Megteremtené annak a lehetőségét, hogy a rendes bíróságokon elbukott, politikailag kényes pereit majd a kormánytöbbség által választott alkotmánybírák tárgyalhassák újra, de a hétköznapi ügyekben is nehezebbé tenné a jogkereső polgárok számára a jogaik érvényesítését. A Magyar Helsinki Bizottság részletes elemzése arról, hogy mi a baj a T/8016-os számú törvényjavaslattal.

1) A törvény elfogadásának módja

Megint elmaradt az érdemi egyeztetés egy a magyar társadalom egészét érintő, a jogállamiság szempontjából kulcsfontosságú ügyben. A rossz emlékű közigazgatási bírósági törvény elfogadása kapcsán a Velencei Bizottság már azt is elégtelennek találta, hogy a kormány három munkanapot adott az akkori tervezet véleményezésére. Most azonban ennyi sem adatott: a tervezet nem került fel a kormányzati honlapra, noha a társadalmi egyeztetést törvény írja elő.

Ráadásul a közigazgatási bíróságokról szóló törvény visszavonása után, 2019. június 17-én a Magyar Helsinki Bizottság és az Amnesty International Magyarország még az előző igazságügyi minisztert, Trócsányi Lászlót arra kérte, hogy adjon lehetőséget a bírósági szervezetrendszerrel kapcsolatban felmerült kérdések, átalakítási elképzelések megbeszélésére. Majd a két civil szervezet augusztus 29-én, nem sokkal miniszteri kinevezése után találkozót kezdeményezett Varga Juditnál ugyanebből a célból. Erre a levélre a mai napig nem érkezett válasz – most már tudjuk, nem azért, mert még nem voltak kész tervek a bírósági rendszer átalakítására, hanem azért, mert a magyar kormány továbbra sem kíváncsi a szakmai érvekre.

2) Vészkijárat a politikailag kényes ügyekben: az Alkotmánybíróság

A magyar kormányzatnak a bíróságok függetlenségét veszélyeztető kísérletei eddig rendre elbuktak, legyen szó a bírák kényszernyugdíjazásáról vagy az elkülönült közigazgatási bíróságok felállításáról. Számos, politikailag kényes ügyben hozott döntés mutatta meg, hogy a magyar bírók komolyan veszik a függetlenségüket. Az új szabályozási terv kapcsán erős a gyanú, hogy ezt unta meg a kormány. Megpróbálja tehát megteremteni a lehetőséget arra, hogy az állami szervek ki tudjanak vinni egyes politikailag kényes vagy más okból fontos ügyeket a rendes bírósági rendszerből ahhoz az Alkotmánybírósághoz, amelyik már sokszor segítette ki a kormányzatot. Az, hogy a közhatalmat gyakorló szervezetek is megkapják a jogot az alkotmányjogi panaszra, ezt teszi lehetővé.

A javaslat szerint ugyanis a közhatalmat gyakorló szerv a bíróság őt érintő döntésével szemben az Alkotmánybírósághoz fordulhat, ha az ügyben meghozott bírói döntés álláspontja szerint az Alaptörvényben biztosított jogát sérti vagy hatáskörét az Alaptörvénybe ütköző módon korlátozza. A szabály radikálisan szakít azzal a felfogással, amely szerint az alapjogvédelem az egyének alapvető jogainak védelmét jelenti az alkotmányellenes bírói döntésekkel vagy a többség által elkövetett alapjogsértésekkel szemben.

Olyan típusú alkotmányjogi panasz, mint amilyet a kormánytöbbség most bevezetne, a világ egyik országában sem létezik. Így például az alkotmánybíráskodás „őshazájában”, az Amerikai Egyesült Államokban és a magyar közjogi hagyományokra a legnagyobb hatással bíró Németországban sem ismerik el, hogy a közhatalmat gyakorló szerveknek volnának alkotmányjogi panasszal védhető alapjogai, így alapjogvédelmet értelemszerűen nem kérhetnek (ez alól Németországban kivételt jelentenek az önkormányzatok bizonyos jogai). Nem véletlen az sem, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének 34. cikke csak a „nem-kormányzati” szervek (civil szervezetek, szakszervezetek, egyházak stb.) számára biztosít panaszjogot. A legmagasabb szintű európai alapjogvédő fórum, az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig kormányzati szervnek tekint és a panaszjogból kizár minden olyan szervezetet, amely valamilyen formában részt vesz a közhatalom gyakorlásában.

A törvényjavaslatban szereplő új szabály ugyanakkor szentesíteni látszik azt az alkotmánybírósági értelmezést, amely a 23/2018. (XII. 28.) AB határozatban csúcsosodott ki. E határozatban az Alkotmánybíróság a Magyar Nemzeti Bank alkotmányjogi panasza alapján semmisített meg egy kúriai döntést. Az MNB a panaszban a tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmére hivatkozott. A döntéssel szemben Czine Ágnes, Hörcherné Marosi Ildikó, Schanda Balázs és Stumpf István alkotmánybírák fogalmaztak meg különvéleményt a közhatalmat gyakorló szerv alapjogvédelmének lehetőségéről. A különvélemények utalnak az Alkotmánybíróság korábbi, több évtizedes gyakorlatára, amely szerint közhatalmi jogosítvánnyal felruházott állami szervnek nincs az államhatalommal szemben garanciákat jelentő olyan alkotmányos alapjoga, amely feljogosítaná alkotmányjogi panasz előterjesztésére. Az Alkotmánybíróság gyakorlata ugyanis azon az elvi megfontoláson alapult, hogy „[a]z alkotmányjogi panasz az Alkotmányban szabályozott alapvető jogok védelmének eszköze, amely alapvető jogok rendeltetése az, hogy az államhatalommal szemben alkotmányos garanciákat teremtsenek az állampolgár, az egyén vagy egy közösség jogainak védelmére, cselekvési autonómiájának biztosítására” [65/1992. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1992, 289, 291.].

Ahogy Schanda Balázs alkotmánybíró fogalmaz: „ha a közhatalmi szervek e viszonyaikban is rendelkeznek alapjogi jogalanyisággal, akkor az alapjogvédelem az állam »önmagával szembeni védelmét« eredményezi, amely beláthatatlan helyzeteket eredményez mind logikailag, mind eljárási oldalról”.

Az Alkotmánybíróság többsége ennek ellenére megsemmisítette az MNB által kifogásolt kúriai döntést, mert egy az alkotmányban egyébként nem szereplő fogalmat (nevezetesen a „kiadmányozás” fogalmát) a Kúria az AB szerint rosszul értelmezte. És ez az AB szerint a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét jelentette, mert a jogszabály alkalmazása során a Kúria a jogszabály célját az alkotmányosan szükséges mértékben nem vette figyelembe.

A kérdéses döntés olyan új jogértelmezést honosított meg, amelyet a törvényjavaslattal nem szentesíteni kellene, hanem éppen ellenkezőleg: egyértelművé tenni, hogy az alkotmányjogi panasz funkciója nem az közhatalmi szervek ilyen jellegű védelme. Ez ugyanis azt jelenti, hogy bármikor, amikor egy állami szervnek nem tetszik egy bírósági döntés, megtörténhet az, hogy az Alkotmánybíróság azt megsemmisíti azon az alapon, hogy a bíróság rosszul értelmezett egy szabályt, aminek amúgy semmi köze az Alaptörvényhez.

Hova vezet ez? Az látszik, hogy a bírói szervezetrendszer függetlenségét a kétharmados többség közel egy évtized alatt sem tudta megtörni, bár komoly erőfeszítéseket tett ennek érdekében. Számtalan, a hatalomnak nem kedvező bírósági döntés született többek közérdekű adatok ügyében (pl. TAO), választási eljárásban (pl. kormánypárti önkormányzatokat pártpropaganda miatt marasztaló döntések), személyiségi jogi perekben (p. a Magyar Helsinki Bizottság perei a Fidesszel vagy a kormánnyal szemben).

Hogyan lehet a bírói függetlenség gordiuszi csomóját egyetlen kardsuhintással megoldani? Úgy, hogy annak a bíróságnak adjuk a végső döntési jogot minden ügyben, amelynek az összes tagját mi választottuk ki! Lehet, hogy majd megnyerik a felek a pereket elsőfokon, másodfokon és még a Kúrián is, de mostantól már törvény által szentesítve nyílik meg az alkotmánybírósági út az „állami szervek alapjogának védelme érdekében”.

Képzeljük el, hogy 1994–98-ban a kétharmados hatalmával élve (avagy visszaélve) a baloldali-liberális többség egymaga fogad el alkotmányt, átírja az alkotmánybírók választásának szabályait, és ez alapján a saját jelöltjeit választja meg a testületbe. Ezt követően előáll egy jogvita, amelyben az Állami Számvevőszéknek a Fidesszel szemben hozott határozatát a Legfelsőbb Bíróság (akkor még így hívták) jogsértőnek találja. Vagyis az ellenzéki pártnak igazat ad a bíróság, és megvédi az Állami Számvevőszék önkényétől. Vajon a jelenlegi kormánypárt politikusai és hívei mennyire tartották volna helyénvalónak annak idején, ha ezt a bírói döntést az akkori kormánytöbbség által választott bírókból álló Alkotmánybíróság megsemmisítette volna?

Vagy vegyünk egy közelebbi, kevésbé hipotetikus példát. A Magyar Helsinki Bizottság – a Kúriáig bezárólag – minden fokon megnyerte az általa indított személyiségi jogi pert a Miniszterelnöki Kabinetirodával szemben a nemzeti konzultáció jogsértő, az egyesület jóhírnevét csorbító tartalma miatt. Ha ezt a pert a kormány az Alkotmánybíróság elé vihetné arra hivatkozva, hogy a kabinetiroda szólásszabadságát sérti a kúriai döntés, vajon mekkora eséllyel adna igazat a Magyar Helsinki Bizottságnak a kormánnyal szemben az Alkotmánybíróság 2019-ben?

Orbán Balázs államtitkár az Indexen közölt cikkében lényegében azzal érvelt a módosítás szükségessége mellett, hogy az alapjogokat a 21. században a globalizáció miatt nemcsak az állam túlhatalmától, hanem a nemzetközi szervezetektől és multinacionális cégektől is védeni kell. Ebben egyetértünk. De ebből semmilyen észszerű okfejtéssel nem következik az, hogy az államot az állampolgártól vagy a saját bírósága által hozott döntéstől kellene védeni.

3) Új arcok a Kúrián

A törvényjavaslat szerint, ha egy alkotmánybíró azt kéri, akkor őt a köztársasági elnök köteles „rendes” bíróvá is kinevezni, mégpedig a bírókra egyébként irányadó kinevezési feltételek vizsgálata és pályázat kiírása nélkül. A javaslat egy másik szabálya szerint azokat az alkotmánybírókat, akik ilyen módon lettek „rendes” bírók, alkotmánybírói megbízatásuk megszűnése egyenesen a Kúriára kell helyezni.

A javaslat indoklása szerint ezzel semmi gond nincs, hiszen „az Alkotmánybíróság tagjává megválasztott személynek meg kell felelnie a bírói kinevezéshez megállapított követelményeknek is”. Ez azonban nem igaz.

Alkotmánybíróvá ma megválasztható minden olyan büntetlen előéletű, és az országgyűlési képviselők választásán választható magyar állampolgár, aki a) jogász végzettséggel rendelkezik, b) 45. életévét betöltötte, de 70 évesnél fiatalabb, és c) kiemelkedő tudású elméleti jogász (egyetemi tanár vagy a Magyar Tudományos Akadémia doktora), vagy legalább húszévi, jogi területen folytatott szakmai gyakorlattal rendelkezik. Vagyis sem a jogi szakvizsga, sem jogi területen folytatott gyakorlati tevékenység nem szükséges az alkotmánybírói kinevezéshez.

Ezzel szemben bíróvá az nevezhető ki, akinek az esetében – többek között – az alábbi feltételek is fennállnak: a) a jogi szakvizsgája van, b) a pályaalkalmassági vizsgálat eredménye alapján a bírói hivatás gyakorlására alkalmas.

Ahhoz tehát, hogy valaki alkotmánybíró legyen, nem szükséges jogi szakvizsga, ami teljesen rendben van, hiszen más természetű tudást igényel a bírói, és mást az alkotmánybírói feladat. Az azonban már nem védhető, hogy az alkotmánybírói megbízatás megszűnése után lehetővé tesszük szakvizsga nélküli, pályaalkalmassági vizsgálaton át nem esett jogászoknak azt, hogy bíróként tárgyalást vezessenek és ítélkezzenek. Bírónak lenni, tárgyalást vezetni rendkívül nehéz szakma. Tipikus esetben ezért előzi meg a bírói kinevezést a gyakorlati szakmai tudás meglétét ellenőrző szakvizsga letétele mellett több éves fogalmazói, majd titkári munka, ezért kell pszichológiai alkalmassági vizsgálaton is átesnie a jelölteknek, és ezért van az, hogy a bírókat először három évre nevezik ki, és csak ezt követően határozatlan időre.

Mindettől a javaslat eltekintene. Amivel nem pusztán az a baj, hogy védhetetlen diszkriminációnak tűnik a bírói kinevezés feltételeit teljesítő bírákkal szemben, hanem az is, hogy a törvényjavaslat szerint a bírói pályán kívülről érkezett alkotmánybírókból úgy lesznek bírák, hogy senki nem ellenőrzi: képesek és alkalmasak-e a rendesbírói ítélkezési feladatokat ellátni.

Ráadásul rögtön a Kúriára kerülnek. Jelenleg a kúriai bírói tisztség a bírói pályafutás csúcsa, sokéves kiemelkedő ítélkezési tevékenység elismerése a bírósági rendszer különböző szintjeinek bejárása és megismerése után. Az új rendszer ezt a helyzetet jelentősen megváltoztatja, lehetőséget adva rá, hogy – közvetetten bár, de – a törvényhozók, parlamenti képviselők, tehát politikusok válasszák ki a bírói hatalmi ág legfelsőbb szintű testületének tagjait (illetve tagjainak egy részét). A jelenlegi helyzetben pedig a törvényhozás egyszínű törvényhozást jelent, hiszen a kormánykoalíciónak önmagában megvan az alkotmánybírák megválasztásához szükséges kétharmados többsége.

Ilyen módon a törvényjavaslat ezen újítása akár a Kúria politikai elfoglalásának eszköze is lehet szélsőséges esetben, hiszen elméletben nem zárja ki semmi, hogy mind a tizenöt alkotmánybíró egyszerre mondjon le és kérje a bírói pozícióját, és ezt rövid időn belül az újonnan megválasztott alkotmánybírók is megtegyék, ha a szükség úgy hozza.

4) Korlátozott precedensjog

A Kúria összetételének azért is lesz az eddigieknél is nagyobb jelentősége, mert a törvényjavaslat bevezetné az ún. korlátozott precedens rendszert, amelyben az alsóbb fokon eljáró bíróság vagy követi a Kúria korábbi jogértelmezését, vagy köteles megindokolni azt, hogy miért tért el tőle. A kúriai jogértelmezéstől eltérő ítélettel szemben lehetővé válik a felülvizsgálat előterjesztése, egyben szükséges egy úgy új jogorvoslat, a jogegységi panasz bevezetése is.

Elvi szinten egyébként nem tartjuk ördögtől valónak a korlátozott precedens rendszer ötletét, hiszen a jogrendszer kiszámíthatóságát, előre láthatóságát növeli, a bírói függetlenséget pedig nem sérti, mivel a bíró indokolással eltérhet a Kúria jogértelmezésétől. És az eddig kialakult gyakorlatban egyértelműen is van egyfajta normatív ereje a legfelsőbb bírói fórum jogértelmezésének, ami a jogegység igénye és a törvény előtti egyenlőség elvei miatt abszolút indokolt.

A problémánk a javasolt megoldással más, technikai természetű. Egyrészt nincs a kúriai határozatoknak olyan „kanonizált”, hivatalos formában összegyűjtött listája, amelyből egyértelműen megtudható lenne, hogy az elmúlt évtizedek gyakorlatából melyik határozatot melyik jogkérdésre vonatkozónak kell tekinteni, a határozatok ugyanis egyedi ügyekben születnek, amelyeknek a tényállásai nagyban és sok tekintetben eltérnek. Elképzelhető tehát, hogy azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy egy korábbi ügy hasonlít-e az aktuális perhez annyira, hogy az abban hozott kúriai határozatot alkalmazni lehessen (vagy kelljen) ebben.

Másrészt vannak egymásnak ellentmondó felsőbírósági határozatok szép számmal. Gyors kutatás eredményeként találtunk például két közzétett kúriai határozatot arról, hogy egy tartósan távol levő, pl. beteg vagy újszülöttjével otthon maradó közalkalmazott (tanár) helyettesítésére határozott idejű szerződéssel felvehető-e valaki úgy, hogy csak az adott tanévre nevezik ki, és ezért nem kell neki fizetni nyárra. 2009-ben a Kúria még azon az állásponton volt, hogy nem jogszerű, ha a közalkalmazott határozott idejű helyettesítésre alkalmazásának időtartama nem igazodik a helyettesített személy távollétéhez. 2018-ban viszont már úgy ítélte meg, hogy nem csak a helyettesített személy távollétének teljes tartamára lehet határozott idejű jogviszonyt létesíteni, és nem csak egyetlen határozott idejű jogviszonnyal, avagy egyetlen személlyel lehet a helyettesítést megoldani. Tehát míg 2009-ben a Kúria nem tartotta jogszerűnek, ha a helyettesítő tanár nem kap fizetést a nyári szünetre, addig 2018-ban már igen.

Az úgynevezett jogegységi döntések megoldhatják az ilyen ellentmondásokat, de mindenképpen érdemes ezen a problémán gondolkodni, mielőtt bevezetjük a szabályt.

5) A joghoz jutás korlátozása

A javaslat indokolása szerint a törvény célja a közigazgatási ügyek végleges lezárásának felgyorsítása. Ez első pillantásra üdvözlendő és polgárbarát célkitűzésnek tűnik, azonban ha jobban szemügyre vesszük a javasolt változtatásokat, látjuk, hogy azok valójában nehezebbé tennék a jogkereső polgárok számára a jogaik érvényesítését, megnehezítenék a joghoz való hozzájutást – elsősorban a kevésbé tehetősek számára. 

A járási hivatali eljárások egyfokúvá válása

A most hatályos szabályozás szerint a járási (helyi) szinten hozott döntéssel szemben közigazgatási fellebbezést lehet benyújtani. Az így születő másodfokú közigazgatási döntéssel szemben pedig a közigazgatási bírósághoz lehet fordulni, amelynek ítéletével szemben további jogorvoslatnak van helye, mégpedig a törvényszék előtt.

Ehhez képest a javaslat alapján a közigazgatási rendszeren belüli fellebbezés megszűnik, az elsőfokú bírósági jogorvoslati hatáskör a közigazgatási kollégiummal rendelkező törvényszékhez kerül, a másodfok szűk körben pedig a Kúriához kerül. Azaz a közigazgatási szerv döntésével szemben egyből bíróságra (a törvényszékre) kell menni. Ha például valaki a házához akar toldani egy részt, és az építési engedély iránti kérelmét az önkormányzat jegyzője elutasítja, a fellebbezést jelenleg a kormányhivatalhoz kell benyújtani, és bíróságra csak akkor került az ügy, ha a kormányhivatal sem ad neki igazat. Ha a „salátatörvényt” így fogadják el, akkor a jegyző sérelmes döntése ellen a polgárnak egyből a bírósághoz kell fordulnia.

Az általános indokolás szerint ennek a változtatásnak az oka az időszerűség, ugyanis az elsőfokú közigazgatási döntéseknek csak a 0,5%-át fellebbezték meg az ügyfelek, míg a másodokú döntéseknek a 25%-ával szemben fordultak bírósághoz, és az indokolás szerint azért a fél százalékért nem érdemes fenntartani a mostani a jogorvoslati rendszert. Részletes hatástanulmány és pontos számok ismerete nélkül ez az indokolás nehezen ítélhető meg. A magunk részéről azonban vitathatónak tartjuk a reform ezen formáját az alábbiak miatt.

Egyrészt az indokolásban ismertetett arányokból az következik, hogy a másodfokú közigazgatási döntés 75%-ban képes volt orvosolni az elsőfokú döntés hibáját, hiszen a másodfokú közigazgatási döntéseknek csak a 25%-ával szemben éltek jogorvoslattal. Vagyis egy olyan jogorvoslatot iktatnánk ki a rendszerből, ami négyből három esetben megoldja a problémát. Most ezt a feladatot a bíróságra róná a javaslat. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a közigazgatási peres ügyek száma négyszeresére emelkedhet, hiszen ha eddig négyből egy másodfokú döntéssel szemben éltek bírósági keresettel, akkor a másodfokú közigazgatási hatáskör kiesésével négyből négy esetben csak a bíróság tudja majd korrigálni a legapróbb eljárási vagy legegyszerűbben tisztázható érdemi döntési hibákat is.

Különösen jelentősnek tűnik ez a probléma, ha az indokolásban nem szereplő, de nyilvánosan elérhető közigazgatási bírósági ügyforgalmi számokat tekintjük. 2018-ban a hivatalos statisztikák szerint 14 162 közigazgatási peres ügy érkezett a bíróságokhoz, 2019 első félévében 7773. Ha helyes az előző gondolatmenetünk, akkor ez az ügyszám négyszereződhet meg, amennyiben a közigazgatási jogorvoslat kiesik, és minden olyan ügyet, amelyet mostanáig a másodfokú közigazgatási fellebbezéssel támadtak, majd bíróságra visznek. Ez bizonyosan nem gyorsítja majd az ügyek elintézését.

A másik gondot a földrajzi távolságok jelentik. Az egyfokú közigazgatási eljárásban hozott döntések felülvizsgálatát nyolc bíróság fogja végezni: Fővárosi Törvényszék, Buda Környéki Törvényszék, Debreceni Törvényszék, Győri Törvényszék, Miskolci Törvényszék, Pécsi Törvényszék, Szegedi Törvényszék, Veszprémi Törvényszék. Egy törvényszékhez adott esetben három megye is tartozik. Vagyis aki egy vidéki település járási hivatala által hozott határozattal szembeni jogorvoslatot akar elintézni, annak mostantól nem a helyi kormányhivatalnál kell eljárnia, hanem a megfelelő – adott esetben nagy földrajzi távolságra lévő – regionális törvényszéken.

A fenti példánál maradva: az építési engedély elutasítása ellen nem a helyben vagy egy közeli kormányhivatalnál kell kifogást emelnem, hanem egy olyan bíróságon, amely adott esetben két vagy három megyényire van a lakóhelyemtől. Ez idő, pénz, energia az ügyfeleknek, ráadásul egy törvényszéki beadvány megfogalmazása lényegesen bonyolultabb, mint egy közigazgatási fellebbezésé, ezért arra, hogy a jogkereső polgár ügyvédi segítség nélkül is elboldoguljon, sokkal kisebb esély lesz, mint a jelenlegi rendszerben.

Végül arról is szót kell ejtenünk, hogy a jelenlegi tapasztalatok szerint a bírósági perek hosszabb ideig tartanak, mint a másodfokú közigazgatási eljárások, amelyekre a jogszabály ráadásul határidőt is szab. Ha a bíróságok ügyterhe olyan módon és mértékben növekszik, ahogy az az ismert számok alapján gondolható, a bírósági eljárások még tovább húzódhatnak. A tervezett változtatások így nem csak térben vihetik távolabb az emberektől a jogvitáik megoldását, hanem időben is.

Munkaügyi bíróságok megszűnése 

Ennél is rosszabb lesz a helyzet a munkaügyi pereknél. A külön munkaügyi bíróságok ugyanis megszűnnek, a javaslat szerint törvényszéki szintre kerül a munkaügyi hatáskör, és a munkaügyi perekben a másodfokú döntés ezzel az ítélőtáblákhoz kerül. Ez álláspontunk szerint tovább rontja annak esélyét, hogy a munkavállalók munkaügyi pereket indítsanak, amelyek száma már eddig is drasztikusan zuhant az új Munka Törvénykönyvének, majd az új Polgári Perrendtartásnak a bevezetése óta.

2014-ben még 14 ezernél több munkaügyi per indult, 2018-ban már csak 6170, 2019 első felében pedig időarányosan még ennél is kevesebb, 2447. Öt év alatt a munkaügyi pereknek gyakorlatilag a kétharmada „tűnt el”. A készülő bírósági szabályozás újabb akadályok elé állítja az igazukat kereső munkavállalókat.

Ennek oka, hogy az új Polgári Perrendtartás szerint kötelező az ügyvéd közreműködése olyan perben, amelyben elsőfokon törvényszék jár el. Eddig elsőfokon járásbírósági szinten indult meg a munkaügyi per. A javaslat alapján azonban a munkaügyi perek egyből a törvényszékre kerülnek, vagyis nem lehet majd ügyvéd megbízása nélkül keresetet indítani ezekben az ügyekben. Ez nyilván még költségesebbé teszi a pereskedést, ami sokakat eltántorít vagy elzár a perindítástól.

Ráadásul az új Polgári Perrendtartás alapján bonyolultabb lett keresetet írni, ami miatt sok ügyvéd nem is vállal peres ügyet, aki pedig vállal, az drágábban. Így egy munkaügyi perre ügyvédet félmilliós költség alatt nehéz lesz találni, és ez nagyon szolid becslés. A Munka Törvénykönyvében a jogellenesen kirúgott alkalmazott által követelhető elmaradt munkabért 12 hónapban maximálták. Egy átlagos nettó fizetésnél ez nagyságrendileg 2,5–3 millió forint. Ha ennek perléséért kell kockáztatni a saját ügyvéd díját, az ellenérdekű fél ügyvédjének hasonló nagyságrendű díját és az egyéb esetleges költségeket (mint pl. a szakértők díját), akkor átlagos jövedelem mellett esetleg abban az esetben sem éri meg a perindítás, ha van az embernek félmillió forintja ügyvédre.

6) Ami a filmből kimaradt

Ha már hozzányúlt a kormányzat a bíróságok szervezetéhez, megpróbálhatta volna megoldani azokat a problémákat, amelyek az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke és az Országos Bírói Tanács (OBT) közötti állóháborúhoz vezettek. A kormány kijavíthatta volna azokat a hiányosságokat, amelyek miatt az OBT nem tudta igazán hatékonyan ellenőrizni, hogy nem él-e vissza az OBH elnöke a hatalmával.

Így például véget lehetett volna vetni annak a lehetőségnek, hogy az OBH elnöke a vezetői pályázatok érvénytelenítésével és megbízott vezetők kinevezésével kerülhesse meg a törvényben előírt kötelezettségét arra, hogy a bírák véleményét figyelembe vegye. Meg lehetett volna adni az OBT-nek az önálló jogi személyiséget és önálló költségvetést. Olyan szabályokat lehetett volna alkotni, amelyek biztosítják, hogy az OBT-be megválasszák a hiányzó tagokat és póttagokat, és a testüket végre teljes létszámban működhessen.

A sor hosszan lehetne folytatni, de az, hogy mindez nem történt meg, arra mutat, a kormányzat továbbra sem érdekelt a független és erős bírói önigazgatás lehetőségének biztosításában.