A. B. kontra Magyarország

Elmarasztaló strasbourgi ítélet született 2013. április 16-án egy magyar kérelmező előzetes letartóztatásával kapcsolatban. A kérelmezőt a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke képviselte.

 

A kérelmező ellen 2007. január 17-én indult büntetőeljárás kerítés, üzletszerű kéjelgés elősegítése és zsarolás gyanúja miatt. Amikor a kérelmező tudomást szerzett arról, hogy keresik, önként jelentkezett a rendőrségen. 2007. január 19-én a bíróság elrendelte a kérelmező előzetes letartóztatását, amelyet az eljárás meghiúsítása veszélyének fennállásával indokolt. A kérelmező előzetes letartóztatását folyamatosan hosszabbították, elsődlegesen az eljárás meghiúsításának veszélye miatt, azonban a vádemelés után már nem erre az okra, hanem szökésveszélyre hivatkoztak a bíróságok. A meghosszabbítás indokai között a következők szerepeltek: szökés és bűnismétlés veszélye; a kérelmezőnek nincs legális jövedelme; az egyik bűntársa megszökött; tanúk befolyásolásának veszélye; az esetlegesen kiszabásra kerülő súlyos szankció okán biztosítani kell a kérelmező eljárási cselekményeken való megjelenését. A kérelmező többször indítványozta az előzetes letartóztatás más, kevésbé korlátozó kényszerintézkedéssel való felváltását. Ennek során a védője rámutatott arra, hogy semmilyen olyan bizonyíték nem volt számára hozzáférhető, amely alátámasztaná azt, hogy a kérelmező befolyásolná a tanúkat, illetve arra is, hogy a szökés veszélyét egyetlen általa ismert bizonyíték sem alapozta meg. Végül 2008. december 10-én a kérelmezőt szabadlábra helyezték és lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el vele szemben. A kérelmező összesen 1 évet és 11 hónapot töltött előzetes letartóztatásban.

Az ügyben az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) álláspontja szerint a hazai bíróságok által felhozott, az előzetes letartóztatást megalapozó indokok „relevánsak” voltak ugyan, azonban az idő előrehaladtával már nem voltak „elégségesek”. Különösen a szökés veszélyével kapcsolatban mutatott rá az EJEB arra, hogy azt semmilyen érv sem támasztotta alá, és az erre való hivatkozást különösen annak fényében tartotta problematikusnak, hogy a büntetőeljárás kezdetén a kérelmező maga jelentkezett a rendőrségen. A strasbourgi bíróság szerint a bűnszervezetben való elkövetésre való meglehetősen általános hivatkozás nem magyarázhatja a kérelmező előzetes letartóztatásának ilyen mértékű elhúzódását. Mindezen megfontolások és azon tény alapján, hogy az eljáró hatóságok nem vették komolyan fontolóra más, kevésbé korlátozó kényszerintézkedések alkalmazásának lehetőségét, és elutasították a kérelmező óvadék ellenében való szabadon bocsátására irányuló kérelmeit, az EJEB megállapítása szerint a kérelmező fogva tartását megalapozó indokok nem tekinthetők „elégségesnek”. Ezért az EJEB kimondta az Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. cikk 3. bekezdésének sérelmét.

Az ügyben a strasbourgi bíróság rámutatott továbbá arra, hogy a kérelmező folyamatosan jelezte a hazai hatóságoknak, hogy az ügy iratainak releváns részeihez nem fér hozzá, amit a hazai hatóságok nem cáfoltak. Ezzel kapcsolatban az EJEB megjegyezte, hogy az ügy irataihoz való hozzáférést a magyar büntetőeljárási törvény értelmében is biztosítani kell, kivéve, ha az a nyomozás érdekeit veszélyezteti. A strasbourgi bíróság megítélése szerint az ügy iratai és a felek beadványaiban foglaltak között semmi nem utalt arra, hogy a kérelmező ténylegesen gyakorolni tudta volna az 5. cikk 4. bekezdése által biztosított jogát, és megállapította, hogy a „fegyverek egyenlőségének” elvét a kérelmező esetében nem tartották tiszteletben. Ezért az EJEB kimondta az Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. cikk 4. bekezdésének sérelmét.

 

Az ítélet angol nyelven itt, magyar nyelven pedig itt olvasható.

 

 

Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság