Mi a „választási autokrácia”: jelentése, megnyilvánulása Magyarországon

A „választási autokrácia” viszonylag új keletű politikai-politológiai fogalom, noha maga a jelenség nem annyira új. A V-Dem projekt szakértői szerint már a XVIII. század végén megjelent, és a XIX. század végén a világ országai egyharmadának ilyen volt a politikai berendezkedése. Úgy vélik, ma is nagyjából ennyi lehet az arány.

2006-ban jelent meg Andreas Schedler szerkesztésében Electoral Authoritarianism (Választásos autoritarianizmus) címmel, és a fogalom innen terjedt el világszerte. De már előtte is használták, például Lilia Sevcova politológus, a moszkvai Carnegie alapítvány vezető kutatója, aki az orosz politikai rendszer átalakulásának, a politikai visszarendeződésnek egyik állomását írta le ezzel a fogalommal.

Magyarországon Szilágyi Ákos esztéta vezette be a kifejezést. Ő még jó okkal a választásos autokráciát használta, nem pedig a manapság elterjedt „választási autokráciát”. Merthogy a „választási autokrácia” elnevezés némileg félrevezető, azt sugallja, mintha maga parlamenti (népképviseleti) választásban rejlene az autokratikus mozzanat, ami nem igaz. Ez esetben inkább arról van szó, hogy a népképviseleti (látszat)választások ellenére a hatalomgyakorlás lényegében autokratikus természetű. De mivel a sajtóban és a közbeszédben a „választási autokrácia” az elterjedtebb változat, mi is használni fogjuk (ezzel együtt idézőjelben).

Mi az autokrácia jelentése?

Egyszerűbb választ adni, hogy mit nem jelent. Nem jelent diktatúrát, és biztosan nem jelent demokráciát.

Az autokrácia szót szokás önkényuralomként és tekintélyuralomként magyarra fordítani. Az önkényuralom már csak azért sem szabatos, mert akkor mit is használhatnánk a diktatúrára, amiben egy diktátor, azaz önkényúr, sokszor zsarnok személye egészében határozza meg  a politikai (kormányzati) rendszert.

A tekintélyuralom valamivel szerencsésebb szóhasználat, arra biztosan jó, hogy jelezze, itt valami másról (ha nem is egészen másról) van szó, mint diktatúrában. Viszont a tekintélynek mint rendszer-meghatározónak a kiemelése is félrevezető lehet, hiszen demokratikus körülmények között is fontos, akár meghatározó szerepe lehet egy-egy politikus tekintélyének (lásd pl. Adenauert, Churchillt vagy F. D. Rooseveltet), de attól a politikai uralomgyakorlás még nem válik autokratikussá.

Habár nem tökéletes, de magyarul leginkább egyeduralomnak nevezhető a legtöbb joggal az autokrácia. Ez azt jelenti, hogy a vezér hegemón módon (hatalmi fölényben) gyakorol döntő befolyást a politikai és államélet minden lényeges területére. Ha cirkuszi porondként képzeljük el a közéletet, akkor ő, az autokrata a lényegében teljhatalommal rendelkező porondmester, akinek a szavára és ostorpattintására mozog minden és mindenki. Ő büntet és jutalmaz.

Az autokráciát vagy az autoritarizmust sokan egyfajta köztes rendszernek tekintik, ami jobb, mint a diktatúra vagy zsarnokság, de rosszabb, mint a demokrácia. A legtöbb autokrácia arra törekszik, hogy másnak mutassa magát, leginkább demokráciának, népállamnak valamiféle egyedi („unortodox”) képződménynek. Az ilyen rezsim nem szeretné magát egyeduralomként láttatni.

Csakhogy autokratikus demokrácia, ahogyan illiberális, vezér- vagy irányított demokrácia valójában nem képzelhető el, az ilyen rendszerek lényegüket tekintve nem demokratikusak. Ahol a végrehajtó hatalomnak nincsenek politikai, közjogi és társadalmi korlátai, ahol nem kell tartania a kormányváltástól, ott semmiféle értelemben nem beszélhetünk alkotmányos demokráciáról.

Az autokratikus rendszereket a diktatórikusoktól pedig leginkább az állami fizikai erőszak hiánya különbözteti meg, noha autokráciákban is több a kényszer, mint a szabadság.

Az autokrácia jellemzői

Kornai János, a neves közgazdász összehasonlította demokratikus, autokratikus és diktatórikus kormányzati formákat.

Szerinte az autokráciák elsődleges jellemzője,

• hogy a kormány választásokkal („békés, civilizált procedúrával”) nem váltható le,
• mert csak formálisan léteznek vagy gyengék azok az intézmények, amelyek biztosíthatnák a leválthatóságot;
• a diktatúrákkal szemben itt van több párt és legális parlamenti ellenzék,
• emellett ugyan nincsen tömeges, nyílt és véres erőszak, de a politikai ellenfeleket igyekeznek ellehetetleníteni (törvénysértően akár a büntetőjogot is igénybe véve).

Kornai az autokráciák másodlagos jellemzőjének tekinti

• a parlamenti ellenzékkel szembeni represszív eszközöket (a parlamenti rendbírságtól a lejárató kampányokig),
• a „fékek és ellensúlyok” rendszerének meggyengítését vagy megszüntetését,
• a fontos pozíciók saját emberekkel történő feltöltését,
• a civil szféra gyengeségét és meggyengítését,
• a társadalmi párbeszéd és egyeztetés („az érdemi participáció”) hiányát,
• a médiaszabadságnak a rezsim szempontjából történő jogi és gazdasági korlátozását.

Ismerős? Nem véletlen, hogy Kornai János volt az elsők egyike, aki a legkorábban azonosította a Fidesz rendszerváltó politikáját, autokratikus fordulatát.

Egy politikai filozófiával foglalkozó kézikönyv így sűríti az autokratikus rezsim fogalmát: „Az autoritarianizmus […] fő tulajdonságai a konfliktusnak és a pluralizmusnak mint a politika normális elemeinek el nem fogadása, a status quo megőrzésére törekvő akarat, és a változás megelőzése azáltal, hogy minden politikai dinamikát az erős központi hatalom szoros ellenőrzése alatt tartanak, és végül a rule of law [a jogállam, a joguralom], a hatalommegosztás és a demokratikus szavazási eljárások eróziója.” (Pető Zoltán fordítása) 

Példák a „választási autokráciára”: hol, hogyan fordul elő?

Meglepően sok ilyen politikai rendszer volt és van világszerte. Ne legyünk rá büszkék, de választásos autokráciaként manapság Orbán Viktor Magyarországát emlegetik legtöbbet a nyugati világban. Ez abból az általános elképedésből fakad, hogy a kommunista diktatúrákat/autokráciakat maguk mögött hagyó, liberális (alkotmányos) demokráciákká átalakuló közép-európai országok közül eddig csak itt épült ki stabil autokrácia, méghozzá választásos autokrácia. (A posztszovjet térségben a „visszarendeződés” már sokkal korábban megtörtént vagy eleve nem is volt valóságos demokratikus fordulat.)

A V-Dem Európában Magyarországon kívül még Szerbiát, Montenegrót, Albániát, Belaruszt, Azerbajdzsánt, Törökországot és Oroszországot tekintette választásos autokráciának 2021-ben. Utóbbi azóta már rászolgált a diktatúra (a V-Dem szóhasználata szerint  „zárt autokrácia”) minősítésre, noha egyelőre még ott sincsen szó arról, hogy a választásokat felszámolnák.

Ázsiában a legtöbb állam – Kazahsztántól Malaysiáig – „választási autokráciának számít”, ahogyan ilyen uralmi berendezkedése van az egykor több-kevesebb joggal „a Föld legnépesebb demokráciájának” nevezett Indiának is. Afrikában is autokratikus országból van a legtöbb, ilyen például Algéria, Angola, Egyiptom, Kenya, Madagaszkár, Tanzánia vagy Zambia is.

Volt időszak, amikor Latin-Amerikában is ebből volt a legtöbb, de már alig akad belőle. Guatemala, Haití, Honduras, Nicaragua, Salvador és Venezuela maradt hírmondónak.

Fontos különbség a változás iránya. Van, hogy a diktatúra enyhül választásos autokráciává – mint történt ez például Nigériában –, van, hogy – mint nálunk – az alkotmányos demokrácia alakul át választásos autokráciává. Az előbbi pozitív, utóbbi negatív fejelemény egy ország, egy nép történetében.

Mi az Európai Parlament minősítése, ami szerint Magyarországon választási autokrácia van?

Az Európai Parlament (EP) 2018-ban fogadta el jelentését, az ún. Sargentini-jelentést Magyarországról. Ez megállapította, hogy a magyar demokráciával és jogállammal rendszerszintű problémák vannak, és ezzel a magyar állam (kormány) súlyosan megsérti az Európai Unió alapértékeit. Ezért az EP – története során először – kezdeményezte a 7. cikk szerinti eljárást egy tagállammal szemben. Ez az eljárás még ma is tart.

Az EP 2022 szeptemberében is jelentést fogadott el Magyarországról. Ez a Sargentini-jelentés korrigált és frissített változata, a dokumentum Gwendoline Delbos-Corfield vezetésével készült el. Ebben a jelentésben háromszor is utalnak országunk autokratikus berendezkedésére.

Először a V-Dem demokráciaindexét helyeslően idézik, miszerint „az Unió tagjai közül Magyarország az elmúlt évtizedben a világ egyik legjobban [leginkább] autokratizálódó országa volt”.

Másodszor és harmadszor pedig arról ír a jelentés, hogy „a magyar kormány felelős az uniós jognak és az EUSZ 2. cikkében foglalt [uniós] értékeknek való megfelelés helyreállításáért, és [az EP] mély sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a határozott uniós fellépés hiánya hozzájárult a demokrácia, a jogállamiság és az alapvető jogok megbomlásához Magyarországon, és az országot a választásos önkényuralom hibrid rezsimjévé tette”.

A „választásos önkényuralom” (így nevezi a hivatalos magyar fordítás, az angol változatban: electoral autocracy) mellett szereplő „hibrid rezsim” kifejezés arra utal, mintha az EP is a demokrácia és a diktatúra/autokrácia keverékének tekintené a választásos autokráciát. Ha valóban így látnák, akkor rosszul tennék. Itt új minőségről, új típusú rendszerről van szó. Valójában az orbáni autoriter rendszer a demokráciának már csak a látszatát őrizte meg, a demokratikus és jogállami intézményeket kiüresítette (lásd a választásokat vagy az alkotmánybíráskodást) vagy felszámolta (a közszolgálati médiát vagy a titkosszolgálatok parlamenti kontrollját), tartalmi értelemben tehát nem hibrid rendszerrel, hanem lényegét tekintve önállóan értelmezendő autokráciával van dolgunk, amely egyelőre szilárdnak mutatkozik és erős népi támogatással rendelkezik.

Hogyan nyilvánul meg a „hibrid választási autokrácia” Magyarországon?

Tankönyvi módon. A bizonytalan társadalmi igény és a határozott autoritárius politikai program sikeresen hívta életre a választásos autokráciát. Ahogy Szilágyi Ákos írta a kelet-európai, benne a magyar autokratikus fordulatról: „a káoszként és abszolút elszegényedésként átélt szabadság körülményei között hamarosan újratermelődött az erős, tekintélyi állam és a rendteremtő vezér iránti tömegigény”.

Orbán Viktor és a Fidesz elvállalta ezt a szerepet, gátlástalanul használta ki a kínálkozó lehetőséget 2010-ben. Nem tétovázott, azonnal hozzálátott a politikai rendszer átalakításához, és a fontos területeken már az első kormányzati ciklusban a maga képére formálta azt, megalapozva ezzel hegemóniáját minden területen, de különösen az uralomgyakorlás területén.

Eltüntette a valóságos politikai versenyt, megszüntette a hatalom intézményes korlátjait, a fékek és ellensúlyok rendszerét. Felszámolta a békés kormányváltás lehetőségét, ugyan a parlamentarizmus és a többpártrendszer névleg ma is létezik, de csak annyiban, hogy a kormánypárt uralmi érdekeit szolgálja. Átrendezte a nyilvánosságot (médiapiacot) és a választási rendszert, méghozzá úgy, hogy a pálya végletesen a Fidesz felé lejtsen.

Orbán Viktor, a kormányra készülő ellenzék vezetőjeként  már 2009 szeptemberében így beszélt: megvan annak az esélye, hogy a politika következő 15-20 évét ne a duális erőtér határozza meg, amely „állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”.

Sokan ebben a nemzetegyesítés lélekemelő küldetését ünnepelték, de a demokraták már itt ízelítőt kaphattak az autokratikus politikai programból, középpontjában a leválthatatlan, a nemzet üdvét egyedül képviselő párttal és a leválthatatlan, a nemzet üdvét egyedül képviselő vezérrel.

Az autokratikus törekvések nem csak a politikára és az államéletre terjednek ki. A Fidesz a változtatás igényével lépett fel a gazdaság vagy a kultúra területén, és magát a társadalmat is át akarja alakítani.

Mik az Európai Parlament minősítésében kimondottak következményei Magyarországra nézve?

A 7. cikkes eljárás 2018 óta van folyamatban. Egyelőre alig van esélye annak, hogy lezáródjék, és egyöntetű döntés születhessen végül az Európai Unió Tanácsában. Ahogyan az sem következett be, hogy a kormány visszavett volna autokratikus törekvéseiből az eljárás hatására. (Egyedül a 2023 májusában elfogadott bírósági igazgatási reformcsomag elfogadását tekinthetjük meghátrálásnak, de még mindig elég eszköze van a kormányerőnek ahhoz, hogy elszabotálja a bírói függetlenség intézményes biztosítását.)

Annak azonban mégiscsak volt haszna, hogy az EP feltárta és éveken át dokumentálta a kormánynak a magyar demokráciát és jogállamot leépítő húzásait. A kormány ellen folyó egyéb eljárások (elsősorban az uniós támogatások visszatartásával járó feltételességi mechanizmus) nagyban támaszkodnak az EP megállapításaira. Az is fontos hozadékuk ezeknek, hogy az autokratikus magyar állam viselt dolgai iránt megerősödött a figyelem, és Európai Unió intézményei és polgárai a korábbiaknál sokkal jobban átérzik a választásos autokráciák jelentette veszélyeket.

Mit lehet tenni a „hibrid választási autokrácia” ellen?

Az autokráciák belülről többnyire igen stabilaknak mutatkoznak. Viszont igen gyorsan össze is tudnak omlani. Hatalmuk stabilizálása érdekében egyik legfőbb törekvésük a társadalmi-politikai aktivitás leszerelése, ha kell eltiprása, mert nehezebben boldogulnak a társadalmi ellenállással, mint a politikai vetélytársaikkal. Ezzel együtt az autokratikus rendszerek igyekeznek megőrizni a „bölcs vezető és jóságos hatalom” látszatát.

Az autokráciával szembeni ellenállás

Fontos, de nem kellően értékelt körülmény, hogy a választásos autokráciában színleg megmarad a demokratikus berendezkedés látszata, fennmaradnak a demokratikus intézmények, még ha azok teljesen ki is vannak üresítve. Az autokráciák ellenfelei helyesen teszik, ha élnek ezzel a lehetőséggel, és tesztelik (akár provokatívan is) ezeket a nem működő látszatintézményeket. Nincs már valódi parlamentarizmus, de vannak még képviselők. Nincsenek már tisztességes választások, a hatalom mégis arra kényszerül, hogy választásokat rendezzen. Nincsen már igazi sajtószabadság, de vannak tisztességes és független szerkesztőségek. Igyekeznek maguk alá gyűrni a bíróságokat, de vannak még hivatástudó bírák. A kormányerő megrendszabályozná a civil társadalmat, de maradtak még kormányfüggetlen civil szervezetek.

A törvényhozásban vagy önkormányzatokban ülő képviselők igen is viselkedjenek úgy, mintha demokráciában élnénk: interpelláljanak, vitázzanak, álljanak elő jogszabályi javaslatokkal, forduljanak Alkotmánybírósághoz, bírósághoz.

A közélet szereplői és a demokrata polgárok pedig ne habozzanak perelni vagy panaszt benyújtani az ombusdmanhoz, vagy a nyilvánossághoz fordulni. Gyülekezzünk, beszéljünk, tiltakozzunk, alakítsunk egyesületeket, keressük egymás társaságát. Segítsünk egymásnak, és legyen bátorságunk segítséget kérni. A szabadság kis körei teremtik meg, adják össze a közszabadságot.

Ne habozzunk, ne mardosson minket bűntudat, ha kívülről, európai intézmények vagy külföldi barátaink ajánlják fel a segítségüket. Ha szűkösek a belső erőforrások az autokráciával szembeni ellenállásra, semmi erkölcstelen nincs abban, ha külföldről próbálunk meg eredményt elérni. Dávidnak joga van a parittyához a teljes fegyverzetű Góliáttal szemben. Nemzetközi intézményekhez fordulni nem hazaárulás, ahogyan a szövetséges demokratikus országok, nemzetközi sajtó vagy mecénások támogatása sem az, bármennyire igyekszik is az autokratikus rezsim így láttatni. Ne dőljünk be ennek sem: nem az országot féltik, hanem a meg nem érdemelt erőfölényüket.

Szabadságunk kihívó megélése gyengíti az autokráciát

Egyrészt világossá teszi mások előtt a rendszer valódi természetét és züllöttségét, másrészt a tiltakozás példája felbátorítja a többi polgárt. Tudatosítja, hogy az önző hatalommal szemben sem vagyunk egyedül. A választásos autokráciák kötőanyaga a polgárok csüggedtsége és passzivitása. Az ilyen rezsimeknek a szabad, tájékozott és erényes polgár jelenti a legerősebb kihívást.

A szakirodalom alapállítása, hogy választásos autokráciákat nem lehet választásokon megbuktatni. Meglehet (és ezt már három országgyűlési választás is igazolta), ez a hazai változat esetén is igaz. Mégis a szakadatlan közéleti aktivitás jelentheti az igazi fordulatot, ha a választásos autoriter rendszer egyszer majd megroppan. Nem állhatunk készületlenül, ha a demokraták előtt megnyílik a lehetőség.