Tárgyalótermi filmek: 15 fontos, elgondolkodtató alkotás

A színház már rég felismerte a bírósági tárgyalások sűrített dramaturgiai lehetőségeit. Szophoklész Oidipusz királya vagy Shakespeare A velencei kalmárja megmutatta, hogyan lehet egy tárgyalást és az igazságszolgáltatást a történet középpontjába helyezni. De a jogászok előtt is régóta nyilvánvaló a bírósági tárgyalások és egyáltalán a bírósági eljárások teátrális, színpadias jellege. 

Az sem meglepő tehát, hogy a mozi és az igazságszolgáltatás kezdettől fogva kéz a kézben jár egymással. A párkapcsolatot még az is erősíti, hogy a filmipar éppen azokban az országokban a legerősebb (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország stb.), ahol a jognak kiemelt szerepe van a mindennapokban, az államéletben, valamint a konfliktusok, akár társadalmi méretű konfliktusok rendezésében. 

Nagyon sok tárgyalótermi film készült tehát a filmtörténetben. Jók és rosszak, fontosak és lényegtelenek. A Magyar Helsinki Bizottság is a bőség zavarával küzdött, amikor kiválasztott közülük 15-öt.

Egy gyilkosság anatómiája (1959), Ítélet Nürnbergben (1961), A per (1962), A tanú (1969), Az ügyvéd (1970), Kramer kontra Kramer (1979), Az ítélet (1982), A kis szemtanú (1985), Törvényszéki héják (1986), A vádlottak (1988), Hiúságok máglyája (1990), Philadephia – Az érinthetetlen (1992), Vinny, az 1 ügyű (1992), Ha ölni kell (1996), Legbelső félelem (1996), Az esőcsináló (1997), Erin Brockovich: Zűrös természet (2000), Nevem Sam (2001), Az ítélet eladó (2003), Kőkemény Minnesota (2005), Védd magad! (2006), Michael Clayton (2007), Törés (2007), Az igazság ára (2011), A bíró (2014), A chicagói hetek tárgyalása (2020).

Na, ezek nincsenek rajta a mi filmlistánkon. Velük is elkezdheted az ismerkedést az igazságszolgálatás örök dilemmáival, de nem jársz rosszul, ha sorvezetőként a mi listánkat választod.

Mikor készültek az első tárgyalótermi filmek?

“A tárgyalótermi filmek látványos és drámai módon viszik színpadra a jog hétköznapi ember számára gyakran átláthatatlan világát, útvesztőit. Előszeretettel hangsúlyozzák, hogy történetüket valós események ihlették, szinte kérkednek életszerűségükkel” – állapítja az ilyen amerikai mozikról szóló cikkében Győri Zsolt és László Borbála. 

Az első komolyabb ilyen film is, ami még a XIX. század végén készült, egy valós, hosszan elhúzódó peres folyamatot, a Dreyfus-ügyet mutatta be. (Ez lesz majd listánk első darabja.) Hang (valójában beszéd) híján csak az utólag rekonstruált, díszletezett eljátszott jelenetekkel és a jelenetek közti inzertekkel (feliratokkal) mesélhette el a rendező a fordulatos történetet. Akik viszont nem tudnak arról, mi is volt az ügy tétje, vajmi keveset értenek meg ma a Dreyfus-perből.

A hangosfilm megjelenése megkönnyítette a tárgyalótermi zsáner lehetőségeit. Hisz maga a bírósági tárgyalás is – legalábbis a felszínen – szóbeli természetű. Némafilmeken, amikben a történetnek minden fontosabb mozzanatát igyekeznek láttatni, sokkal nehezebb a pert követhetően ábrázolni. A rendezők helyzete is könnyebb lett a hangosfilmmel, hiszen szabadon dönthettek arról, mit mutatnak meg az előzményekből, vagy mit mondatnak el, tárnak fel a per szereplőivel. Nem beszélve arról, hogy míg a némafilmes színészi munka elsősorban az érzelmek erőteljes szemléltetésére törekedett, addig a tárgyalások fegyelmezett, sokszor szikár, a racionalitás és a tárgyszerűség látszatát fenntartó valósága kiáltó ellentétben állt egymással. 

A tárgyalótermi filmek máig tartó aranykorát a hangosfilm hozta el. 

Mely tárgyalótermi filmek a legelgondolkodtatóbbak emberi jogi szempontból?

Ma már nemzetközi jogi rendszerek is védik az emberi jogokat. Az emberi jogok azonban az emberiség történetének legnagyobb részében nem számítottak törvényekben lefektetett, kikényszeríthető normáknak. Lényegében az utolsó kétszáz év az, amikor beépültek a kodifikált jogba, és ami óta itt vagy ott, így vagy úgy a jogalkotóknak és a jogalkalmazóknak figyelembe kell venni őket. 

Mégsem mondhatjuk, hogy az emberi jogok története csak pár évszázados lenne. Mert hát mindig voltak olyan személyek vagy csoportok, amelyek felismerték, ha az írott jog szemben áll valamilyen mélyebb vagy magasabb igazsággal, például az isteni igazsággal vagy a természetjoggal. Az emberi jogok tehát évezredek óta ott lakoztak az emberek igazságérzetében, hosszas viták és küzdelmek árán sikerült onnan a tételes jognak feltárnia, és normává tenni őket.

A legelgondolkodtatóbb tárgyalótermi filmek a rossz, megkövesedett írott jogi szabályok, illetve az igazság, az emberiesség konfliktusát ábrázolják. Ilyen szempontból fontosak még azok a filmek is, amelyek a társadalmi igazságtalanságok, kiterjedt konfliktusok jogi úton történő  rendezéséről szólnak.

Nem csak a jog intézményét és az igazságszolgáltatást dicsőítő filmek hasznosak emberi jogi szempontból, hanem az erősen kritikus filmek is, amelyek a jogszolgáltatás szereplőit vagy egyenesen a jogrendszert kritizálják, mert ezek az alkotások egyrészt hozzájárulnak a bírói hatalmi ág és általában az igazságszolgáltatás kontrolljához, másrészt a legjobb ilyen filmeket éppen az az erős meggyőződés vezeti, hogy nem csak kívánatos, de igenis lehetséges is az, hogy az emberi jogok csorbítatlanul érvényesüljenek, így például valóban tisztességes eljáráshoz juthasson mindenki, és megvalósuljon végre a teljes törvény előtti egyenlőség.

De jöjjön hát a filmlista.  

Georges Méliès: A Dreyfus-ügy (1899)

A 10 percnél alig hosszabb film sok szempontból is különlegesnek számít. Az egyik, hanem az első olyan filmalkotás, amelyik egy perről készült. Ráadásul ez a per kortársi per, tehát a film lényegében egy időben készült Alfred Dreyfus százados rennes-i fellebbviteli tárgyalásával. A kamera megpróbálja illusztrálni a közönség előtt jól ismert, de személyesen nem láthatott eseményeket. Abból a szempontból is rendhagyó mű ez, hogy Georges Méliès rendező annyira fontosnak tartotta az egész francia társadalmat foglalkoztató és megosztó pert, hogy ez alkalommal egyetlenegyszer szakított megszokott témaválasztásával és zsánerével, így itt nem valamilyen fantasztikus történést dolgozott fel a maga könnyed és humoros, sokszor morbid filmes eszközeivel. Úgy látszik, filmtrükkök nélkül is kellően izgalmasnak találta a zsidó származású tüzérszázados ügyét, akit egy konstruált perben hamisan ítéltek el. Mozgalom indult Dreyfus érdekében, és később sikerült bebizonyítani, hogy a hadititkokat nem ő adta át a németeknek.

Carl Theodor Dreyer: Jeanne d’Arc szenvedései (1928)

Különös ennek a műnek is a sorsa. A sikeres dán rendezőt meghívták, hogy a Franciaországban forgasson filmet a franciák 1924-ben szentté avatott nemzeti hőséről. A némafilmkorszak egyik legjobb darabja nem arra törekedett, hogy bemutassa a Szent Johanna elleni koncepciós pert, bár Dreyer aprólékosan, a korabeli peranyagra támaszkodva készítette el filmjét, hanem azt kívánta láttatni, hogyan győzedelmeskedik a lélek a halál, az ártatlanok igazsága a földi igazságtalanság felett. Nagyszabású programját a cenzorok nem értékelték, ezért számos kulcsjelenetet már a korabeli közönség sem láthatott. Ráadásul sokáig úgy tűnt, az utolsó eredeti kópia is elpusztult tűzvészben. A filmtörténet kivételes szerencséje, hogy a cenzúrázatlan rendezői változat mégiscsak előkerült, mégpedig egy oslói elmegyógyintézetből 1981-ben.

Fritz Lang: A téboly (1936)

Válogatásunk első hangosfilmje. A tárgyalótermi filmek természetesen a némafilmkorszak után tudtak igazán elterjedni. Ekkor vált a bírósági film az amerikai és angol filmgyártás egyik meghatározó zsánerévé. Bár az is igaz, hogy az egyik első jól sikerült darabját, A tébolyt egy menekült, a német expresszionizmus kulcsfigurája, Fritz Lang rendezte. Ez volt az első hollywoodi filmje. A mű első felében egy ártatlan ember kálváriáját mutatja meg, aki fatális véletlenek során válik lincselés áldozatává. A rendező mesterien érzékelteti, hogy a tömeg vérszomja viszont nem véletlen, hanem az annak alapjellemzője. Bár a gyilkos csőcselék nem tud róla, a férfi élve marad, és bosszút esküszik. Eszköze az igazságszolgáltatás, a gyilkosai ellen folyó bűnper. A film első része ugyan akciógazdagabb, mégis a tárgyalótermi rész is tele van feszültséggel, és a főhős – akit a pályakezdő Spencer Tracy alakít – színeváltozásait, vívódását az erkölcsileg helyes és „a jogos bosszú” között kiválóan ábrázolja Lang filmje.

Sidney Lumet: Tizenkét dühös ember (1957)

Az ősváltozata egy tévéfilm volt, amit lelkesen fogadtak a CBS nézői. A film az amerikai esküdtbíráskodás sokat szidott rendszere melletti elköteleződésként is értelmezhető. Vagy egyáltalán a modern büntetőperek apoteózisaként, merthogy a maga eszközeivel elmagyarázza és elfogadtatja azt az alapelvet nézőivel, hogy csakis minden kétséget kizáróan lehet valakit bűnösnek nyilvánítani, elítélni. Egy gyilkossági ügyről van szó, ahol szinte minden a vádlott ellen szól, de a 12 esküdt között van egy ember, aki komolyan veszi a megbízatását, és akit kétségek gyötörnek, és észszerű érvei meggyőzik még a legmegátalkodottabbakat is. A film minden didaktikussága és melodramatikus részlete ellenére ma is képes feszültséget teremteni és elhozni a katarzist. Igazi színészi jutalomjáték volt ez Henry Fondának, Lee J. Cobbnak, E. G. Marshallnak vagy éppen Jack Wardennek.

Billy Wilder: A vád tanúja (1957)

Agatha Christie színdarabját többször megfilmesítették, de az elsőnél egyik sem sikerült jobbra. A rendező Billy Wilder, az ügyvédet alakító Charles Laughton és a címszereplő, Marlene Dietrich parádés munkát végzett. Egy gyilkosság felderítéséről van itt szó, illetve azzal a helyzettel, hogy a kellő körültekintéssel meghozott ítélet és az igazság olykor nem fedi egymást, más a látszat, más a valóság. Az sem ritka a tárgyalótermi filmekben, hogy olykor az ügyfél megvezeti ügyvédét. Itt is ez történik. De ha a földi igazságszolgáltatást el is lehet kerülni, a bűn és bűnös mégis elnyeri méltó büntetését. Ahogy Sir Wilfrid Robarts ügyvéd is mondja: „az igazság mérlege néha kibillenhet, de végülis egyensúlyba kerül”. Ha ezt olykor naiv fikciónak érezzük is, mégiscsak termékeny fikció.

Stanley Kramer: Aki szelet vet (1960)

Stanley Kramernek az Ítélet Nürnbergben (1961) c. filmjének is helye volna egy hosszabb ilyen listán, mi mégis inkább a daytoni majomperről szólót választottuk. A Spencer Tracy, Fredric March és Gene Kelly főszereplésével leforgatott mű ugyanis klasszikus tárgyalótermi dráma, forgatókönyve is egy színműre alapul. A gondolat- és szólásszabadság eltérő értelmezése feszül itt egymásnak. A rendező nem az 1925-ös a tennessee-i pert akarta megmutatni, ami arról szólt, lehet-e Darwin evolúcióelméletét egy iskolában tanítani. Kramer filmjében az 1950-es évek mccarthy-izmusáról és a világnézeti fanatizmusról akart ítéletet mondani. S hogy a dolog azóta sem veszített időszerűségéből, az is mutatja, hogy 1999-ben elkészült Kramer filmjének remake-je is.

Robert Mulligan: Ne bántsátok a feketerigót! (1962)

Mint annyiszor, itt is egy sikerkönyvet filmesítettek meg. Harper Lee regényének személyes élmények képezték alapját. Atticus Finch alakja például a szerző ügyvéd–politikus édesapját idézi meg. A regény és a film cselekménye sokat merített abból, amikor Harper apja kirendelt védőként sikeresen képviselt két fekete férfit, valamint „scottsborói fiúk” elleni hírhedett büntetőeljárásból, ami a középkori inkvizíciót idézte Alabamában. Gregory Peck felejthetetlen alakítása átélhetővé teszi, hogy a feketék (és a szegények) egyenlősége melletti kiállás nem Amerika-ellenes tevékenység, hanem Amerika hagyományos értékeiből következik.

Norman Jewison: Az igazság mindenkié (1979)

Rendkívül kritikus film az (amerikai) igazságszolgáltatás minden szereplőjéről, a bírákról, az ügyészekről és az ügyvédekről. Vagyis magáról az igazságszolgáltatási rendszerről, amelyben éppen az alapeszmék, így például a törvény előtti egyenlőség és a tisztességes eljárás garanciái sikkadnak el. A film címe („…and justce for all”) az amerikai állampolgársági vagy hűségesküből való, amely oszthatatlan igazságosságot ígér mindenkinek. Az esküszöveget a kisgyerekeknek is megtanítják. Arthur Kirkland ügyvéd (Al Pacino) is már-már azzal a vallásos tisztelettel viszonyul a joghoz, mint a többi átlagos amerikai, legalábbis szeretett nagyapja, aki felnevelte őt. Éppen ezért kerül konfliktusba az igazságszolgáltatással, amely már csak külsőségeiben mutat tekintélyt, de belül korhadt, sőt rohadt. De a lázadónak azzal kell szembesülnie, hogy minden hiábavaló, a verkli ugyanúgy működik tovább.

Elek Judit: Tutajosok (1989)

A tiszaeszlári per jelentőségét a múltból meg lehet ítélni többféleképpen is. Lehet úgy tekinteni mint a holokausztba torkoló modern antiszemitizmus egyik korai kulcseseményét. De úgy is értelmezhető, mint ami a középkori antijudiasta hagyományból megöröklött hazug vérvádak látványos vereségét, a zsidók emancipációjának, jogegyenlőségének dicsőséges hazai győzelmét mutatja. Mert az igazságszolgáltatás itt tényleg jól vizsgázott, és a nyíregyházi bíróság mégiscsak felmentette a tiszaeszlári Solymosi Eszter megölésével és a holttest eltüntetésével megvádolt zsidókat és nem zsidó társaikat. Ez a kiváló film nem akarja egyik vagy másik értékelést ránk erőltetni, a felemelő pillanatok mellett azt is ábrázolja, hogy az 1883-as felmentéssel nem tűntek el az antiszemita és más kisebbségellenes gyilkos indulatok.

Rob Reiner: Egy becsületbeli ügy (1992)

Két tengerészgyalogos „megrendszabályozza” harmadik társát (code red), aki belehal a bántalmazásba. A bírósági eljárásnak azt kell tisztázni, hogy parancsra tették-e a vádlottak, amit tettek. A katonai bíróság előtt védelem lehetőségei sokkal szűkebbek,  mint egy „civil perben”, mert a polgári világban jól elkülönített  bírósági szerepeket itt keresztbe metszik a katonai függelmi viszonyok. A védelemnek a fényes politikai pályára készülő Jessep ezredessel, a guantanamoi haditengerészeti bázis nagyhatalmú és gátlástalan parancsnokával kell farkasszemet néznie. A hatalom hazug arroganciáján túl, amely szerint a cél szentesíti az eszközt, a film még azzal a problémával is foglalkozik, hogy „a parancsra tettem” magyarázata valójában jelenthet-e teljes felmentést az elkövetett bűnökért.

Joel Schumacher: Az ügyfél (1994)

John Grisham regényeinek sokat köszönheti Hollywood, hogy tárgyalótermi filmjei időről időre kellően izgalmas alapanyaghoz juthatnak. A népszerű író volt ügyvéd és politikus is, belülről ismeri a tárgyalótermeket és azokat körülvevő politikai környezetet. A Cég, A Pelikán ügyirat, a Ha ölni kell, Az esőcsináló vagy éppen a Démoni csapda nem csak könyvben, de filmen is sikert arattak. Ez történt Az ügyféllel is. A kliens itt egy talpraesett, koraérett gyerek, aki testvérével szemtanúja lesz egy öngyilkosságnak, amivel egy maffiaper koranatanúivá válnak. Az ügyész sikeréhes, és nem érdekli a gyerekek sorsa. De „az ügyfél” által megbízott alkoholizmusától és öngyilkos késztetéseitől szabaduló ügyvédnő a segítségükre siet.

Milos Forman: Larry Flynt, a provokátor (1996)

Larry Flynt pornómagazinja, a Hustler berobbant az amerikai piacra. A közfeltűnést egyben közfelháborodás is kísérte. Az 1970-es évek amerikai konzervatív fordulata nem kímélte Flynt és üzletét. A pereskedésekre kényszerülő üzletember eleinte csak saját érdeke miatt, később azonban egyre komolyabban a szólásszabadság zászlóvivőjévé vált. Ügye végül eljutott egészen a Legfelsőbb Bíróságig, ahol a provokátor teljes győzelmet aratott. A törvény esetenként azok oldalára is áll, akik egyébként semmibe veszik, kiforgatják és vagy kihasználják. A polgárpukkasztó Flynttel is úgy járt el, mint a bibliai tékozló fiúval.

Steven Spielberg: Amistad (1997)

1839 augusztusában tette lábát amerikai földre 53 Sierra Leone-i mende férfi, nő és gyerek, akik előtte hatalmukba kerítettek egy rabszolgahajót, a spanyol tulajdonú La Amistadot. A hajó személyzetéből többeket megöltek, és a maradék három embert arra kényszerítették, hogy vigyék őket vissza Afrikába. Végül a spanyoloknak sikerült felhívni az amerikai parti őrség figyelmét, a rabszolgáknak eladott afrikaiak börtönbe kerültek. Az fenyegette őket, hogy kiadják őket a rabszolga-kereskedőknek. És itt avatkozott közbe az amerikai jogrendszer. A bíróság nem azt vizsgálta, joguk volt-e rabtartóik ellen fellázadni és megölni őket. Hanem azt, hogy ki kell-e őket adni a spanyoloknak. Ezt egy lelkes és szemfüles ügyvédcsapatnak, amelyhez csatlakozik John Quincy Adams egykori amerikai elnök is, sikerül megakadályozni. A jog az igazság oldalára állt.

Hajdú Eszter: Ítélet Magyarországon (2013)

A rasszista sorozatgyilkosság 2008-ban indult, és 15 hónapon át tartott. A tettesek 10 helyszínen összesen 6 embert öltek meg, 5 embert súlyosan megsebesítettek. Az áldozatok mindannyian cigányok voltak. A véres események és a hatóságok tehetetlenkedése félelemmel, elkeseredéssel és dühvel töltötte el a hazai cigány közösségeket. Bár az elkövetőket azért mégiscsak sikerült elfogni, az állam leszerepelt. Ez a dokumentumfilm a maratoni hosszúságú bírósági tárgyalást követi nyomon. Központban a magányos bíróval, Miszori Lászlóval, akinek az ügyészség és rendőrség hanyagsága miatt részben magának kell rekonstruálni az eseményeket. Az ő magányossága mellett az áldozatok és családtagjaik magányosságát is plasztikusan ábrázolja a rendező. Látlelet az atomizált, zárványokra oszló Magyarországról, amelyet még ez az iszonyatos gonoszság sem képes felrázni.

Stephen Frears: Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen (2013)

A magyar cím erősen félrevezető. Mert a feledhetetlen bokszoló és fekete politikai aktivista nem a Legfelsőbb Bíróság ellen harcolt, hanem éppenhogy azért fordult a legmagasabb szövetségi bírói fórumhoz, hogy az igazságot szolgáltasson neki, mert lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a vietnami katonai szolgálatot. Ali legjobb éveiben, több mint három éven át nem léphetett szorítóba. Ebben az időszakban Muhammad Ali provokatív, erősen megosztó figura volt. Csatlakozott Elijah Muhammad Iszlám Nemzetéhez, amelyet még maga a fekete polgárjogi mozgalom fősodra is szélsőségesnek és veszélyesnek tekintett. Ezzel együtt Ali mellékszereplője marad a filmnek, csak archív képeken jelenik meg. A főszereplő a washingtoni Legfelsőbb Bíróság, maga az intézmény. Ahol mindenféle személyes és politikai körülmények ellenére, mert hát mégiscsak emberek ítélkeznek itt is, az alkotmányosság szelleme az uralkodó. Frears szórakoztató filmje óda a független, pártatlan bíráskodáshoz. Így szeretnék gondolni egy alkotmánybíróságra.

A film előzetese: