Háborús filmek: TOP 20 mozi, aminek fontos üzenete van

Tán az sem volt sohasem igaz, hogy „háborúban hallgatnak a múzsák”, de a háborúról sohasem hallgattak. A legkorábbi irodalmi emlékeink, az eposzok is sokszor háborúkról szóltak. Elég, ha a Gilgames, az Íliász vagy az Aeneis példájára gondolunk. Az epika mellett a líra és és a dráma is témájára talált a háborúban. Ahogyan így tettek a képzőművészetek, majd a film is. Már a némafilmes korszak óta elképesztően gazdag kiállítású háborús filmek készülnek. De ahogy listánkból is kiderül: nem ez a lényeg. 

Miért fontosak a háborús filmek?

A háborúskodás az egyik leggyakoribb emberi tevékenység. Ez talán cinikusnak hat, de a történelmet tanulmányozva aligha vitatható. Az ember civilizálódása leginkább egy olyan folyamatként írható le, ami a bennük lévő, másokat is veszélyeztető állatiasan agresszív ösztöneinket fékezi meg egyre hatékonyabban. Ennek fontos felismerése az is, hogy a háború rossz dolog, de szükséges háború és háború, háborús szerep és háborús szerep között különbséget tenni. A háború megítélése – mint annyi minden fontos dolog – elsősorban erkölcsi kérdés. Annak eldöntése, hogy egy háború igazságos vagy igazságtalan, a háborús szerepünk erkölcsös vagy erkölcstelen, meg az erőszak vagy a béke számtalan árnyalatának kérdései mind-mind morális problémák. A kiváló háborús filmek ezért aztán morális kérdéseket tesznek fel, és némelyik választ is képes rájuk adni.

Mitől lesz emberi jogi vonatkozása egy háborús filmnek?

Magának a háborúskodásnak is számos emberi jogi vonatkozása van. Ez még akkor is igaz, ha sokan hiszik ma is, hogy az emberi jogokat fel lehet, sőt fel kell függeszteni háborúban. Szerintük a háborús győzelem kényszere felette ál a világban rendre törekvő jognak. Ez nincs így. Az emberségességnek a háborúban is ott a helye, sőt ott van csak igazán. 

Az élethez való jog az egyik alapjog. Az emberi méltóság a másik. Mindkettő „anyajog” tömeges és közvetlen veszélynek van kitéve háború idején. Miközben a hadviselő felek egymás legyőzésére, megsebesítésére és megölésére törekednek, ma már számos nemzetközi szabály állná útját a totális hadviselésnek. Akik eltekintenek ezektől a szabályoktól, ők a háborús bűnösök. 

A jó háborús filmeknek vannak emberi jogi vonatkozásaik. Leleplezik az agresszorokat, és szolidárisok az áldozatokkal. 

Milyen fontos üzenettel bíró háborús filmek vannak?

A legfontosabb, hogy képesek legyünk rá megkülönböztetni a jót a rossztól, a támadót a védekezőtől, a gyilkost az áldozattól. Nem mindig egyszerű ez. Minél többet tudunk a szemben állók motívumairól, annál nehezebb. A dolgok megismerése és megértése azonban nem jelenthet mindig elfogadást. Vagyis nem szabad a megismeréstől elzárkózni, hogy problémátlanul ítélehhessünk meg egy helyzetet. A tudás akarása  a háborús filmek üzenetének felfejtését, a háborús helyzetek megértését is segíti.

De következzék a háborús filmlistánk!

David Wark Griffith: Türelmetlenség (1916)

A szokatlan grandiozitású filmeposz négy történetet ötvöz össze. A különböző történeti korszakokban játszódó részek egyike – a modern epizód mellett a legérdekesebb – az ókori Babilonba viszi a nézőt. A vallási szembenállástól meggyengült városállamot megtámadja a Kürosz vezette Perzsa Birodalom, és lemészárolja a városlakókat. Természetesen a mai nézőt is leginkább a csatajelenetek pazarló gazdagsága ragadja meg. Griffith a 30 méter magas, másfél kilométer mély babiloni díszletben 16 ezer (!) statisztát mozgatott. De nem csak ettől tekintjük „nagynak”, korszakosnak, úttörőnek a maga korában óriásit bukó alkotást. Itt van mindjárt a formabontó drámai szerkezet, amelyet a 10-15 perces szkeccsekhez szokott korabeli közönség még nem értett meg. „A különféle történetek úgy indulnak, mint négy folyam egy hegy tetejéről. Kezdetben a négy ág külön-külön, lassan és nyugodtan ereszkedik lefelé. Később azonban, amint haladnak, egyre inkább keverednek egymással, egyre gyorsabban, egészen a legutolsó jelenetekig, ahol valamennyi egy mély érzés áradatába egyesül” – magyarázta a rendező.

Nem egyszerűen heves konfliktusokat akart bemutatni ő, hanem az emberiség kozmikus drámáját, amelyben ember embernek farkasa mindig és mindenhol. Griffith a háborúkért is az ember és ember közti intoleranciát hibáztatta. Szerinte a türelmetlenség tökéletes szeretet általi felszámolása teremti majd meg az örök békét.  

Buster Keaton–Clyde Bruckmann: A Generális (1926)

Az amerikaiaknak tán még az első világháborút követően is leginkább két háború jelentette „az igazi háborút”. Az egyik a függetlenségi, a másik a polgárháborújuk volt. Utóbbi idején játszódik Buster Keaton mulatságos némafilmje. A címben szereplő Generális egy mozdony neve, amit az északiak elrabolnak a déliektől, de Johnnie Graynek, a hős és ügyefogyottan találékony masinisztának sikerül visszaszerezni. Igazából nem csak a mozdony iránti rajongása hajtja, hanem a szerelméért érzett is, akit szintén elrabolnak az északiak. Őt is sikerül visszaszerezni, és happy ending-ként a film elején félbemaradt csók is elcsattanhat végre.

https://youtu.be/p-6yT5P1rcc

Szergej Eisenstein: A jégmezők lovagja (1938)

Míg a némafilmes Griffith teremtő zsenijét valósággal agyonnyomta a hangosfilm, addig szovjet követője, Szergej  Eisenstein lubickolt az új lehetőségekben. A dialógusok, a zajok és Prokofjev zenéje felerősítették a rendező expresszív képeinek drámai hatását. Nem a filmen múlt, hogy egy időre dobozba került. A Molotov–Ribbentrop-paktummal a két korábban egymással ellenséges birodalom, a Szovjetunió és a náci Németország szövetségre lépett, így „időszerűségét veszítette” a német lovagrend csapatait tönkreverő Alekszandr Nyevszkijről szóló hazafias alkotás. Aztán Hitlerék 1941-ben gondoskodtak arról, hogy a filmet újra játszani kezdjék, a rendezőjét pedig kitüntessék Sztálin-díjjal. Eisenstein alkotásának személete szemellenzősen etnocentrikus, ábrázolásmódja sematikus, mégis ma is hatásos és átélhető – a közönség azonosul a megtámadott oroszokkal. Szemlélete és hatása ilyen szempontból Tolsztoj XIX. századi nagyregényére, a Háború és békére hasonlít. Remekmű mindkettő.

Andrzej Wajda: Csatorna (1957)

A nagyszerű lengyel rendezőt ez a filmje tette nemzetközileg ismertté. A hősies és kilátástalan varsói felkelésről szóló alkotás nagy része a város alatti csatornákban játszódik. Zadra parancsnok és emberei a belvárosba tartanak a szennyvízelvezetőn keresztül. Remény és reménytelenség, bátorság és rettegés, emberi tisztaság és mocsok kavarog a föld alatt. Fent a szabadulás és a halál várja őket. A németek lehegesztették a csatornafedeleket, és mint a patkányokat úgy akarják őket kifüstölni. Az emberi szerepek gyakran fordulnak ellentétükbe a háborúkban, az értelem értelmét veszíti, a tisztesség halálos bűnné válik, az erkölcsi bizonyosság elrelativizálódik. A háború a földi pokol. 

Stanley Kubrick: A dicsőség ösvényei (1957)

A törvény szerint aki őrült, azt leszerelik, de ezt saját magának kell kérvényeznie. Viszont aki őrült, az nem kéri a leszerelését, hiszen csak egy őrült akarhat részt venni a háborúban. Aki pedig normális, és ezért kéri a leszerelését, az viszont nem szerelhető le, hiszen nem őrült. Az író Joseph Heller  szerint a második világháborúban a 22-es csapdája az volt, hogy a leszerelés csak olyan feltétellel teljesülhetett volna, ami egyben ki is zárta, hogy teljesüljön. Az első világháború 22-es csapdája pedig az volt, hogy aki normális, az nem rohan szembe egy golyószóróval a drótakadályokkal és aknákkal teli harcmezőn, mert megöli az ellenség. Viszont aki nem vesz részt a parancsba adott rohamban vagy (észszerűen, de „gyáván”) visszavonul, azt saját parancsnokai végeztetik ki. Erről a feloldhatatlan, őrült, de a háborúban mindennapos csapdahelyzetről szól Kubrick filmje. 

Vittorio de Sica: Egy asszony meg a lánya (1960)

A második világháborúnak sokkal több polgári (civil) áldozata volt, mint ahány katonát megöltek a harcokban. Olaszországban nem így volt. Ott valamivel több katona halt meg a két éven át tartó harcokban, mint civil, de így is 150–200 ezer olasz polgári áldozat lehetett. A frontvonal csigalassúsággal haladt délről északra, és ez alatt is gyakran cseréltek gazdát a fronthoz közeli területek. A nagy éhség és bombázások a városokból sok embert kényszerítettek vidékre. Így történt ez a talpraesett római özvegyasszonnyal, Cesirával és 12 éves lányával, Rosettával is. A Moravia regényéből készült filmben sokáig úgy tűnik, hogy a sajátos, paraszti célszerűséggel vezetett útját járó nő és leánya megúszhatják nagyobb bajok nélkül, ám éppen a felszabadító seregekben szolgáló afrikaiak erőszakolják meg őket. Minden összeomlik. De talán mégsem. „Az Élet él és élni akar.” De Sica filmjének más, bizakodóbb a végkicsengése, mint Moravia sötét végű regényének.

Keleti Márton: A tizedes meg a többiek (1965)

„Az oroszok már a spájzban vannak!” Nagyon más a hangvétele ennek a filmnek, mint a szovjetek gáncs nélküli hősiességét sugalló korábbi kurzusfilmeknek volt. Különös, de nálunk éppen egy átöltözős blőd komédiának sikerült valami igazat megmutatni először a második világháborúról és a magyar háborús részvételről. Szinte danse macabre-ot látunk itt, de vér nélkül. Dobozy Imre sematikus szocreál irodalmi alapanyaga jó kezekbe került. Szász Péter forgatókönyvíró és Keleti Márton, a biztos kezű rendező pörgős vígjátékot készített belőle, amelyet parádés színészi alakítások támogattak meg (Sinkovits, Darvas, Major, Márkus, Ungváry, Szendrő stb.). Magunkon, sajátosan magyar helyzeteinken és pózainkon röhögünk a legtöbbet. Mint a jó szatírákban szokás, itt is a beidegződéseinket és önhazugságainkat karikírozzák ki – méghozzá epésen, de megértően. Szemesnek áll a világ, háborúban különösen. De olykor még neki sem.

Jiří Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok (1966)

A hátországban is ott van a háború, nem csak tűzvonalban. Miloš Hrma (a magyar szinkronban Milos „Grimasz”) egy olyan pályakezdő, gátlásos vasutas, aki még nem esett át a „tűzkeresztségen”. Itt elsősorban most a szó szexuális, nem pedig a harcászati értelmére gondolunk. A főhős is csak arra tud gondolni. Attól, hogy besorozzák és bakaruhát kapjon, paradox módon éppen a vasutas uniformis védi meg. Miközben nemzedéktársai vérüket hullajtják a fronton, ő felsülése miatt szégyenében kísérel meg öngyilkosságot egy szállodai fürdőszobában. Megmentik, hogy később antifasiszta ellenálló hősként és boldogan halhasson meg. A hőssé és felnőtté váláshoz a lump Hubička (a magyar szinkronban „Tapička”) forgalmista segíti hozzá. Menzel és a forgatókönyvet jegyző Bohumil Hrabal közös esettanulmánya a hősi halál esetlegességét és viszonylagosságát mutatja meg. Végtelenül vicces és lírai remekmű.

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

A Szegénylegényekkel nemzetközileg is berobbanó Jancsót kiközvetítették a jó korszakában lévő szovjet filmgyártásnak, hogy „az eredeti látószögű magyar rendező készítsen filmet a magyar internacionalisták részvételéről a nagy októberi szocialista forradalomban és az azt követő polgárháborúban”. A bolsevik forradalom 50. évfordulóját ünnepelték éppen. Jancsó azonban nem hazudtolta meg magát: olyan mozit készített, amellyel sem a szovjet elvtársak, sem a hazai kultúrpolitika nem tudott mit kezdeni. Igazi provokáció volt. „A film központi témája vagy inkább problémája az ideológiai gyilkolás; az egymást pusztítás háborúja, függetlenül attól, hogy melyik oldal kit és hogyan gyilkol. […] maga a világtörténelem »fejlődése« is ezt az irracionalitást látszik indokolni” – mondta egy későbbi interjújában És valóban, filmjének forgószínpadán – akár a történelem során – gyilkosokból áldozatok, áldozatokból gyilkosok lesznek. Vörösök, fehérek, zöldek, feketék… Az értelem hallgat, a fegyver kelepel. 

Robert Aldrich: A piszkos tizenkettő (1967)

Most is járják az orosz börtönöket a Wagner csoport toborzói, hogy rávegyék a rabokat, álljanak katonának az Ukrajna elleni aljas háborúban. A felszerelőknek szabadságot és büntetlenséget ígérnek, ha túlélik a féléves szolgálatot. Nem példa nélküli ez arrafelé. A második világháború idején százezrével soroztak be fogvatartottakat szovjet börtönökből, kényszermunka- és internáló táborokból. Sokuk aztán a háború után visszakerült a rács mögé. Amerikában azért ez is másképpen járta. Ott Erwin Nathanson író és Hollywood találta ki a „csak a láncait veszítő” kommandós egységet, amelyik teljesíti a teljesíthetetlen, öngyilkosnak tetsző küldetést. A válogatott gazságokért hosszú időre elítélt bűnözőknek egy német főtisztekkel zsúfolt francia kastélyt kellett felrobbantaniuk, hogy a túlélők – ha lesznek – majd elnyerhessék az amnesztiát. A söpredékből többé-kevésbé sikerül is hatékony csapatot szervezni – olyannyira, hogy még a bajtársiasság is megjelenik közöttük. 

Robert Altman: M.A.S.H. (1970)

Javában dúlt a vietnami háború, amikor Robert Altman arra kapott felkérést a 20th Century Foxtól, hogy a koreai háború frontsebészeiről készítsen vígjátékot. Nem számított túl csábító ajánlatnak, nem is csoda, hogy Altman előtt állítólag tíz rendező mondott rá nemet. Ő mégis meglátta benne a lehetőséget, hogy egy hatásos és kortárs háborúellenes filmet készíthet. Sikerült a filmvállalatot is átvernie, így a rendezői szándék érvényesült a produceri elváráshoz képest, amely szokványos vígjátékot szeretett volna. A háború véres káoszában az antihős sebészek élethabzsolása jeleníti meg az igazi erkölcsöt, az ő más helyzetben cinikusnak ható immoralitásuk jelenti a morálisan helyeset.

Michael Cimino: A szarvasvadász (1978)

Bemutatása idején a baloldalon elvakultan Vietnam-ellenesnek, sőt rasszistának minősítették ezt a filmet, amelyik „tobzódik az erőszak öncélú esztétizálásában”. A szovjet tábor és a vele szimpatizálók felháborodásának az is oka volt, hogy a film megmutatta a vietnamiak és a Vietkong kegyetlenségeit is, valamint a Szovjetunió által végig tagadott „katonai tanácsadóik” is megjelentek a filmben. Az is kivívta a szovjet cenzorok rosszallását, hogy a mozi pennsylvaniai főszereplői orosz származásúak, akik nem őseik hazájához, hanem az őket befogadó Egyesült Államokhoz lojálisak. Moszkva elérte hát, hogy a béketáborban ne is vetítsék a filmet, így hozzánk is csak a rendszerváltás hozta el. 

Cimino filmjében az orosz rulett a vietnami háború vagy egyenesen a háborúk metaforája. A kiszámíthatatlan sors, a vak szerencse veti ide vagy oda, a tettesek vagy az áldozatok, a győztesek vagy a vesztesek táborába az embert. Háborúban megszűnik a szabad akarat és felszámolódik a józan, mérlegelő értelem. A három szépreményű barátot összetöri a háború, és tragédiájuknak még az sem ad értelmet, hogy azoknak is kisiklik az életük, akik otthon maradhattak.

Francis Ford Coppola: Apokalipszis most (1979)

Annak idején Joseph Conrad kisregénye, A sötétség mélyén az egyik leleplezője volt a belga gyarmatosítók és helyi szövetségeseik kongói népirtásának. Ez a könyv ihlette Coppolának az indokínai háború idején játszódó filmeposzát. Kurtz ezredes a végsőkig feszítve a háborús gyilkolás iorracionális logikáját egyfajta totemista erőszakvallást alakít ki. A neki hódolóknak egyszerre a főpapjuk és karizmatikus uralkodójuk. A háborúból és az életből is kiábrándult Willard kapja a parancsot, hogy ölje meg a közveszélyes őrült messiást. Ehhez a századosnak hatalmas utat kell bejárnia nem csak a dzsungelháborús hadszíntéren, de az időben is. A nyugati civilizációból vissza kell térnie a barbár időszakba, ahol a főhatalom szuverén módon csak mások erőszakos elpusztításával képes uralmat gyakorolni és rendet biztosítani az emberi létezésben. Willard megöli Kurtzot, és ezzel a gyilkosság rítusa beemeli őt áldozata erőszakvallási közösségébe, mindjárt annak csúcsára. Új hold, új király.

Elem Klimov: Jöjj és lásd! (1985)

A háború bemutatása gyermeki látószögből. Nem ismeretlen ez a nézőpont. Ilyen volt például az Iván gyermekkora (1962), a Bádogdob (1979), A Nap birodalma (1987), a Szentjánosbogarak sírja (1988) vagy a Sorstalanság (2005) is, noha az utóbbi inkább holokausztfilm. De egyik sem hatásos és gazdag annyira, mint Klimov háborús eposza. A rendező még azzal sem hiteget minket, hogy a szeplőtelen gyermeki ártatlanság bármire is garancia lehetne, hiszen Hitler is gyerek volt egykor.

Mégis itt egy parasztlegényke nevelődésének és felnőtté válásának részesei leszünk Európa hírhedett „véres övezetében”, a második világháborús Belorussziában. Kész csoda volt már az is, hogy egyáltalán elkészülhetett, majd pedig a szovjet cenzúra nem csonkította meg. A jórészt amatőr szereplőkkel felvett képek és Alesz Adamovics történetének ereje semmit sem kopott az évek során. A háborús rettegésnek tán ma sincsen ennél hitelesebb filmes ábrázolása.

Kuroszava Akira: Ran – Káosz (1985)

A japán mester szívesen használt irodalmi nyersanyagot filmjeihez. Így tett Shakespeare Macbeth-jével, amely nyomán a Véres trónt forgatta. A Lear királyból pedig ezt a filmet készítette.  A középkori japán környezetbe helyezett történet nem egyszerűen egy család és egy önhitt családfő tragédiája. A király rossz, felelőtlen döntései itt az ország összeomlásához vezetnek, háborút és káoszt szülnek. A békét felváltja a bestiális polgárháború, amelyet a féktelen hatalomvágy szabadít el és táplál öngyilkos módon. A hatalom urainak fokozott felelősségéről szól leginkább a film.

A film első része: 

A film második része: 

Srđan Dragojević: A szép falvak szépen égnek (1996)

Testvérviszály, testvérgyilkosság, testvérháború. Közös kultúrtapasztalatunk, és a bibliai időktől a balkáni háborúkig témája ez a művészetnek. A délszláv ellenségeskedés legutóbbi fejezetei is hamar filmre kerültek. Az egyik legelső ezek közül ez a film. A jószándékú, de felületes hollywoodi produkciókhoz és Kusturica önfelmentő meg politikailag helyezkedő dolgozataihoz képest Dragojević az egyszerűbb és becsületesebb utat választotta: reálisan, sőt naturálisan ábrázolja a háborút és az etnikai gyűlölködést. 

Steven Spielberg: Ryan közlegény megmentése (1998)

„Már látta is önmagát, amint ott hever a parton, s egy véres csomó van a feje helyén.” Így kezdődik Norman Mailer klasszikus második világháborús regénye, a Meztelenek és holtak. A főhős fantáziál így a rá váró jövendőről a csendes-óceáni hadszíntéren, ha kiugrik majd a rohamcsónakból. Spielberg filmjének első jelenetsora meg is mutatta élesen, mi fogadta az első partra szállókat a normandiai Omaha Beach-en. Az amerikai rendező sohasem takarékoskodott az érzelmekkel hazafias műveiben. Itt sem teszi, de a hadviselés dokumentatív ábrázolása azt is magával ragadja, akinek egyébként csömöre van Spielberg giccsbe hajló heroizálásától. Személyes közelségben érezzük magunkat a katonákkal. Közvetlen közelről látjuk „a csata arcát”, amiről John Keegan hadtörténész írt. Egy vágóhíd ez, amit személyes sorsokat illetően jószerivel a vakszerencse irányít, de a film érthetően elmagyarázza, mik is azok a magasztos értékek, ami miatt amerikaiak tízezrei áldozták fel magukat az európai fronton. Valóságos hősöket látunk itt a valóságos sárban csúszva.

Roman Polański: A zongorista (2002)

Władysław Szpilman hírneves zongoristának számított Lengyelországban, amikor hazáját megtámadták a náci németek. Az ő memoárját vitte filmre Polański. Varsóban élni akkor lengyelként is halálosan veszélyes volt, hát még zsidóként. A film hőse fokról fokra csúszik bele a háború és a népirtás poklába. Magára marad, mégis valahogy elvegetál, ő a szabályt erősítő kivétel. A varsói felkelés idején már teljesen reményvesztett, a felperzselt városban romok között botorkálva készül az elkerülhetetlennek tetsző halálra. De egy német tiszt, bizonyos Wilm Hosenfeld megmenti. Szpilman túléli a túlélhetetlent. Megmentője nem, őt szovjet munkatáborban éri a halál.

Oliver Hirschbiegel: A bukás – Hitler utolsó napjai (2004)

A végső vereséghez közeledve Hitler 1945-ben a legkevesebb, hogy úgy képzelte már saját halálát, mint Az istenek alkonyát Wagnertől. Hogy mennyire póz volt a német nép iránti imádata, mi sem mutatta jobban, hogy a háborús vereségért elsősorban őket hibáztatta, mondván, nem nőttek fel, nem méltóak hozzá, a Führerhez. Azt a sorsot szánta nekik, hogy vele együtt majd az egész németség sírba száll. A náci indoktrináció felettébb sikeres volt, és akkortájt már tömegek gondolkodtak hasonlóképpen. Valójában a háborús Untergangban egyáltalán nem volt semmi pátosz vagy heroizmus. Mocskos és rohadt volt, egyenesen kisszerű. Mint a csapdába zuhant csatornapatkányok, ám nem csak egymást, de önmagukat is felfalták a náci tömeggyilkosok. A halálkultusz nem csak pusztító, de hazug is.

Clint Eastwood: Levelek Ivo Dzsimáról / A dicsőség zászlaja (2006)

1970-ben készítették az első olyan amerikai filmet a második világháborúról, amelyben karakteresen megjelent a japán nézőpont. A Tora! Tora! Tora! eleinte nem aratott sikert. Nem is csoda, mert ahhoz talán túlságosan tárgyilagos volt, és a Pearl Harbor elleni támadásnak a japán dicsősége egyben az amerikai hadsereg tragédiája is volt. A győztesnek ez a fajta nagyvonalúsága a világháború után 25 évvel még túl korainak tetszett. Ebben az értelemben Clint Eastwood ikerfilmjét már sokkal kedvezőbb környezetben vetítették, hatvan évvel a háború lezárása után. Ráadásul egy olyan csata volt az apropó, amely mindkét oldalon óriási áldozatokkal járt, és mindkét hadviselő fél hősiesen helytállt. Ivo Dzsima mindkét országban jelképpé vált. Eastwood a deheroizálással mutatja meg mit is jelent a hősiesség a gyakorlatban. Ez nem példátlan módszer, de az amerikai rendező itt kiváló munkát végzett.