Mindenki gyanús, akit a hatóságok annak tartanak – ez volt a lényege a terror alaptörvényének, a „gyanúsak törvényének”. Mindezt a Bastille lerombolása és az abszolutizmus felszámolása után bő négy évvel fogadta el a konvent a nép nyomására. A szöveget Philippe Antoine Merlin fogalmazta meg. A „veszettek” itt már a Gironde híveit is a nép ellenségének minősítették. A forradalom valóban felfalta saját gyermekeit. A személyes szabadságnak mindenféle jogállami garanciája megszűnt. A terrort – mint annyiszor – az erény és a haza védelmével igazolták.

A francia köztársaság hadban állt és második nagy terrorkorszakát élte. Retorikai szinten az országon belül az „arisztokraták összeesküvése” ellen folytattak hadjáratot. A háborús pánikban a véresszájú demagógok által feltüzelt sans-culotte-ok elfoglalták a Konventet, és megszűnt a képviseleti demokrácia, 1793. szeptember 5-ét követően a terror diktált. A képviselőkre óriási közvetlen nyomás nehezedett – nem csak politikai hitelüket, de testi épségüket és életüket is kockáztatták volna, ha nem tesznek eleget a követeléseknek.

De a jakobinusok és a veszettek között eleve szép számmal voltak olyanok, akik istenítették a terrort. „A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása” – mondta Maximilien de Robespierre, akinek a forradalom előtt Arras-ban jólmenő ügyvédi irodája volt.

Így aztán szeptemberben egyre-másra születtek a hangulatjavító „népbarát” és jogtipró intézkedések. Maximálták az árakat, leváltották a nemesi származású tiszteket és megreformálták a Forradalmi Törvényszéket. Néhány nap múlva pedig elfogadták a „gyanúsak törvényét” is, amely alapján tulajdonképpen mindenki gyanúsnak minősült, akit a hatóság annak minősített. A klasszifikáció finoman szólva sem volt szigorúan szabályozva. A márciusban felállított helyi felügyelő-bizottságokra volt bízva, hogy kit tesznek fel a listára. Jogorvoslatra nem volt lehetőség, vagyis a listáról gyakorlatilag nem lehetett lekerülni.

Annál könnyebb volt oda felkerülni. Ha valaki arisztokrata volt, vagy korábban közhivatalnokként dolgozott, de augusztusban elbocsátották, vagy valamikor emigrált, de visszatért, vagy azon személyek, akik nem tudták hivatalosan igazolni megélhetésüket, vagy – és ők voltak a legtöbben – akiktől megtagadták „hazafiasságuk igazolását”, mind felkerültek a gyanúsak közé. De azok is ugyanígy jártak, akik a fenti személyek családtagjai vagy megbízottjai voltak, de nem nyilvánították ki a forradalomhoz való ragaszkodásukat – mondjuk, azért nem, mert nem engedték meg nekik.

A „törvény” a listázás mellet elrendelte a gyanúsak, mégpedig valamennyiük letartóztatását és határozatlan ideig („a béke megkötéséig”) történő fogva tartását. Az őrizet költségeit maguk a foglyok állták. A törvény elkanyarodását a jogállami normáktól tán a 10. pont mutatja leginkább: „Szükség esetén a polgári és büntető bíróságok fogságban tarthatnak és a fent említett börtönökbe küldhetnek olyan személyeket, akikről megállapították, hogy nem lehet vádiratot készíteni ellenük, vagy akiket felmentettek az ellenük emelt vádak alól.” Vagyis elég volt pusztán a gyanú, bármennyire halovány is, hogy valaki börtönbe kerüljön. Ez maga volt a törvényesített törvénytelenség.

A terror nem állt meg itt. A gyanúsakból hamarosan halálraítéltek és kivégzettek lettek.

Egy másik fontos esemény is történt ezen a napon. Bár akkor senki nem ismerte fel történelmi jelentőségét. Egy tehetséges fiatal korzikai tisztet, bizonyos Bonaparte Napóleont kineveztek tüzérségi parancsnoknak Toulon ostrománál.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019