Fráter Erzsébet, Bartos Róza vagy Böhm Aranka. A magyar irodalomtörténet elég sok tragikus sorsú íróözvegyet ismer. Közéjük tartozik Szendrey Júlia, Petőfi Sándor felesége is. A közvélemény nem tudta neki megbocsátani, hogy a gyászév letelte előtt újra férjhez ment, és nem maradt „a nemzet özvegye”. Majd második házassága is zátonyra futott. Még negyven sem volt, mikor elvitte a rák. Különös sors az övé. Neki ugyan korát megelőzve részben megadatott, hogy saját jogon is elismerést szerezzen, ám mégis kalodába zárta őt a patriarchális elnyomás.

‌‌

„Minek vesztegeted a drága időt, tentát és a szép stílt ez irodalmi dilettánsok ellen, kik nálunk nincsenek is valami sokan, aztán meg, sehol a világon egy irodalmat is rosszá vagy jóvá nem tesznek. Ha vissza élés van, mely káros, irtsad a gúny és kritika fegyverével: de a nőíróság ez nem visszaélés, ez csak olyan, mint a középkori nőkardoskodás, – sem árt, sem használ” – írta kajánul Arany János barátjának, Gyulai Pálnak.

Gyulai, a kritikus ugyanis 1858-ban vadul nekiment a Pesti Naplóban a hazai „dilettáns női íróknak”, köztük is leginkább az Andersen-mesék fordításával megbecsülést szerző Szendrey Júliának. A személyes bosszú is felsejlik a támadás mögött. Gyulai ugyanis hevesen udvarolt Petőfi özvegyének, és vérig sértődött, amikor kiderült, hogy Júlia nem őt, hanem Horvát Árpád egyetemi tanárt választotta új férjének. A fiatal özvegynek – mint annyi más nőtárásnak akkoriban – más egzisztenciális lehetősége nemigen akadt, csak az újraházasodás. S hogy még kacifántosabb legyen a helyzet: Gyulai Pál az írónő húgát, Szendrey Máriát vette feleségül, méghozzá éppen 1858-ban. Az idősebb „Szendrey-lány” tehát sógornője lett Gyulainak.

A táblabírós világban különös tüneménynek számított a sok nyelvet beszélő-olvasó, zongorázó, szivarozó, tájékozott, szavakész és irodalmi babérokra törő Júlia. Mint szép különcöt, mint házasság előtt álló vadóc menyecskét és mint Petőfi párját elfogadták ugyan, de özvegyként s asszonyként már más társadalmi szerepeket kellett volna eljátszania. Erre ő csak részben volt hajlandó.

Öt gyereket szült, odaadó anya volt, noha Petőfi Zoltán nevelésével így is kudarcot vallott. Hálás feleségként igyekezett mindenben kiszolgálni Horvát Árpádot, hogy aztán halálos ágyán már így írjon róla „benne megmentőmre véltem találhatni, s nem másra, csak egy kéjenc állatra találtam”.

Szendrey Júliának éveken át nagy fájdalommal járó méhrákja volt, az orvos eltiltotta a szexuális élettől, ezt azonban férje nem volt hajlandó tudomásul venni. A viszonyukat az is tovább rontotta, hogy Horvátnak volt egy „undorító fotográf képgyűjteménye” (ma pornóképgyűjteménynek mondanánk), és azzal zaklatta felségét, hogy kedvet kapjon a testi együttlétre.

Júlia aztán 1867-ben hagyta ott férjét, és csak kislányát vitte magával. Ebből is közbotrány lett. Válni akart, de az a korban igencsak nehéz volt. Ezért még református vallásra is áttért, mert egy Tóth József nevű segítőkész fiatalemberrel akart egybekelni. A halál azonban gyorsabb volt a bürokráciánál.

Fiai imádták őt. A 14 éves Attila és a 10 éves Árpád Tarka Művek címmel egy egypéldányos „irodalmi lapot” is készítettek neki. Korukat meghazudtoló éleslátással írtank anyjuk különös társadalmi helyzetéről:

„Szendrey Júlia. Költőnő és Gazdasszony! Toll és főzőkanál! Hány nő van Magyarországon, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja? Persze föltéve, hogy egyiket sem kontárkodva. Az igaz, hogy vannak jó gazdasszonyaink, hanem ezek azután azt sem tudják, hogy madár vagy farkasféle portéka az a költő? Vannak költőnőink is, akár egy hadsereg, de ezek sem tudják ám még az árva rántottlevest sem megfőzni. (…) Született Keszthelyen, Zalamegyében. Ha nőket is választanának követnek [képviselőnek], ő lenne ott a követ, az bizonyos.”

A családi és karrierelvárásoknak ma sem könnyű egyként megfelelni. A nők helyzetén sokat segített a jogok kiterjesztése, de még ma is töméntelen teendőnk van.