„A mi nemzedékünk abban különbözik az utánunk jövő számos nemzedéktől, hogy mi nem születtünk bele a mozgókép kultúrájába. Mi az irodalmon, a szociológián vagy a szociográfián keresztül érkeztünk a filmhez és az itt edződött gondolatainkat kellett később átvinni a film nyelvére” – nyilatkozta Jancsó Miklós (1921–2014). Az ő esetében még nyugodtan hozzá lehet tenni a táncot, a néprajzot és a radikális szociális-plebejus-népi mozgalmakat is. A hatalom és a történelem bennfentes kritikusa innen is érkezett a filmhez.

‌‌

A trianoni területvesztés következménye, hogy a tekintélyes erdélyi román és magyar felmenőkkel bíró Jancsó Miklós „csonka Magyarországon”, Vácon jött világra. Apja és családja azért menekült ide, mert a románok halálra ítélték mint az erdélyi kormánybiztos titkárát. Mire két ház áráért megvásárolta a felmentést és a beutazás szabadságát a román uralom alá kerülő Erdélybe, már Székesfehérváron kapott állást. A család tehát itt maradt. Nem voltak éppen jómódúak, de a középosztályhoz tartoztak. Az ifjú Miklós katolikus iskolába járt, cserkészkedett, énekelt, táncolt, lelkesedett a paraszti világért, és elutasította a dzsentri gőgöt.

Mint afféle bizonytalan, de sok minden, főleg a néprajz iránt érdeklődő fiatal a gimnázium után jogásznak tanult, és 1944-ben az akkor már újra magyar Kolozsváron szerzett diplomát. Némileg hasonlít mindez az író Mészöly Miklós élettörténetére is, aki szintén jobb híján végzett jogot és ügyvédbojtárkodott egy darabig. (Érdekesség: Mészöly 1957-ben majd egy Jancsó-kisfilmben fogja a Dachauban elpusztított Goldmann György szobrászt alakítani, és az Oldás és kötésben is feltűnik.)

Jancsó 1944. március 18-án kapta meg a diplomáját, egy nappal a német megszállás előtt. A baloldali, népi mozgalmár, németellenes és antifasiszta fiatalember természetesen nem akart bevonulni és a nácikért meghalni. De sikertelenül próbálkozott, mégiscsak be kellett zupálnia. A sógora lett a parancsnoka. Aztán hadifogságba esett, és Karéliában ismerkedett a szovjet valósággal, a filmjeinek később állandó témát adó jogfosztottsággal és a nagyon is valóságos hatalomnak való kiszolgáltatottsággal. Igaz, ilyen dolgokat nem először látott, itthon és a háborúban is találkozott velük. Gyűlt tehát az élményanyag.

Szerencséje volt: megbetegedett, és már 1945 novemberében hazajöhetett a fogságból. Ezután vetődött fel utoljára, hogy ügyvédnek áll.

Mire rendesen felépült, a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezett. Eredetileg színházrendező akart lenni, mert ő maga is Muharay Elemér radikális népi táncszínházi mozgalmához tartozott. De aztán Balázs Béla javaslatára mégis inkább filmrendezői szakra járt. 30 évesen, 1951-ben végzett, és éveken át híradófilmesként dolgozott. Termelési riportokat forgatott aratásról, szarvasmarhatartásról vagy zárszámadásról, miközben bejárta az országot. 1956-ban is távoli kiküldetésben volt, éppen Kínában filmezett, így lemaradt a forradalomról.

A börtönt és a disszidálást elkerülve az új szeleknek köszönhetően 1958-ban elkészíthette első nagyjátékfilmjét, A harangok Rómába mentek címűt. Nem volt elégedett vele, a hurráoptimista végével különösen nem.

„Megérkeznek a felszabadítók… Nem igaz a film. Ekkor eldöntöttem, hogy nem hagyok beleszólni abba, amit forgatok” – nyilatkozta később.

Ehhez azonban az is kellett, hogy Aczél Györgyék eldöntsék, hogy a magyar film lesz a Kádár-rendszer nyugat felé mutatott szép és érdekes arca. Az Így jöttem vagy az Oldás és kötés ugyan egyáltalán nem nyerte el a hatalom tetszését, de Jancsó Miklóst nem akadályozták meg abban, hogy alkotótársával, Hernádi Gyulával elkészítsék a magyar film egyik csúcsművét, a Szegénylegényeket, amelyet a világ filmművészete mai is joggal tekint időtálló remekműnek.

Ezek után következett zavarba ejtő alkotása, a Csillagosok, katonák. Erről így beszélt az 1990-es években:

„A dramaturgia szervezője maga a történelem, amely a bevett filmdramaturgia helyett nem bomlik jók és rosszak, igazak és hamisak pólusaira. Minden pólus sokszorosan átszőtt. Az igazság egy szikrája mindegyik irányban, elemben megtalálható. Kozmikusan sokrétű, mint magának a történelemnek, a világnak a mozgása. A film központi témája, vagy inkább problémája az ideológiai gyilkolás; az egymás pusztítás háborúja, függetlenül attól, hogy melyik oldal kit és hogyan gyilkol. A mostani balkáni háború, de maga a világtörténelem »fejlődése« is ezt az irracionalitást látszik indokolni. Jó ügyért még igazságtalanságokat is szabad elkövetni.”

Jancsó maga nem gondolta így, sokáig dühítették az igazságtalanságok, és harcolni akart ellenük. Később mintha reménytelennek találta volna a küzdelmet. És nem csak a hatalom, hanem olykor perverz módon a hatalom elnyomására áhítozó emberi természet miatt is.

„Már nem tudom, melyik afrikai országban történt. Diktátor volt, jöttek a demokratikus választások. Megjegyeztem, hogy mi volt a plakátra írva, amit a diktátor hívei ragasztottak ki: »Az apámat is ő ölte meg, az anyámat is ő ölte meg, én mégis rá szavazok.« Hogy van ez? Az ember mindig hülye volt, tudom” – mondta 90 évesen adott interjújában.