„Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot! Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat! Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!”

Még ki sem tört a forradalom, az egyetemisták 16 pontos követelései közé már 1956. október 21-én bekerültek a legalapvetőbb szabadságjogok, és részben ezekért vonultak utcára a fiatalok két nap múlva. Merthogy az emberi jogok hiányát különösen megszenvedte a magyar nép. A legalapvetőbb jogok brutális eltiprása nélkül nem lehetett volna fenntartani a diktatúra sztálinista változatát, és nem lehetett volna szovjet gyarmattá tenni Magyarországot.

A magyar 1956 a totalitarizmus elleni elementáris lázadás volt, így a forradalom követelései szükségszerűen irányultak az emberi és polgári jogok vissza- és megszerzésére. Mert bár október 23-án szó sem volt a magántulajdonra alapozott kapitalizmus visszatéréséről (később se nagyon), valamint a forradalom társadalmi és gazdasági „programja” inkább számított szocialistának vagy harmadikutasnak, a forradalmárok között abban azonban egyetértés volt, hogy az új államrendnek magától értetődően demokratikusnak kell lennie, amely széles körűen biztosítja a személyes autonómiát és a szabadságjogokat, amelyek megvédik az ország polgárait az állammal szemben is. Liberális piacgazdaságot tehát nem, de – noha a fogalmakat csak kevesen ismerték vagy merték használni – liberális demokráciát és jogállamot annál inkább akartak a forradalmárok.

A Magyar Helsinki Bizottság tisztelettel emlékezik 1956 szabadságra vágyó és azért tenni kész forradalmárjaira. Az ő bátorságukat ma is példát mutat a jogkereső polgároknak és jogvédőknek az önkényre hajlamos, hegemón hatalommal szemben.